A legnagyszerűbb talán, hogy a címünkkel semmi szokatlant nem állítottunk. A cseh Brutal Assaulton idén fellépő Ektomorf zenekar nem ma tört be a világpiacra: az egyik legismertebb magyar metálcsapatként fellépett nemrég éppúgy a német With Full Force fesztiválon, ahogy rendre ott van Európa fontos színpadain. A Mezőkovácsházáról indult Farkas Zoltánék zenéje törzsi ritmusokat elegyít a thrash erejével, és bár túl nagy revelációnak nem mondható muzsikájuk a Sepultura és Soulfly után, a siker jelentős, nem csak a kevésbé ismert magyar zenekarokéhoz képest.
Jól látszott ez a huszonegyedik alkalommal megrendezett Brutal Assault Festivalon is, ahol kora délután léphettek fel a nagyszínpadon, mégis nagy volt az érdeklődés csehek, lengyelek részéről egyaránt, jóval látványosabb, mint mondjuk az egyel előtte játszó, indusztriális zenében nyomuló, svéd Misery Loves Co. felé. (Márpedig zeneileg ők sem mondhatók épp gyengének, ráadásul tizenhat év után tértek vissza, szóval többet is érdemeltek volna.)
A rasszizmust, megkülönböztetést elítélő dalaival uralta most is a színpadot a személyes tapasztalatait is dalba öntő, részben roma tagokból alakult Farkas csapata. (Cigány címmel született is Ektomorf-szám, tavaly pedig a holokausztról, amelyet elő is adtak a fesztiválon.)
Az évről évre a jaromeri Josefov-erődben megrendezett Brutal Assault Közép-Európa egyik legnagyobb extrémmetál-fesztiválja, talán legnagyobb ereje pedig éppen széles látókörében rejlik, és abban, hogy egyszerre tud nagyszabású, mégis családias lenni. Nem mondhatjuk, hogy ne tudnák leszervezni akár a legnagyobbakat is: két éve a Slayert éppúgy, mint idén mondjuk a progosabb Mastodont. A rendezvény látogatottsága egyre nő, folyamatosan figyelmeztetnek is a telt ház lehetőségére; míg az elején inkább szlovák és cseh zenekarok helyi szinten érdekes bulija volt ez, egyre csak terjeszkedett, majd átköltözött a Josefov-erődbe, elérve már 13-14 ezer látogatót. (A 18. századi erődítmény befogadóképessége nagyjából 15 ezer fő.) Köztük magyarokat szép számmal, s továbbra is jelentősen képviseltetik magukat a szlovákok és a lengyelek is.
Időnként pedig egy-egy saját fellépőnek is örülhetnek a magyarok: két éve a székesfehérvári death-metal-csapat Guttednek, idén az Ektomorfnak, s említhetjük a 2014-es amerikai Ignite koncertjét is Téglás Zolival. Cseh metálfesztiválon azért mégsem gyakran énekelheti az ember az „éljen a magyar szabadság”-ot.
Az idén augusztus 10-e és 13-a között megtartott rendezvény árai barátiak, a négy nap kijött 72 euróból, egy sör vagy limonádé is 300-400 forintnak megfelelő koronából. Azaz egy kreditből: az eddig osztogatott téphető cetlik helyett ez a fesztivál is 21. századibb megoldásra tért át, és a csipes karszalagra töltött kreditekkel lehetett fizetni ételért, italért. A kínálat is tovább bővült, volt különlegesebb képkiállítás éppúgy, mint megemlékezés a Motörhead elhunyt frontemberére, Lemmy Kilmisterre.
A legizgalmasabb az új ambientterem volt, igaz nem elsősorban az amúgy kiválóan morajló sötét elektronika miatt: a kihelyezett kanapékon, ágyakon olyan kényelmesen lehetett aludni két fellépő között, mintha az ember nem is tömegrendezvényen lenne. A tömegek szerencsére nem lepték el a sátor e részét annyira, mint a filmvetítéseket évről évre – de érthető is az érdeklődés, a Trainspotting érkező folytatása előtt magam is lelkesen néztem most újra a klasszikus McGregor-filmet.
