Ismerős Arcok: akik a szurkolói himnuszt írták

Az Ismerős Arcok körül leomló falakról kérdeztük Nyerges Attilát, a csapat frontemberét.

– Nem a márciusi az első eset, hogy atrocitás éri a zenekart: novemberben maszkot viselő román kommandósok félbeszakították a sepsiszentgyörgyi koncertet, és elkobozták az eladásra szánt lemezeket, ruhákat, kiegészítőket
– Korábban még csak hasonlót sem tapasztaltunk. A bukaresti Colectiv klubban bekövetkezett tragédia jó ürügy volt arra, hogy a magyar szórakozóhely-tulajdonosokat és -üzemeltetőket látványosan megfélemlítsék horribilis bírságok lehetőségével.

– Ez a fajta nyomás segít megőrizni az erdélyi magyarok összetartását?
– Már nem olyan világot élünk, mint húsz évvel ezelőtt, a nemrég még zárt kis közösségek rettentő mértékben felhígulnak. De azért így is le a kalappal az erdélyiek előtt: a sepsiszentgyörgyi eset után három koncertet adtunk, és a helyiek mindháromszor riadóláncot szerveztek, hogy ha a hatóság hasonló akciót tervez, fel lehessen rá készülni. Nyilvános helyeken pedig többször óvatosságra intettek, amikor úgy látták, hogy megfigyelnek minket.

– Határon innen is igen erőteljes szembenállás tapasztalható, csak épp nem etnikai, hanem ideológiai. Veszélyes dolog pártrendezvényeken fellépni egy olyan országban, ahol sokan kizárólag pártokban tudnak gondolkodni?
– Többször felléptünk a Jobbikhoz köthető eseményen, majd 2010-ben egy siklósi Fidesz-rendezvényre is elmentünk játszani. Ekkor a radikális táborból néhányan keményen nekünk ugrottak, holott én soha senkinek a megválasztására nem biztattam a közönséget. Olyan leveleket kaptunk, hogy árulók lettünk, ezért soha többet nem jönnek koncertünkre, és kidobják az Ismerős Arcok-lemezeiket. Ez nagyon rosszulesett, de aztán eltelt fél év, és a levélírók közül sokan ismét ott voltak a koncertjeinken. Ma már nem ráz meg az árulózás, megyek, és teszem azt, amit a feladatomnak érzek. Bárhol fellépünk, ahová meghívnak, hiszen a zene, a mondanivaló állandó, minden magyar embernek szól politikai hovatartozástól függetlenül. Legalábbis ez lenne a normális helyzet. Ha MSZP-rendezvényre hívnak, oda is el fogok menni, ott is el fogom mondani, amit gondolok. Lehet, hogy kicsit összezavarom a közönséget, de hiszen épp azért dolgozunk, hogy az emberek eltöprengjenek a magyarságot érintő kérdéseken.

– A színpadon korábban számtalanszor elhangzott, hogy „ennek a zenekarnak küldetése van”. Lehet mérleget vonni több mint másfél évtized elteltével?
– Tizenhat éve hangsúlyozzuk, hogy nincs különböző magyar ember határon innen és túl, mindenkinek hasonló jogok járnak – ma pedig már létezik a kettős állampolgárság intézménye. Ugyanígy ma már lehet értelmesen beszélni a trianoni országcsonkításról, a kommunizmusról, 1956-ról; szeretném hinni, hogy ebben nekünk is van egy pici szerepünk. Ráadásul az, hogy a rajongótábor ilyen mértékben nőtt másfél évtized alatt, szintén arra enged következtetni, hogy rátaláltunk a helyes útra.

– Egyesek ezt markáns jelzőkkel vitatják: még egy éve sincs, hogy több lapban, portálon szélsőségesnek, fasisztának nevezték a zenekart.
– 2015-ben a nemzeti összetartozás napján Békéscsabán játszottunk, és az odavezető úton a dobosunk, Kovacsik Tamás örömmel újságolta, hogy Orbán Viktor miniszterelnök kitette Facebook-oldalára a Nélküled című dalunkat. A hazafelé vezető úton már azt olvasta fel, hogy a baloldali–liberális portálok miként szidják Orbánt, amiért „szélsőjobboldali” zenekar klipjét posztolta. Csakhogy a legtöbben elkövették azt a butaságot, hogy a cikkek alá betették a dalt is, így aki kíváncsi volt, meghallgathatta, és szembesülhetett vele, micsoda ostobaságokat írnak rólunk. Nem mintha bármelyik szövegünkbe bele lehetne kötni, de a Nélküled kifejezetten az összetartozásról, a szeretetről és a békéről szól.

