Schilling Árpád: Én ezt nevezem nemzetrontásnak

A Krétakör alapítójával az Orbán-kormányról, a Nemzeti Kulturális Alap átalakításáról beszélgettünk.

– A Krétakör előadásaival, saját publicisztikáival, a Krétakör zászlaja alatt zajló különböző provokatív megmozdulásokkal keményen kritizálják az Orbán-kormány tevékenységét. Tud jobbat?
– A legnagyobb problémám az Orbán-kormánnyal, hogy nem teszi lehetővé a magyar társadalom előremozdulását, viszonyrendszereket konzervál, a teljes állami intézményrendszert blokkolja. Károsnak tartom az MSZP tevékenységét, de nehéz választani az ellenzéki pártok közül is, így nem lehet egyértelmű alternatívát mondani a jelenlegi hatalommal szemben. 2010-ben nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszerváltás utáni pártok ideje lejárt, a Fidesz a kommunikációjának köszönhetően tudta túlélni ezt a kataklizmát. Ahogy a lengyeleknél vagy a spanyoloknál, itthon is az új pártok megerősödésére van szükség, hogy a társadalom egésze vagy annak egy része újra tudja fogalmazni az igényeit. Az Orbán-kormány nem támogat semmit, ami nem önmagát erősíti, reprodukálja. Magyarország jelenlegi formájában egy pártállam. Ha valaki vagy valamilyen civil szervezet külföldről kap támogatást, ahhoz, hogy a korábban kifejtett demokratikus gyakorlatokat terjessze, vagy díjat kap, mint mi most Hollandiából, akkor azt a kormánykommunikáció ellenséges ügynöknek bélyegzi, mintha csak a múlt század ötvenes éveiben élnénk. Az itthoni vállalkozások pedig saját helyzetüket féltve nem nyújtanak támogatást a démonizált civil szervezeteknek. Muszáj a közélettel foglalkozni, hisz a társadalom alakulása elsősorban a benne élők magatartásától függ. Ha kisebb településeken, falvakban vagy a különféle szakmákban az emberek fel mernék vállalni önmaguk képviseletét és az ezzel járó felelősséget, az talán hozhatna változást. Én a saját eszközeimmel erre próbálom bátorítani az embereket.

– Orbán Viktor politikája mégis mintha egyre elfogadottabbá válna külföldön. Paul Lendvai, aki eddig Orbán egyik legnagyobb kritikusa volt, most elismeréssel szólt a magyar kormányfő politikai érzékéről. Hatalompolitikai sikerek tekintetében európai szinten is a legsikeresebb politikusok közé sorolta, sőt tovább is ment, hisz a 2015-ös év emberének nevezte, Konrád György szerint is Orbánnak volt igaza a menekültügyben Angela Merkellel szemben. Mit gondol erről?
– Engem eddig sem érdekelt, hogy mit gondol Paul Lendvai vagy Konrád György. A rendszerváltás idején a nyolcvanas évek szamizdatját képviselő generáció az én korosztályomnak már nem igazán partner. Számomra a menekültügy erkölcsi kérdés. Azzal persze nehéz vitatkozni, hogy Európa határait meg kellene védeni, ezt én is evidenciának tekintem. Az uniós államok azonban felelősek azért, ami a világban történik, hisz a Föld egyik leggazdagabb területéről van szó. Azok az országok, ahonnan most tömegével menekülnek, a NATO beavatkozásainak is köszönhetően lehetetlenültek el. Egy ilyen helyzetben megengedhetetlen a teljes elutasítás, a plakátok által generált gyűlöletkampány, az, hogy egyetlenegy menekültnek se adtunk semmit. Erre a gesztusra, kommunikációs mutatványra azt mondani, hogy Orbán az év embere, számomra elfogadhatatlan. Ezt a díjat nehezen lehetne odaadni bárkinek. Paul Lendvai kijelentését nagyon kártékonynak tartom. Lehet, hogy a szalonokban ezzel nagyot lehet villantani, de én itt élek, és látom, hogy mi a valóság. Nem merném azt állítani, hogy a menekülő embereknek a túlnyomó többsége muszlim lenne, és azt sem, hogy az arab származás vagy az iszlám önmagában veszélyt jelentene bárkire is. Én úgy tapasztaltam, hogy ezek az emberek elsősorban munkát és a gyerekeiknek iskolát szeretnének, ezt viszont sem a török, sem a jordán gettóban nem kapják meg.