A fesztivál igazi ereje nem is a nagyobb fellépőkben rejlik, még ha a különlegességek iránt kevésbé érdeklődőknek sokszor kevesebbet is mondanak a kisebb nevek. A környező országokból is épp azért érdemes ide utazni, mert nálunk soha nem látható egzotikumokat is jó eséllyel lehet megtekinteni. Olyanokat, amelyek a metálon belül is rétegműfajnak számítanak, és amelyek a Cannibal Corpse-rajongóknak sem mondanak esetenként sokat: tavaly kitértünk rá, mennyire szépségesek is voltak sötétségükben és teatralitásukban a gyászos hangulatot prezentáló funeral-doom-bandák.
Idén a legizgalmasabbak és a metált legegyedibben értelmezők az avantgárd csapatok voltak: a japán black metalos különlegesség, a Sigh, amely már hat éve is fellépett itt, akkor tüzes show-ja közben majdnem felgyújtva a felszerelést. A tavaly bevezetett, kisebb Oriental színpadon játszott most, így félő volt, hogy végül a nagy gyertyalobogtatásban lángra kap az egész erőd, de ezúttal gond nem akadt, izgalmas, keleties motívumokkal tűzdelt, művészi black metal annál inkább.
Egy recenzensük tüköravantgárdnak nevezte legújabb produktumaikat: 2005-ös albumukon csúcsra járatták a határaik feszegetését, a metált is teljesen kiirtva zenéjükből. Egyszerre slágeres és művészi dalaik születtek, majd váratlanul újra black metalra nyergeltek át, és élőben is utóbbi dalaikat hallhatjuk tőlük.
A japánokat Magyarországon elcsípni lehetetlen, ahogy a norvég kultikus In The Woods -t szintén. A 2000-ben feloszlott, két éve visszatérő csapat az amúgy pontosan definiálni lehetetlen úgynevezett avantgárd metál alapkövét tette le az 1997-es Omnio albummal, a két évvel későbbi Strange in Stereo ugyancsak tízpontos. A részben énekesnős, emelkedett gyönyörködtetés mesterei élőben is remekeltek idén, koncertjüket pedig volt alkalmam a Sigh-énekes Mirai Kawashimával nézni: rövid beszélgetésünk során elmondta, turnéztak is már közösen, a norvégokat inspirálónak tartja.
De nemcsak a metál határait kutatókat látják szívesen a fesztiválon: az idei nagyszínpados Perturbator sötét elektronikus zenét, synthwave-et játszik, Chelsea Wolfe amerikai énekesnő pedig a neofolkból éppúgy építkezik, mint a súlyosabb elektronikából, a zajosabb drone-ból. (Itt volt egyébként a country-blues felé jobban elmozduló King Dude is, akinek Chelsea Wolfe-fal közös Be Free című száma csodaszép, sajnálatos, hogy nem játszották el együtt.) Mindketten fő fellépők voltak idén, és bizony nem keveseket vonzottak. A Perturbatort működtető francia James Kent már tavaly is játszott itt, akkor a kisszínpadon, tavasszal pedig az A38-ra is ellátogatott (interjúnkat vele itt találják).
A fesztiválfüzetben a metálzenét a romantika szélsőséges, posztindusztriális kultúrához alkalmazkodó elágazásának nevezik. Ezek az előadók sem tesznek mást, mint az egyszerre mélyebb és éteribb hangulatokat a legkevésbé konvencionális zenében jelenítik meg: ez nem a Sziget, nem a fősodor, a Perturbator sosem lesz David Guetta, de akik rátalálnak, azt egykönnyen nem eresztik ezek a különlegesebb zenék.
Ahogy mondjuk az idei másik kedvenc, a japán Mono sem: az instrumentális post-rock igazán erősen szólt az Oriental színpadon is, sőt, a hangulata éppen az intimebb helyszínen jött ki igazán. Az álmodozós, csilingelős szárnyalás ellenpontja az amerikai Lightning Bolt, amely szintén instrumentális zenét gyárt, csak hangos és dühödt noise-t. Őrült zenéje eltalált a vadabb, de egyedibb muzsikák kedvelőihez Csehországban is. A hasonlók miatt érdemes ott lenni évről évre.