– Annyira, hogy a neten olvasható beszámolók tanúsága szerint ősellenség újpestiek és fradisták egymásba kapaszkodva, könnyes szemmel éneklik a Dunaszerdahely meccse előtt
– Amikor megjelent a szám, a rajongótáboron kívül nem ismerték, ma pedig már a sporteseményektől az iskolai ünnepségekig számos helyen felcsendül. Olyan, mintha néhány év alvás után önálló életre kelt volna. A miniszterelnöki hírverés és a nyomában kitörő „botrány” akkorát segített, amekkorát még soha semmi: három nap alatt mintegy negyedmilliószor nézték meg a klipet, most ötmillió kattintás felett tart. Sokakat meggyőzött vagy legalábbis kíváncsivá tett ez a dal, elkezdték keresni a többi számunkat is. Érezhetően megnőtt az ismertségünk azok körében is, akik azért nem foglalkoztak velünk, mert elhitték az igaztalan híreszteléseket.

– Az előítéletek gyérülése abban is tetten érhető, hogy egyre több fesztiválra kap meghívást a zenekar.
– Vannak olyan rendezvények, amelyek az utóbbi években megnyíltak előttünk. Felléptünk sok egyéb mellett a tokaji Hegyalja Fesztiválon, a mezőtúri East Festen, a pécsi Rockmaratonon, a székesfehérvári Fezenen és rengeteg motorostalálkozón – vannak tehát komoly fesztiválok, ahol tényleg azzal foglalkoznak, hány embert hoz be a zenekar.

– Lehet, hogy egyszer a Szigeten is lehet találkozni az együttessel?
– A $texas zenekarral többször felléptünk és a frissen megalakult Ismerős Arcokkal is még az ezredforduló előtt. Azután viszont, hogy megjelentek a nemzeti témák a szövegben, hiába kopogtattunk. Ráadásul ma már a rock nem is igazán van jelen a Szigeten. Ez tipikusan az a fesztivál, amelyre valószínűleg sosem fognak meghívni minket. Eszembe jut, amikor a Sziget nulladik napján Cseh Tamás-emlékestet tartottak, és Másik János a színpadon megjegyezte: nagyon klassz, hogy itt mindenki arra a Cseh Tamásra emlékezik, aki sohasem játszhatott a Szigeten.

– A rádiók terén már nehezebb a zenekar helyzete, hiszen az adók néhány kivételtől eltekintve nem vesznek róla tudomást – a könnyűzenére szakosodott Petőfi sem.
– Véleményem szerint a Petőfi nem végez közszolgálati feladatot: nem szolgálja ki egy széles réteg, a rockot kedvelő emberek igényeit – akik egyébként az adóforintjaikkal hozzájárulnak a rádió fenntartásához. A szerkesztők vagy elfeledkeznek erről a műfajról, vagy nem gondolják értéknek, és nem törődnek azzal, hányan szeretnék hallani. Jó volna, ha egy közszolgálati rádióban lennének műsorsávok, hogy minden stílus megszólalhasson, és majd a közönség ítél.

– A jogdíj szempontjából sem mindegy, mennyit játsszák egy együttes dalait.
– Természetesen sokkal könnyebb volna megélni, ha szólnánk a rádiókban. Pláne, hogy a szerencsétlen szabályozás miatt korábban tetemes bevételtől estünk el. Az eddigi legsikeresebb lemezünknek számító Éberálom után hiába vártuk a pénzt: mivel szerzői kiadásban jelent meg az album, és szerepel rajta egy népdal, egy akkor hozott szabály értelmében egyetlen fillér sem járt nekünk. A rendelkezés célja egyébként az összelopkodott dalokat tartalmazó garázskiadványok visszaszorítása volt, akkoriban ugyanis tízezres nagyságrendben készültek albumok mások dalainak mulatós popos feldolgozásával, egyetlen saját gondolat nélkül, és hiába nem volt rájuk nagy igény, akkor még a gyártás után járt a jogdíj. A szabály szellemével tehát messzemenőkig egyetértek, csak épp a kidolgozása nem volt tökéletes, ami nagy érvágást jelentett, és igencsak megnehezítette a következő lemezünk elkészítését. A hasonló esetek elkerülésére leszerződtünk egy baráti könyvkiadóhoz, néhány év után pedig feltűnt a színen az új lemezünket is gondozó Grund Records.

