December 1-jén az elvontabb, különleges zenéké lesz a főszerep a Dürer Kertben: az Emptiness Booking szervezésében érkezik a post-black metal francia sztárja, az Alcest, de itt lesz az instrumentális japán gyönyörködtetők csapata, a Mono is.
Ha valaki azt mondja, köldökbámulós post-black metal, szinte azonnal vágják rá a szubkultúrában jártasak az Alcest nevét. Az ellentétek láthatóan vonzzák egymást: az utóbbi másfél évtizedben sikeressé vált zenekarok a black metal szigorúságát sikerrel vegyítették a felemelőbb, merengősebb hangulatokkal. A black metal már rég nem annyi, hogy a fagyos Norvégiában fekete-fehérre mázolt arcú fiatalok erdőt járnak, és a világgal szembeni haragjukról zenélnek. A szűklátókörűbbek nem is örülnek a „felhígulásnak”, mi viszont üdvözölhetjük, hogy egyre többen mernek nemet mondani a műfaji kötöttségekre. Az indie-ből és a pszichedelikus zenékből a nyolcvanas évek végén kisarjadt shoegaze zenék világát a black metallal vegyítve így jött létre az Alcest.
A siker leginkább Stéphane „Neige” Paut-é, aki maga is a black metal felől érkezett, hogy aztán az egyre szelídebb zenék felé mozduljon el. Bőven belekóstolt a legkíméletlenebb black metalba a Peste Noire-ral, majd a 2000-ben indult Alcest működése közben egy csodálatos, énekesnős albumra is jutott ideje 2009-ben Amesoeurs név alatt. (Egyébként Audrey Sylvain énekesnő pályájára is érdemes odafigyelni.) Az Alcest első két lemeze az igazán korszakalkotó: a Souvenirs d'un autre monde (2007) és az Écailles de Lune (2010) vegyítette a legkatartikusabb erővel a különböző világokat. Utána sokat finomodott a hangzásvilág, black metalos vokalizálásból is kevesebb lett. A 2014-es Shelter eddig talán a legvisszafogottabb produkció, de az idei, koncepciójában Japán felé forduló Kodama újra erőteljesebbre sikeredett. Az Alcest egyébként járt már nálunk: 2011-ben fellépett a budapesti Metalfesten.
És épp Japánból jön az est másik fellépője, a post-rockos Mono, ami jóval termékenyebbnek bizonyult 17 éve alatt az Alcestnél. A kísérleti zenékből kialakult, instrumentális post-rock egyik pionírjai ők, olyanok mellett, mint a skót Mogwai vagy az amerikai Russian Circles. A zene nagyját Takaakira Goto írja, és szerencsére jobbára elkerüli a post-rock zenékre leselkedő veszélyt: hogy a nagy gyönyörködtetésben, lebegésben teljesen súlytalanná váljanak. Legutóbbi, Requiem for Hell című albumuk, illetve annak elementáris erejű, 18 perces (!) címadója jobban nem is sikerülhetett volna. Hossza ellenére tényleg érdemes belehallgatni: az idei cseh Brutal Assault fesztiválon is játszott szám roppant pontosan van felépítve, a feszültség folyamatosan nő benne, hogy aztán csak kapkodjuk a fejünket – a címmel szemben nem a mélybe ránt, hanem az égbe emel.
