Az improvizatív rock lengyel nagyágyúi

Varga János, az East egyik alapítója a lengyel SBB-ről, a progresszív rock múltjáról és jelenéről.

– Zenei fanatizmusát ismerve furcsa, hogy mostanában alig hallani az együtteseiről, például a Varga János Projectről, amely mégiscsak a hazai progresszív rock jeles képviselője. Mi magyarázza, hogy a formáció utoljára hét éve adott ki lemezt, és a színpadon is csak ritkán csíphető el?
– Többet játszanánk, ha tudnánk. Ha nem ilyen méltatlan körülmények között kellene fellépnünk, vagy egyáltalán volna rá lehetőség. A megalázó filléreskedés meg a döbbenetesen pocsék koncertszervezés miatt a kapuk sorra bezárulnak előttünk. Rengeteg szervezővel akadt dolgom az utóbbi tíz évben, és még több ígérettel, de ezekből szinte semmi sem valósult meg. Ráadásul a fő szervezők még ma is képtelenek belepréselni a progrockot az általuk ismert skatulyákba, így könnyebb az elutasítás. Tisztelet a kivételnek.

– Mindez a műfaj helyzetéről sem fest túl rózsás képet...
– Azt azért be kell látni, hogy Magyarországon és világviszonylatban is lecsendesedett már a progrock körüli felhajtás. Akadnak azonban olyan fesztiválok, mint például a montreux-i, ahol összegyűlik a jazz- és a jazzrock-képviselet színe-java, és mégis vannak bőséggel progrock/artrock fellépők is. A közönséggel együtt mára a fúziós zene megítélése és lehetőségei is jelentősen megváltoztak. Noha ma is rengetegen imádják ezt a fajta igényes, improvizatív zenét, mindhiába, ha nincsen mögötte támogatás. Szoktam mondani, hogy a világon ma senki nem tudná, ki az a Mozart, Beethoven vagy Leonardo, ha annak idején nem támogatják őket. Nyitottabb szemmel és füllel kellene járniuk azoknak, akik élhetnek a mecenatúra lehetőségével. Az idén 16 éves Varga János Projekt mindenesetre folytatja, a fiókomban pedig egy ideje már ott van egy teljes nagylemeznyi anyag.

– Miért a fiókban?
– Azt a hagyományos, improvizatív zenei világot, amit annak idején az East is képviselt, a Varga János Project Elixír című utolsó lemezén egzotikus ízzel, keleties dallamokkal és ritmusokkal fűszereztem. A fiókban pihenő új anyaggal még tovább jutottam, és alaposan elmélyedtem az arab és a török skálákban. Csak hát ez az egzotikum, mondjuk úgy, kevésbé divatos manapság.

– Komolyan gondolja, hogy az effajta igényes zenére fogékony közönség nem lenne képes elvonatkoztatni a világban zajló őrülettől?
– Igen, részben így van, mivel a helyzetből fakadó félelem alapvetően kulturális természetű, amibe a zene is beletartozik. A szorongó emberek fejében pedig mindez összeáll. Szerintem gyönyörű anyag született, de nem hinném, hogy az arab–török tematika komolyabb érdeklődésre tarthat számot manapság. Hacsak nem az országba mostanában érkező arcokból verbuválódna egy kis közönség. De ennyit a viccről, a helyzet tényleg elég abszurd.

– Kanyarodjunk vissza a gyökerekhez. Ma ismét Budapesten ad koncertet a legendás SBB, amelynek hatása elvitathatatlan az Eastre, hiszen a Vági–Ék free jazz formáció tagjaival azután alapították meg az együttest, hogy egy lublini fesztiválon először látták a triót. Miben mutattak újat 1974-ben a lengyelek?
– Azt a zenét, ami kultuszt teremtett az SBB-nek, szétszaladt egész Európában és megteremtett egy sajátos kelet-európai progresszív rockvilágot, abban az évben játszották először, amikor Móczán Péter basszusgitárossal és Király István dobossal mi is láttuk őket, közvetlenül az első lemezük megjelenése előtt. Az SBB tagjai korábban a világhírű Czeslaw Niemen zenekarában játszottak, és neki köszönhetően már akkor Európa-szerte híresek voltak, nyugati országokban is turnéztak és neves jazzfesztiválokon léptek fel. Azt nem árt tudni, hogy Niement akkora tisztelet övezte a hazájában, hogy miután 2004-ben meghalt, utcákat, tereket neveztek el róla a lengyelek. Skrzekék többször felléptek a Mahavishnu Orchestrával is, John McLaughlin akkor vadonatúj supergroupjával, aminek az első két lemezét én is ronggyá hallgattam, mielőtt rácsodálkoztunk volna az SBB-vonalra. Kezdetben szintetizátorhegyek nélküli, dob-basszus-szóló felállású zenekar volt. Józef Skrzek persze sok effektet használt a basszusgitárhoz, a rockos lüktetést pedig lírai, balladisztikus zongorajátékával és felemelő énekdallamaival törte meg. Rengeteget improvizáltak, de érdekes, hogy ennek a blues- és rockalapú progresszív zenének igazából nincs is sok köze a jazzhez, mégis ott voltak minden jazzfesztiválon.