– A közönség nagy részét adó harmincas-negyvenes korosztály vásárol még lemezt?
– A mi albumainkat még általában megveszik, ezzel együtt ki lehet jelenteni, hogy a lemezeladás mint bevételi forrás gyakorlatilag már nem létezik. Annyi pénzt sem hoznak a hanghordozók, amennyit be lehetne forgatni a következő stúdiómunkába, egy album általában nullszaldóra jön ki. Mi még ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amelynek tagjai szeretik kézbe fogni az anyagukat, de egyéb értelme nemigen van a lemez kiadásának. Vannak a neten jó minőségben, jogtisztán letölthető dalaink, de ez nem pótolja a lemezeladást. Érdemi bevételt csak a koncertezésből tudunk termelni. Hál’ istennek, nem panaszkodhatunk, évi százhúsz-százharminc fellépésünk van – amíg mutatkozik ránk igény, és mi is bírjuk a tempót, addig nincs különösebb gond.

– A netes jelenlét mennyire pótolja a rádiót?
– Nyilván nagyon sokakhoz eljutunk a világháló révén – egy-egy dal sikere a koncertek látogatottságában is lecsapódik –, de a mi korosztályunkban az internet nem váltja ki a rádiót. Az a gyakorlat pedig torz körülményeket teremt, hogy a rádiók szinte kizárólag a neten eleve erősebben jelen lévő fiatal zenekarokat segítik.

– Amelyeknek egy jó része angolul így-úgy összetákolt dalokat ad elő. Úgy tűnik, mintha magyar szöveggel nehezebb lenne érvényesülni.
– Én úgy látom, a mélyebb tartalmaktól és főként egyes témáktól tartanak a rádiók. „Ne gondolkodj, hallgasd meg a reklámot, vedd meg, amit ajánlok” – ezt diktálja a mai korszellem. Bár négy-öt éve az egyik lemezünk anyagát lefordíttattuk angolra egy műfordító egyetemi tanárral, nekem eszembe sem jutott, hogy ne magyar szövegeket írjak. Úgy érzem, jól is megy, ráadásul nagyon élvezem, mert mindig elvarázsol, hogy a nyelvünk mire képes, számtalan dologra harminc-negyven szavunk is van. Csodás dolgokat lehet leírni nem elhasznált kifejezésekkel; nem tudom, hány slágerben szerepel például a kolonc szó.

– A legutóbbi lemez címe – Csak a zene! – mintha arra utalna, hogy fontosabb a zene, mint a politizálás.
– Azért ezen az albumon is vannak közéleti témák, például az Amerika és A játék vége című dalban, de tény, hogy a szövegekkel igyekeztem semlegesebb témákat találni, és sokkal nagyobb hangsúly volt az együtt zenélésen. Másfél hétre elvonultunk a világtól, és közösen zenéltük össze az egész albumot. Ilyen még sosem volt, korábban valaki lehozta a félig kész nótát, elmondta a többieknek, hogy mit kellene játszani, és megcsináltuk úgy, ahogy ő gondolta. Ezzel szemben most a csontvázra együtt pakoltuk rá az izmokat, a húst, a bőrt, a hajat, a sminket. Úgy érzem, zeneileg kiváló album született. Viszont bennem maradt sok szöveg, sőt azóta is írtam újakat, így hamarosan ismét elvonulunk a világtól, és 2017-ben megjelentetjük a folytatást Csak a szöveg! címmel, tíz dallal. Megígérhetem, hogy a rajongóknak nem kell búcsút venniük a politikai témáktól.

– Tudatos, hogy az utóbbi lemezekről elmaradtak a korábban kötelező darabnak számító népdalok?
– Nem volt ebben koncepció. Régebben célnak tekintettem, hogy megismertessük, népszerűsítsük a népzenét. Az együttes első éveiben szerettem bele a műfajba, és nagyon zavart, hogy az én fiatalságomból kimaradt. Amikor mi voltunk kölykök, gyakorlatilag csak táncházban találkozhattunk volna a népzenével, nekünk kellett volna keresnünk a műfajt, de eszünkbe sem jutott, mert el voltunk foglalva a rockkal és a csajokkal. Felnőtt fejjel kezdtem hallgatni ezt a fajta muzsikát, például a Csík zenekartól, és teljesen elvarázsolt. Az első lemezeinknél ragaszkodtam hozzá, hogy legyen egy-egy népzenei felvétel.

