„Tele vagyok energiával”

Jordán Tamás újra pályázik a Weöres Sándor Színház vezetői posztjára. Jobban figyelne a fiatalokra.

– Milyennek képzeli el a színház folytatását?
– Jobban oda kell figyelnünk a fiatal generációra. Ez a vágy nemcsak formailag szerepelne a pályázatomban. Már készítettünk olyan előadást, amelyben Jókai A kőszívű ember fiai című regényét sűrítettük bele egy órába, hátha ily módon jobban megkedvelik ezt a kötelező olvasmányt. A következő évadban ennél is nagyobbat vállalunk: a Rómeó és Júliából kiválasztunk egy jelenetet, amelyen keresztül láthatóvá tesszük a diákok számára, hogy miként épül fel a színházi munkafolyamat. Az olvasó- és visszaolvasó próbától a rendelkezőpróbán át a premierig, de látni fogják, hogy a díszlet, a jelmezek, a zene és a világítás miként ad arcot az egésznek.

– A jövő évadban egy különleges bemutatóra is készülnek. Jordi Galceran A Grönholm-módszer című drámáját, amelynek kiindulópontja egy állásinterjú, az ön üvegfalú igazgatói irodájában játsszák el. Szimbolikus jelentése van a helyszínválasztásnak, ugyanilyen átlátható a napi működés a szombathelyi színházban?
– Ez a nyitottság jellemző leginkább a színházra, ezt sokan mondják. Mindenki látja, mit csinálok, ezért nálam nincs szereposztó dívány, nincsenek csalfaságok.

– Visszatérő fájdalma, hogy jóval nagyobb hatalmat képzel el a színháznak, mint amekkorával jelenleg él.
– Verebes István épp most írt arról a Színház.hun, hogy eltűntek a bálványok, hogy nincsenek már színészóriások. Ennek történelmi magyarázata van: a rendszerváltásig a színháznak azért volt fontos szerepe a társadalom életében, mert megfogalmazott olyan dolgokat, amelyeket az emberek vágytak hallani. Nemigen tudok olyan helyet, amely akkoriban izgalmasabb lett volna egy jó színháznál. 1989 után úgy-ahogy, de eljött a demokrácia és a szólásszabadság, és már nem volt érdekes, hogy a színházban mit mondanak. Ma sincs igazán értelme üzengetni, mert mindenki mindent kimondhat, leírhat, kommentelhet. A Rákosi-korszakban amikor elhangzott az a mondat, hogy Dánia börtön, akkor a nézők állva tapsoltak. Most nem tud úgy szólni a Hamlet, mint akkor. Már nem olyan a közeg.

– Eszerint új célokat kell találnia a színháznak?
– Nagyon magas művészetet kell művelnie, és kell egy olyan közönség, amely erre vevő. Nagy baj, hogy a közönség igénye, persze nem szabad általánosítani, de nem igazán magas. Szörnyű, hogy úgy nőnek fel generációk, hogy nem ismerik a tévéjátékokat, hogy nem látnak színházi közvetítést. A reklámok és a szappanoperák egyenesen hátráltatják őket abban, hogy megértsék, mi is valójában a színház.

– Amikor három évvel ezelőtt beszélgettünk, tragikusnak látta, hogy szekértáborokra szakadt az ország, épp ezért az összefogás fontosságát hangsúlyozta. Most úgy tűnik, mintha megpróbálnának konszenzusra törekedni a színházi szakmán belül.
– Nem akarom elkiabálni, de nagyon biztató ez a mostani helyzet, mintha kezdenének eltűnni a Magyar Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Társaság közötti permanens viták és ellenségeskedések. Ez az újonnan felállított tanácsadó testületnek is köszönhető. Komoly művészek foglalnak ebben helyet, akiktől remélni lehet, hogy minden döntésüket művészi és nem politikai szempontok befolyásolják. Remélem, hogy idén már nem lesz csatazaj.

– Ön, az egykori alapító, ott lesz a pénteken induló POSZT fesztiválon?
– Ezt még nem tudom.