Békés megyéből a cseh metálfesztivál színpadára

Felpörgette a jaromeri fesztivált az Ektomorf, de akadtak idén is avantgárd finomságok.

Időnként pedig egy-egy saját fellépőnek is örülhetnek a magyarok: két éve a székesfehérvári death-metal-csapat Guttednek, idén az Ektomorfnak, s említhetjük a 2014-es amerikai Ignite koncertjét is Téglás Zolival. Cseh metálfesztiválon azért mégsem gyakran énekelheti az ember az „éljen a magyar szabadság”-ot.

Az idén augusztus 10-e és 13-a között megtartott rendezvény árai barátiak, a négy nap kijött 72 euróból, egy sör vagy limonádé is 300-400 forintnak megfelelő koronából. Azaz egy kreditből: az eddig osztogatott téphető cetlik helyett ez a fesztivál is 21. századibb megoldásra tért át, és a csipes karszalagra töltött kreditekkel lehetett fizetni ételért, italért. A kínálat is tovább bővült, volt különlegesebb képkiállítás éppúgy, mint megemlékezés a Motörhead elhunyt frontemberére, Lemmy Kilmisterre.

A legizgalmasabb az új ambientterem volt, igaz nem elsősorban az amúgy kiválóan morajló sötét elektronika miatt: a kihelyezett kanapékon, ágyakon olyan kényelmesen lehetett aludni két fellépő között, mintha az ember nem is tömegrendezvényen lenne. A tömegek szerencsére nem lepték el a sátor e részét annyira, mint a filmvetítéseket évről évre – de érthető is az érdeklődés, a Trainspotting érkező folytatása előtt magam is lelkesen néztem most újra a klasszikus McGregor-filmet.

A fesztivál igazi ereje nem is a nagyobb fellépőkben rejlik, még ha a különlegességek iránt kevésbé érdeklődőknek sokszor kevesebbet is mondanak a kisebb nevek. A környező országokból is épp azért érdemes ide utazni, mert nálunk soha nem látható egzotikumokat is jó eséllyel lehet megtekinteni. Olyanokat, amelyek a metálon belül is rétegműfajnak számítanak, és amelyek a Cannibal Corpse-rajongóknak sem mondanak esetenként sokat: tavaly kitértünk rá, mennyire szépségesek is voltak sötétségükben és teatralitásukban a gyászos hangulatot prezentáló funeral-doom-bandák.

Idén a legizgalmasabbak és a metált legegyedibben értelmezők az avantgárd csapatok voltak: a japán black metalos különlegesség, a Sigh, amely már hat éve is fellépett itt, akkor tüzes show-ja közben majdnem felgyújtva a felszerelést. A tavaly bevezetett, kisebb Oriental színpadon játszott most, így félő volt, hogy végül a nagy gyertyalobogtatásban lángra kap az egész erőd, de ezúttal gond nem akadt, izgalmas, keleties motívumokkal tűzdelt, művészi black metal annál inkább.

Egy recenzensük tüköravantgárdnak nevezte legújabb produktumaikat: 2005-ös albumukon csúcsra járatták a határaik feszegetését, a metált is teljesen kiirtva zenéjükből. Egyszerre slágeres és művészi dalaik születtek, majd váratlanul újra black metalra nyergeltek át, és élőben is utóbbi dalaikat hallhatjuk tőlük.

A japánokat Magyarországon elcsípni lehetetlen, ahogy a norvég kultikus In The Woods -t szintén. A 2000-ben feloszlott, két éve visszatérő csapat az amúgy pontosan definiálni lehetetlen úgynevezett avantgárd metál alapkövét tette le az 1997-es Omnio albummal, a két évvel későbbi Strange in Stereo ugyancsak tízpontos. A részben énekesnős, emelkedett gyönyörködtetés mesterei élőben is remekeltek idén, koncertjüket pedig volt alkalmam a Sigh-énekes Mirai Kawashimával nézni: rövid beszélgetésünk során elmondta, turnéztak is már közösen, a norvégokat inspirálónak tartja.

De nemcsak a metál határait kutatókat látják szívesen a fesztiválon: az idei nagyszínpados Perturbator sötét elektronikus zenét, synthwave-et játszik, Chelsea Wolfe amerikai énekesnő pedig a neofolkból éppúgy építkezik, mint a súlyosabb elektronikából, a zajosabb drone-ból. (Itt volt egyébként a country-blues felé jobban elmozduló King Dude is, akinek Chelsea Wolfe-fal közös Be Free című száma csodaszép, sajnálatos, hogy nem játszották el együtt.) Mindketten fő fellépők voltak idén, és bizony nem keveseket vonzottak. A Perturbatort működtető francia James Kent már tavaly is játszott itt, akkor a kisszínpadon, tavasszal pedig az A38-ra is ellátogatott (interjúnkat vele itt találják).

A fesztiválfüzetben a metálzenét a romantika szélsőséges, posztindusztriális kultúrához alkalmazkodó elágazásának nevezik. Ezek az előadók sem tesznek mást, mint az egyszerre mélyebb és éteribb hangulatokat a legkevésbé konvencionális zenében jelenítik meg: ez nem a Sziget, nem a fősodor, a Perturbator sosem lesz David Guetta, de akik rátalálnak, azt egykönnyen nem eresztik ezek a különlegesebb zenék.

Ahogy mondjuk az idei másik kedvenc, a japán Mono sem: az instrumentális post-rock igazán erősen szólt az Oriental színpadon is, sőt, a hangulata éppen az intimebb helyszínen jött ki igazán. Az álmodozós, csilingelős szárnyalás ellenpontja az amerikai Lightning Bolt, amely szintén instrumentális zenét gyárt, csak hangos és dühödt noise-t. Őrült zenéje eltalált a vadabb, de egyedibb muzsikák kedvelőihez Csehországban is. A hasonlók miatt érdemes ott lenni évről évre.