Szokás az emberi jogok fogalma kapcsán intézményekre, aggódó nyilatkozatokra asszociálni. Mintha csak volna a valóság, annak számos igazi, megkerülhetetlen problémájával, mellette pedig az „életidegen”, ködös „emberijogizmus”, ami újabb és újabb szexuális orientációkat tud csak kitalálni, s legfőbb problémája, ki melyik mosdóba menjen. Emberi jogaink megsértését kénytelenek vagyunk viszont észrevenni, amikor kisebbségbe kerülve korlátozzák a nyelvhasználatunkat, bűnözőként, másodrendű állampolgárként kezelnek minket valamely csoporthoz tartozás okán, vagy amikor egész egyszerűen lezuhannak az első bombák a szomszéd iskola mellett. Erre is jó az évente megrendezett Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm-fesztivál: olyan sorsokat hoz közel hozzánk, olyan életeket, szenvedéseket mutat meg, amelyekről talán nem is értesülnénk.
Embereket látunk, mint Mantas Kvedaravicius filmje, a Mariupolis esetében. Embereket, akiknek egyszer csak bombák becsapódása mellett kell folytatniuk mindennapjaikat.
És bár Ukrajna itt van a szomszédunkban, sokszor mégsem az embereket látjuk. Csak a területi vitákról hallunk,
a vezetők vitájáról és arról, hogy most állítólag valamelyik bokorban már tényleg fasiszták bújnak meg. Az Azovi-tenger partján fekvő Mariupol számunkra nem a mariupoli embereket jelenti, hanem a Mariupol címkét valamelyik híroldalon, a reggeli sztorit, hogy lám, újabb összecsapások történtek. Kvedaraviciusnál nem fasiszták bukkannak fel, hanem emberek a mindennapi teendőik végzése során. Lassan csordogáló dokumentumfilm ez, néhány intenzívebb résszel. A műfaj eredeti értelmét kapjuk, az események dokumentálását, azt, miként érinti a végállomás felé tartó villamost, a tánckört vagy a halászhajóján molyoló férfit a háború. A valóságos, a testközeli, amikor nem területi követelés van, és vezetői szupertalálkozó, hanem rombolás mindenütt és a remény, ez a mulatság lemehet még anélkül, hogy a bombák bezavarnának.
Kendőjét újra magára köti
November 13-ig fut a Toldi, a Művész, a Kino Cafe és az Art+ moziban, valamint a Blinken OSA Archívumban és a MagNet Közösségi Házban a Verzió dokumentumfilm-fesztivál, amelyet tizenharmadik alkalommal rendeznek meg Budapesten. A november 8-i nyitófilm, a Sonita egy afgán lány veszélybe került zenei karrierjét mutatta be. Édesanyja úgy döntött, eladja őt feleségnek, ám végül az ügyét maga a filmrendező, Rokhsareh Ghaemmaghami vette a kezébe. A fesztivál nyitóbeszédében a Krétakör alapítója, Schilling Árpád a filmről így fogalmazott: „Számomra ennek a filmnek Rokhsareh Ghaemmaghami a főszereplője. Az ember, aki történetesen nem férfi, hanem nő, és aki többre becsüli az életet a szabályoknál, és felszabadítja a rabszolgát. Sonita, ez a különleges ember elhagyja szülőföldjét, az örökségét, hogy az lehessen, aki csak akar. A beilleszkedés nem okoz nehézséget számára, hiszen mindig is értette a szabad emberek nyelvét, de a kendőjét végül újra magára köti. Igaz, akkor már szabad akaratából.” (MN)
Háború helyett „csak” a kilátástalansággal kell megküzdeniük Trencsényi Klára Reményvasútja főhőseinek. Főszerepben a hamar felnőtté váló tizenévesek és a magyar Gyermekvasút, amely még mindig, mintha csak a kommunizmusból lépett volna elő, őrzi a pajtáskodós fegyelmezettséget és a gyermeki komolyságot. – Csak most már az ott lévő gyerekek a Facebookon üzennek a következő állomáson lévő társuknak, ha a vonat elindult – hallhatjuk a vetítés után a rendezőtől. – Se felnőtt, se gyerek nem akarok lenni – a Légy jó mindhalálig főhőse helyett ezt a filmbéli fiútól, a nagyon is valóságos Viktortól halljuk.
És tény: ha magukra hagyottakról, elfeledettekről akarunk beszélni, nem árt, ha tényleg szembetalálkozunk olyanokkal, akiknek mindennapos tapasztalatuk ez a küzdelem.
Trencsényi filmje igényes, szép munka, a történet viszont igazán a film vége után kezd el hatni, amikor szembesülhetünk a rendezőnőtől a szereplők további életéről. A Reményvasútban látunk egy fiút, Gergőt, aki Kaposváron kíván tanulni, miközben a családja már Németországban él, és Skype-on csábítgatják, hátha ott jobb sora lenne. – Nem tudom, a magyar oktatás mégis jobb a németnél – mondja a filmben Gergő, hogy aztán Trencsényitől halljuk: mégis azon gondolkozik, talán jobb volna kimennie. És ugyanott vannak, csak minden egy kicsit rosszabb. A szülők egészségi állapota romlott, gondolkoznak, hogy jöjjenek-e haza, vagy mégiscsak a német nyugdíjrendszer lesz jobb számukra.
A magyar reformok működnek – látjuk a kormányplakátot az elsuhanó vonatablakból, de tényleg csak villanásszerűen, a film pont nem az ilyenekre igyekszik helyezni a hangsúlyt. Aztán már más plakátok hatásáról értesülünk: a filmbeli kislány, Kármen gázai apától származik.
– Amióta elkezdődött a migránsozás, bántják az iskolában, büdös arabnak szólítják, a jegyei is leromlottak
– értesülünk Trencsényitől. – Minden kis kirakódarab a mai valóságot tükrözi – teszi hozzá. Akad legalább szerencsés fordulat is: a filmben még kilakoltatást is látunk, Trencsényi szerint pedig több családtól is hallották a vetítéseken, hogy ők is szembenéztek már hasonlóval. Egy másik vetítésre viszont egy nagykövet jött el civilben, aki aztán munkát ajánlott a kilakoltatott asszonynak. Szerencsére már negyedik hónapja dolgozik is.