– A fiataloknak ma már nem ciki a népzene, mint a nyolcvanas-kilencvenes években?
– Ebben is nagyon sokat változott a világ. Sokkal többen játsszák és hallgatják a népzenét, elég, ha csak a Fölszállott a páva című műsort említem. Emellett nagyon jó fúziós dalok is születtek, népszerű bandák rockkal vagy más műfajjal vegyítve ügyesen közel hozták a fiatalokhoz a népzenét. Ez sokat segített a műfajnak, úgyhogy itt nem látok problémát.

– Az albumok sorát rendre megtöri egy-egy különleges lemez: koncertvideó, közös előadás ismert zenészekkel, szimfonikus felvétel. Várható valami hasonló a közeljövőben?
– Egy akusztikus lemezen gondolkodunk. Már megkértünk nép- és könnyűzenét játszó zenekarokat, hogy válasszanak ki egy-egy dalt a tizenhat év terméséből, és bátran nyúljanak hozzá, mutassák meg, mit csinálnának belőle, és ami tetszik, megtanuljuk. Megalkotnánk egy új, színházakban, művelődési házakban előadható műsort. Már vásároltunk felszerelést is, benne olyan egzotikus darabokkal, mint a cajón nevű ütőhangszer.

– Melyik volt az együttes történetében a legemlékezetesebb koncert?
– A legjobbak között említhetem a tizenöt éves fennállásunk alkalmából a Budapest Kongresszusi Központban adott koncertet. A jó technika, a nézőtér mérete, a hely emelkedett hangulata, Horváth Charlie és Tátrai Tibor vendégszereplése ünneppé varázsolta az estét. Szintén emlékezetes volt, amikor a szolnoki főtéren egy augusztus 20-i városi ünnepségen léptünk fel, és húsz-huszonkétezer embernek játszottunk másfél órán keresztül óriási sikerrel. Azóta ha Szolnokra betesszük a lábunkat, biztos a telt ház. Emellett határon túl játszani is mindig különleges, bár egyre kevésbé lehet különbséget tenni.

– A külföldi turnék viszont nyilván összehasonlíthatatlanok a Kárpát-medenceiekkel
– Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy Svédországba, az Egyesült Államokba és Kanadába is meghívták fellépni az együttest. Olyan helyeken járhattunk, ahová saját erőből nehezen juthattunk volna el, olyan embereknek játszhattunk, akik fél évszázada nem jártak itthon – talán már nem is tudnak hazamenni –, és sok esetben csak halvány emlékeik vannak Magyarországról, a hozzá kapcsolódó érzésekről és mindarról, amiről éneklünk. Ezek mindig felszabadult, szeretetteljes koncertek, és meghatározó emlékek maradnak utánuk, olykor mély barátságok szövődnek.

– Hogyan szerveződik egy turné a világ másik felén?
– Olyan kint élő magyarok kezdeményezik és szervezik a fellépéseket, akik nagyon szeretik a zenénket, és fanatikusan megpróbálják eljuttatni másokhoz is a környezetükben. Jó értelemben véve megszállottak, hiszen igen nehéz és költséges egy ilyen turné, össze sem lehet hasonlítani egy kétfős hakniegyüttesével, amely még hangszereket sem használ.  Felemelő érzés, hogy a szervezők azért vállalták az áldozatot, mert fontosnak, értékesnek tartják azt, amit vallunk és alkotunk.

– Rajongók előtt léptek fel?
– Örömmel mondhatom, hogy elsősorban az Ismerős Arcoknak szólt az érdeklődés, nem csupán annak, hogy egy magyar együttes fellép a helyi magyar házban.

– A Kárpát-medencei közönség nemcsak Ismerős Arcok-koncerten, hanem az Apák és fiúk című irodalmi esten is színpadon láthatja Nyerges Attilát. Igaz, meglehetősen ritkán.
– Felkérések nyomán évente öt-hat előadást tartunk Leczó Szilveszter billentyűssel. Bár népszerűek ezek a bensőséges hangulatú estek – nem kis részben az évekkel ezelőtt megjelent novelláskötetnek köszönhetően –, ennél többet nem szeretnék tartani, mert lelkileg megterhel, hiszen az elvesztett édesapámról és fiamról is beszélek. A lelki nehézségek ellenére is mindig nagyon jó érzésem van előadás után, mert hathattam az emberekre, láthattam és hallhattam, ahogy a közönség velem sír és nevet. Maradandó élmény, hogy az egyik előadás után a folyosón láttam Dörner György színházigazgatót, amint a nézőtérről jön könnyes szemmel. Azt mondta, minden színésznek ez az álma: hogy tudjon megnevettetni és megríkatni – és ezzel az előadással mindig sikerül.