– A szilveszteri kölni, hamburgi és számos más európai városban történt incidensek után is így gondolja?
– Határozottan. Csak Németországba közel egymillió ember érkezett, akik közül most egy csapat megvadult vagy felbujtott fiatalember csinált valamit, ami elfogadhatatlan. Főleg, hogy Németország beengedte a területére, és szabad mozgást, sőt lakhatást és pénzt is adott ezeknek az embereknek. Hogy nem tudtak arról, mit szokás tenni a másik emberrel, az itt most irreleváns, mert egyetlen kultúrában sem megengedett a nőket nyilvános helyen inzultálni, főleg nem csapatosan. Ezek az emberek brutális bűnt követtek el, ha bizonyítható, hogy részt vettek a cselekményben, vagyis konkrétan molesztálták a nőket és agresszíven léptek fel az utcán sétáló emberekkel szemben, akkor ki kell toloncolni őket. De ehhez először bizonyítani kell, ha már a rendőrség semmit sem csinált ott helyben – utólag nem lehet csak úgy bemondásra bevinni az őrsre akárkit. Ha most kitoloncolnának hirtelen 500(!) embert azért, mert nőket molesztált, az akkor is csak 0,05 százaléka volna annak az embertömegnek, akik beléptek Németország területére. És ha már annyira felháborít minket ez az eset, akkor mit gondolunk arról, hogy Magyarországon minden héten legalább egy nőt meggyilkol a férje vagy az élettársa? Én továbbra is azt mondom, hogy az Európába érkező embertömeg legfőbb jellemzői, hogy félnek ott maradni, ahol éltek, szeretnének békében, emberhez méltóan élni, és igyekeznek megfelelni az európai körülményeknek. Én soha nem fogom azt mondani, hogy egy afrikai vagy közel-keleti származású ember hajlamosabb a bűnözésre, mint egy európai. Mert én az egyén döntéseiben hiszek, és nem fogadom el a kollektív bűnösség elvét.

– A magyar közéletre visszatérve, korábban azt is nehezményezte, amikor Kertész Imre átvette a Szent István-rendet.
– Kertész nagyon határozott véleményt képviselt a nyugat-európai sajtóorgánumokban. A néplélekkel foglalkozott, történelmi távlatban tudta megmutatni Orbán Viktor helyét, felhívva a figyelmet arra, hogy ez a rezsim a fejlődést gátolja meg. Azt hittem, ő a közös felelősségre hívja fel az emberek figyelmét a gesztusaival. De hogy ő mint holokauszt-túlélő átvette azt a díjat, amit amúgy Hermann Göring is megkapott 1944-ben Horthy Miklóstól, az elkeserítő.  Ebben a döntésben nem az értelmiségi felelőssége hajthatta, hanem valamilyen magánérdek.

– Kertész díjátvétele volt a kiindulása a Lúzer című előadásának, amelyben a művészeti bizottságok átláthatatlansága, szakmaiatlansága és antidemokratikus gyakorlata ellen demonstrált, mivel az elmúlt két évben jóval kevesebb állami támogatást kapott a Krétakör. A darab azzal ér véget, hogy a darabbeli önmaga behódol a hatalomnak, visszamegy rendezni „egy jó kis Csehovot”, és még egy állami díjat is elfogad. Most a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) összefonódása is megihlette?
– A NKA az Antall-kormány idején azért jött létre, hogy biztosítsa a művészetek, művészek függetlenségét az éppen aktuális kormányokkal szemben. Az NKA-nál kiírt pályázatokat a szakma által delegált kurátorok bírálták el. A mostani átalakítással harmadolták a szakmai szervezetek döntésének jogát, hisz mellettük az MMA és a minisztérium képviselői kaptak erre jogosultságot. Abszolút többségben van a kormány és az általa alapított MMA. Nyilvánvaló, hogy a hozzájuk lojális emberek kapnak támogatást.

– De nem volt ez másként az előző kormányzat idején sem, csak akkor a száz százalék szakmaiság mögé bújtatva születtek hasonló döntések.
– Való igaz, hogy ezek a mechanizmusok helyenként emlékeztetnek a 2010 előtti szokásokra, de ilyen mértékű politikai nyomásgyakorlásra még nem volt példa 1990 óta. Az MMA-nak nincsenek gyakorlatilag produktumai, nemzetközi szinten is jegyezhető termékei. Az MMA terméke az MMA. Az a feladata, hogy egy sereg nyugdíjas művész létfenntartását biztosítsa. Több száz évre visszamenően a magyar kultúra legnagyobb tragédiája az, hogy bezáródik, hogy saját magára roskad, hogy nem képes integrálni semmit, ami eltér a saját világától, és önmagát sem képes megújítani, ugyanazokra a reflexekre épül. Köldöknéző ország vagyunk, nyitnunk kell a másfajta kultúrákra, impulzusokra. Az NKA korábban egy-két milliós kezdő lökést tudott adni a kisebb projekteknek, persze ez már akkor sem volt köszönőviszonyban sem azzal, hogy mennyiből lehet fenntartani egy civil szervezetet vagy céget, létrehozni egy kulturális értéket vagy szolgáltatást. Ma azonban az NKA a kormány egyik pénzszivattyú telepe. Egyre világosabb, hogy a meghívásos pályázatok ideje következik, ahova a bennfentesek saját maguknak osztanak majd pénzeket. Én ezt nevezem nemzetrontásnak, kulturális károkozásnak.