– Pedig nálunk a kezdetektől folyik a vita azon, hogy az olyan improvizációval élő rockegyüttesek, mint az SBB vagy az East, rock- vagy jazzrockzenekarnak tekinthetők-e. Lengyelországban miért nem bíbelődnek az ilyen műfaji meghatározásokkal?
– Jó kérdés. Mint ahogy az is, hogy nálunk hogyan lehet bejutni jazzfesztiválokra az olyan progresszív muzsikával, mint például az enyém. A jazzisták szerint ez nem jazz, a rockfesztiválon nem eléggé rockos, world musicnak nem elég világzene. De ez régen is így volt. Az East első billentyűse, Szakcsi Lakatos Béla, majd az őt váltó Csík Gusztáv segítségével rendszeresen játszhattunk jazzklubokban, de sok év telt el, mire végre felléphettünk egy jazzfesztiválon. Azt hiszem, McLaughlin a hajára kenhette volna a Mahavishnu Orchestrát, ha ’73-ban mindenhonnan elküldik, mert nem tudják hova tenni az indiai dallamokat meg a fúziós zenét. A SBB-nek ellenben sosem volt ilyen problémája Lengyelországban. Őket rock- és jazzfesztiválokra is hívták és hívják a mai napig. Talán a jó menedzsment miatt?!

– Józef Skrzek klasszikus zenei előképzettsége, szenvedélyes zongorafutamai és az autodidakta Anthymos Apostolis ösztönös gitárjátéka különös feszültséget teremt a színpadon. Ön szerint mi hoz egyensúlyt a különböző temperamentumok és stílusok közé?
– Nem tudom, de az biztos, hogy ez a két muzsikus sokkal több időt töltött együtt, mint a saját feleségükkel. De félre a tréfát: ehhez a harmóniához talán hozzájárul, hogy a bluesnak mindkettejüknél nagyon erős gyökerei vannak, és mindketten szinte egyfolytában zenéltek, bámulatos energiával. Döbbenetes, hogy egyetlen évben – 1977-ben – öt különböző lemezanyagot raktak össze és adtak ki más-más európai országokban. Nagyon jó hír, hogy az eredeti felállású SBB játszik ma a MOM-ban, és a dobos ismét Jerzy Piotrowski, aki alapító tag és az első korszak dobosa volt, majd angolosan távozott Amerikába. Azt a sodró erejű ritmikát, ami hozzájárult a kultusz kialakulásához, csak Németh Gábor játéka tudta megidézni, aki Paul Werticót, Pat Metheny világklasszis ütősét váltotta néhány éve.

– A 70-es évek Kelet-Európájában az effajta merész zene meglehetősen szokatlan volt, pláne nálunk, ahol a rock sokáig a táncdalfesztiválok gravitációs terében keringett. Innen nézve nem semmi, hogy az East első kislemeze felkerült a slágerlistákra.
– Ez inkább most lenne nagy művelet. Hogy A valóság hangjai felkerült a slágerlistákra, csak annak tudható be, hogy az egyetemi és jazzklubokban rendszeresen játszhattunk, és a fiatalok országszerte megismerhették a zenénket. Azért működött már több más remek együttes is, mint például a Mini, amely ugyanazokban a jazzklubokban lépett föl, ahol mi. A progresszív rocknak rengeteg árnyalata van. A King Crimson, a Pink Floyd, a Yes vagy a Genesis teljesen más úton járt, és sokszor újakat próbált ki, mint itthon is sokan. De míg ők hangról hangra megírták a zenéjüket, mi nem váltottunk. Maradtunk az SBB világából hozott improvizatív muzsikánál.

– Sok magyar együttes kacsingatott Nyugat felé, az East több lemezét is kiadták Japánban, így a fél világ megismerhette őket. Ahogy az SBB tagjait, bizonyára önöket is hívták, építsék külföldön tovább a karrierjüket. Miért maradtak?
– Amikor a kiválásom évében, 1986-ban az East Skrzekkel turnézott Magyarországon, nekem elmondta, hogy eszében sincs Amerikába disszidálni, pedig szép lehetőségek várták odaát, még Polanskival is dolgozott. Ő lengyel, hatalmas lengyel szívvel, nekünk pedig itt dobog és ide húz a magunké. Nem kerestünk és nem is láttunk okot arra, hogy elmenjünk. Pedig minden esélyünk meglett volna, és más magyar zenekarokkal szemben nekünk az angol nyelvvel sem volt problémánk, hiszen Zarecky Miklós perfektül beszélt angolul. Alapvetően más volt a helyzet, mint ma.