„Tele vagyok energiával”

Jordán Tamás újra pályázik a Weöres Sándor Színház vezetői posztjára. Jobban figyelne a fiatalokra.

– Három évvel ezelőtt, amikor ugyanitt, a Szervita téren interjúvoltam meg önt a hetvenedik születésnapja kapcsán, szintén premierre készült. Most milyen darabot próbál?
– Romain Gary, vagyis Émile Ajar Salamon király szorong című regényének dramatizált változatát mutatjuk be június 9-én. Én magam Salomon Rubinstein visszavonult nadrágkirályt alakítom. Fura szerzet, aki a konfekcióiparban szerzett vagyonából lelkisegély-szolgálatot finanszíroz, egyik este viszont ő is odaül a telefonhoz. Jean, a megrögzött humanitárius fiatalember, aki a vonal végén van, aggódik minden veszélyeztetett fajért. Ilyen ennek a Salamon királynak az egykori szerelme, Madame Cora Lamenaire sanzonénekesnő is. Jean mindkettőjükön segíteni akar. Szép-bizarr történet, annyi lélek és megértés van benne. Hernádi Judittal és két fiatal tehetséggel, Mohai Tamással és Sipos Verával játsszuk.

– Ereje teljében van, folyamatosan játszik, színházat igazgat, ráadásul jövőre újra pályázik az intézmény vezetésére.
– Egyáltalán nem érzem magam fáradtnak, bármi, amit csinálok, örömmel tölt el. Épp Bálint András jó barátommal beszélgettünk, akivel egyidősek vagyunk, és együtt kezdtük a pályát, hogy nagyon szerencsés ember, akinek a hobbija egyben a munkája is.

– Ő mégis letette a lantot, és elköszönt a Radnóti Színháztól mint igazgató.
– Harminc évig volt ugyanazon a helyen. Ez nagyon más helyzet, mint az enyém. Tele vagyok energiával. Hogy az életkorom ellenére mégis miért gondoltam, hogy folytatni kívánom? Két nagyon sikeres évad van mögöttünk, rengeteg díjat kaptunk, már a szakmai közvélemény is számol a szombathelyi színházzal. A legjobb rendezők dolgoznak a társulattal, jövőre jön Alföldi Róbert, Béres Attila, Horgas Ádám, Lukáts Andor, Mohácsi János, Réthly Attila, Valló Péter és Zsótér Sándor is. Kevés színház büszkélkedhet ilyen névsorral. Talán nem tévedek nagyon, ha azt mondom, hogy ebben az én személyem is szerepet játszik. Leküzdöttük a közönség és a köztünk lévő kezdeti távolságot, meg kellett őket tanítani a színházra. Most már merészebb, nehezebb darabokat is műsorra tűzhetünk. Ott van például Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című darabja, amelyben tíz lengyel és zsidó diák visszaemlékezése alapján elevenednek meg a 20. század borzalmai a második világháború fasiszta terrorjától a kommunista önkényig. Tartottam tőle, hogyan fogadják majd, de meglepő módon nagyon csekély az elutasítás. És ne felejtsük el, hogy nagyon jó és biztató a kapcsolat a városvezetés és a színház között, teljes egyetértésben dolgozunk, semmibe nem szólnak bele.

– Milyennek képzeli el a színház folytatását?
– Jobban oda kell figyelnünk a fiatal generációra. Ez a vágy nemcsak formailag szerepelne a pályázatomban. Már készítettünk olyan előadást, amelyben Jókai A kőszívű ember fiai című regényét sűrítettük bele egy órába, hátha ily módon jobban megkedvelik ezt a kötelező olvasmányt. A következő évadban ennél is nagyobbat vállalunk: a Rómeó és Júliából kiválasztunk egy jelenetet, amelyen keresztül láthatóvá tesszük a diákok számára, hogy miként épül fel a színházi munkafolyamat. Az olvasó- és visszaolvasó próbától a rendelkezőpróbán át a premierig, de látni fogják, hogy a díszlet, a jelmezek, a zene és a világítás miként ad arcot az egésznek.

– A jövő évadban egy különleges bemutatóra is készülnek. Jordi Galceran A Grönholm-módszer című drámáját, amelynek kiindulópontja egy állásinterjú, az ön üvegfalú igazgatói irodájában játsszák el. Szimbolikus jelentése van a helyszínválasztásnak, ugyanilyen átlátható a napi működés a szombathelyi színházban?
– Ez a nyitottság jellemző leginkább a színházra, ezt sokan mondják. Mindenki látja, mit csinálok, ezért nálam nincs szereposztó dívány, nincsenek csalfaságok.

– Visszatérő fájdalma, hogy jóval nagyobb hatalmat képzel el a színháznak, mint amekkorával jelenleg él.
– Verebes István épp most írt arról a Színház.hun, hogy eltűntek a bálványok, hogy nincsenek már színészóriások. Ennek történelmi magyarázata van: a rendszerváltásig a színháznak azért volt fontos szerepe a társadalom életében, mert megfogalmazott olyan dolgokat, amelyeket az emberek vágytak hallani. Nemigen tudok olyan helyet, amely akkoriban izgalmasabb lett volna egy jó színháznál. 1989 után úgy-ahogy, de eljött a demokrácia és a szólásszabadság, és már nem volt érdekes, hogy a színházban mit mondanak. Ma sincs igazán értelme üzengetni, mert mindenki mindent kimondhat, leírhat, kommentelhet. A Rákosi-korszakban amikor elhangzott az a mondat, hogy Dánia börtön, akkor a nézők állva tapsoltak. Most nem tud úgy szólni a Hamlet, mint akkor. Már nem olyan a közeg.

– Eszerint új célokat kell találnia a színháznak?
– Nagyon magas művészetet kell művelnie, és kell egy olyan közönség, amely erre vevő. Nagy baj, hogy a közönség igénye, persze nem szabad általánosítani, de nem igazán magas. Szörnyű, hogy úgy nőnek fel generációk, hogy nem ismerik a tévéjátékokat, hogy nem látnak színházi közvetítést. A reklámok és a szappanoperák egyenesen hátráltatják őket abban, hogy megértsék, mi is valójában a színház.

– Amikor három évvel ezelőtt beszélgettünk, tragikusnak látta, hogy szekértáborokra szakadt az ország, épp ezért az összefogás fontosságát hangsúlyozta. Most úgy tűnik, mintha megpróbálnának konszenzusra törekedni a színházi szakmán belül.
– Nem akarom elkiabálni, de nagyon biztató ez a mostani helyzet, mintha kezdenének eltűnni a Magyar Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Társaság közötti permanens viták és ellenségeskedések. Ez az újonnan felállított tanácsadó testületnek is köszönhető. Komoly művészek foglalnak ebben helyet, akiktől remélni lehet, hogy minden döntésüket művészi és nem politikai szempontok befolyásolják. Remélem, hogy idén már nem lesz csatazaj.

– Ön, az egykori alapító, ott lesz a pénteken induló POSZT fesztiválon?
– Ezt még nem tudom.