– A Lúzer előtt nagyon régen állt színészként színpadon, de ebben rögtön le is vetkőzött, a nézők pedig a testére írhatták rá, mit üzennek az értelmiségnek. A kétségbeesését más eszközökkel nem tudta volna kifejezni?
– Nem tudtam egy idő után mit kezdeni azzal, hogy amikor konkrét szakmai anomáliákat hozunk nyilvánosságra, akkor pártpolitikailag beskatulyáznak, hogy minket Soros György pénzel. Nem a meztelenség volt a lényeg, hanem a kétségbeesés teljes felvállalása. Úgy éreztem, ezzel tudom legjobban felhívni az emberek figyelmét arra, hogy baj van. Nem az a célom, hogy állami támogatáshoz jussak, hanem hogy a pályázati rendszerben ne az legyen szempont, hogy ismerik-e személyesen a pályázót, hanem hogy mi van leírva a pályázatában. Teljesen mindegy, milyen párt van hatalmon, a kontraszelekció káros.

– Mit gondol, a szakmai közösség miként tudná éretten, pártoktól függetlenül képviselni az érdekeit?
– Azt hittem, hogy a 2010 utáni direkt beavatkozások (amikortól a hatalom szisztematikusan építi le a köztársaságot) hatására szép lassan mindenkinek megszólal vagy az önérzete, vagy a lelkiismerete. A külső nyomás viszont láthatóan nem generál semmit, a szakma megengedi magának, hogy leépüljön.

– Hogyan lehet párbeszédre lépni azokkal, akik idegenkednek a politikai színháztól, attól a gondolatiságtól, amit ön képvisel?
– Nyilvánvalóan a kölcsönös előítéletek nehezítik az egymáshoz való közeledést. Amikor egy nagyon egyszerű, praktikus problémáról van szó, ezek a nagy ideológiai keretek hirtelen szertefoszlanak, és sokkal jobban látszik mögötte az ember.

– Egy népszerűtlen, a nemzetközi közvélemény szerint a diktatúra felé haladó ország művésze kuriózumnak számít, így meghívása demonstrációval is felérhet. Mennyire magyarázható ezzel az ön számos külföldi vendégrendezése? Mennyire művészi, mintsem politikai, társadalmi gesztus?
– Az kizárt, hogy egy felelős igazgató bevállalna egy akkora blamát, hogy kiderül, pártpreferenciája vagy politikai meggyőződése miatt alkalmazott egy külföldi rendezőt. Az viszont nyilvánvaló, hogy az általam rendezett előadásokban megjelenik valami abból, amit a környezetemről gondolok. Ezt a gondolkodást preferálják páran, ezért hívnak dolgozni külföldre. A nézők nem szívesen adnak ki pénzt valamire, ami nem elég érdekes. Ha unalmas előadást hozok létre, megbukok.

– A múlt évadban megrendezhette a Faustot a Katonában, de a darab mintha nem váltotta volna be a hozzá fűzött reményeket. Ha az igényes kőszínházi közönség nagy része még mindig nehezen fogadja be a kísérleti előadásokat, akkor miként van lehetőség a párbeszédre?
– Az előadáshoz nem fűztünk különösebb reményeket azon túl, hogy a nézők nagy része majd érti és kedveli. Azért, mert gondolok valamit a Faustról, attól még nem lesz az előadás kísérleti. Már 2001-ben jeleztem a magyar színházi kritikusoknak, hogy hosszú távon súlyos következményei lesznek annak, hogy a kőszínházon kívül alkotó művészeket megkülönböztetik a kőszínháziaktól. A világhírű német rendező, Peter Stein által rendezett 22 órás Faustot minek neveznénk? Az egy kísérlet, ha végigjátsszák a teljes szöveget, vagy inkább hagyományőrzés? Azon el lehet gondolkodni, hogy mit jelent a művészet szerepe, helyzete, hogy a közönség miért nyitottabb a bulvárra, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. De az a művészet, amely a szórakoztatás mellett lehetőséget is ad némi gondolkodásra, nem kísérleti, hanem klasszikus. Egyébként valóban egyre kevesebb a párbeszéd, de ebben nem a mi Faustunk a ludas.

– Legutóbbi rendezése, A harag napja – amit a fekete ruhás nővér története ihletett –  problémafelvetése az eddigi előadásokkal szemben jóval általánosabb. Nem csak Magyarországon van tehát baj?
– Az előadást Athénban mutattuk be. Ott erősen rezonáltak arra az állításra, hogy az állam nem engedheti el a nehéz sorsú emberek kezét. Védelem minden embernek jár. Meg hogy egyre kevésbé veszi figyelembe a kormány a szakszervezetek szempontjait. És hát a korrupció. Máshol még nem játszottuk, de annak megtapasztalása, hogy nincs tovább, mindenem, még a reményem is elveszett, az egész Európában bárhol elképzelhető. Szolidaritásból most gyengébben teljesítünk.

A Magyar Nemzet január 4-i, hétfői számában megjelent interjú bővebb változata.