Háború helyett „csak” a kilátástalansággal kell megküzdeniük Trencsényi Klára Reményvasútja főhőseinek. Főszerepben a hamar felnőtté váló tizenévesek és a magyar Gyermekvasút, amely még mindig, mintha csak a kommunizmusból lépett volna elő, őrzi a pajtáskodós fegyelmezettséget és a gyermeki komolyságot. – Csak most már az ott lévő gyerekek a Facebookon üzennek a következő állomáson lévő társuknak, ha a vonat elindult – hallhatjuk a vetítés után a rendezőtől. – Se felnőtt, se gyerek nem akarok lenni – a Légy jó mindhalálig főhőse helyett ezt a filmbéli fiútól, a nagyon is valóságos Viktortól halljuk.
És tény: ha magukra hagyottakról, elfeledettekről akarunk beszélni, nem árt, ha tényleg szembetalálkozunk olyanokkal, akiknek mindennapos tapasztalatuk ez a küzdelem.
Trencsényi filmje igényes, szép munka, a történet viszont igazán a film vége után kezd el hatni, amikor szembesülhetünk a rendezőnőtől a szereplők további életéről. A Reményvasútban látunk egy fiút, Gergőt, aki Kaposváron kíván tanulni, miközben a családja már Németországban él, és Skype-on csábítgatják, hátha ott jobb sora lenne. – Nem tudom, a magyar oktatás mégis jobb a németnél – mondja a filmben Gergő, hogy aztán Trencsényitől halljuk: mégis azon gondolkozik, talán jobb volna kimennie. És ugyanott vannak, csak minden egy kicsit rosszabb. A szülők egészségi állapota romlott, gondolkoznak, hogy jöjjenek-e haza, vagy mégiscsak a német nyugdíjrendszer lesz jobb számukra.
