Lélekemelő este a zene szentélyében

Charles Lloyd és Jason Moran a Zeneakadémián adott nagy sikerű hangversenyt.

Négy éve a Müpában triójával lépett fel a legendás szaxofonos, Charles Lloyd. Bartók és Kodály, illetve az egykori játszótárs, Szabó Gábor gitáros előtt is tisztelgő koncertjét különösen emlékezetessé tette három magyar muzsikus, Borbély Mihály és Dresch Mihály szaxofonos, valamint Lukács Miklós cimbalmos csatlakozása, amely utóbbi esetében – magyar muzsikus számára kivételes lehetőségként – a Wild Man Dance című lemezen is megörökített együttműködéssel folytatódott.

Ilyen előzmények után érkezett újra Magyarországra a ma 78 éves mester, aki az 1960-as években valósággal berobbant a jazz világába, hogy aztán sikerei csúcsán, a hetvenes évek elején visszavonuljon, és figyelmét a transzcendentális meditációra és a belső töltekezésre fordítsa. A koncertéletbe 1981-ben tért vissza, a spiritualizmus mint életfilozófia azóta is áthatja a rocktól a távol-keleti hatásokig különböző forrásokból merítő zenéjét.

Lloyd partnere ezen az estén Jason Moran, a nála 37 évvel fiatalabb New York-i zongorista volt, kapcsolatuk 2008-ban kezdődött. Több cd, köztük a Rabo de Nube és a Hagar’s Song című duólemezek örökítik meg játékukat, aminek most a budapesti koncert közönsége is közvetlen részese lehetett.

Kockázat nélkül megállapítható, hogy a magyar fővárosba látogató külföldi muzsikusok jó benyomásokkal hagyják el az országot. Megigézik őket helyszínek, mint például a történelmi levegőjű, pazarul felújított Zeneakadémia, de felvillanyozó emlékként vihetik magukkal a közönség szeretetét is. Charles Lloydot a jazz nagy öregjeinek kijáró tisztelet fogadta, ami a duó lebilincselően kreatív játéka nyomán forró ünneplésbe váltott. Más, több volt ez a koncert, mint érdemleges jazzkompozíciók technikailag pallérozott kivitelezése. Pedig arról is volna mit feljegyezni: a sokoldalú Moran zongorázása a bluestól New Orleanson és a stride stíluson át a szabad rögtönzésig az egész jazztörténetet megidézte; Lloyd pedig olyan, kivételes invenciójú hangszeres, aki nem merevedik bele saját hangzásába, hanem mindig új összefüggésekben keresi a kihívásokat.

A lélek kivetülése volt az, ami kettejük kölcsönösen inspiratív játékát egyedi élménnyé avatta. Mindegy, hogy saját szerzeményt, örökzöldet vagy Monk-kompozíciót választ, Lloyd merészel személyes hangon megszólalni, bátorkodik szép hangokat fújni, nagy ívű dallamokat megrajzolni. Mindezt mesteri dramaturgiával teszi: a koncertet nyitó meditatív, lassan építkező szerzemények egy idő után dinamikus, játékos, szabad rögtönzésekbe csaptak át, ami után ismét a befelé forduló, himnikus hangvétel vált uralkodóvá. A teremből kilépő, örömtől ragyogó, átszellemült arcok tükrözték a másfél órás zenei tour de force lenyomatát; lám, globalizálódó, materiális világunkban is megnyílhatnak magasabb szellemi szférák az ember előtt.

(Charles Lloyd – Jason Moran, Zeneakadémia, május 20.)