Ha Beethoven ma élne, és dzsesszzongorista lenne, vajon miket komponálna? Vajon így játszaná a Holdfény-szonátát, vagy az Eroica híres gyászindulóját, a VII. szimfónia Allegrettóját, amelyet maga a zeneszerző is élete egyik legjobb művének nevezett? Nem tudhatjuk. Azt sem tudhatjuk, hogy mi lenne a véleménye Sárik Péter dzsesszátiratairól, annyiban azonban biztosak lehetünk: mi, a 21. században élő Beethoven-rajongók egész biztosan nem fogunk megbotránkozni.
Sárik Péter ugyanis rendkívüli mélységben érzi a művek alapüzenetét, és nem változtat rajtuk semmit. Hihetetlen alázat és tisztelet jellemzi a hozzáállását, nem ő maga a fontos az átiratnál, hanem Beethoven. Ezen a ponton meg is állhatunk, mert egy ilyen dzsesszátiratnál ez a lényeg: igaz, hogy a mai korra színezte át a darabokat, mégsem változtatta meg őket. „Az igazán nagy művek kiállják az idő próbáját, mai környezetbe kerülve pedig újjászületnek, és olyan hatást keltenek, mintha most írták volna őket” – írta Sárik Péter a lemezborítóra, és ez az ő albumára teljes mértékben igaz is.
Persze ehhez nemcsak a vele együtt lélegző zenésztársak, Fónay Tibor nagybőgős és Gálfi Attila ütős kellett, akik hihetetlen érzékenységgel igazodnak a hol légies, hol drámai, hol éteri, hol pedig szenvedélyes zongorajátékhoz, hanem Beethoven is. Az ő művei ugyanis nem egyszerűen örökzöld slágerek, hanem a mai zenei világ alapkövei. Ebbe a zenei világba beletartozik még a kevésbé értékes popzenei vonulat is, hiszen ezek a dallamok formálták közel két évszázadon át egész Európa zenei ízlését.
Az X Beethoven egy másfél évvel ezelőtti, a Várkert Bazárban tartott, kitörő ovációval fogadott koncert felvételének lenyomata. Annak a nagy sikert arató Jazzkívánságműsor sorozatnak a folytatása, amely nem másra vállalkozik, mint hogy felidézze azt a kort, amikor az improvizáció még a klasszikus zene szerves része volt.
Épp ez az, ami igazán mélyen hat a hallgatóságra, hiszen a dzsesszből fakadó improvizatív részek valóban szervesen illeszkednek a Beethoven-melódiákhoz, és a Sárik Péter Trió még arra is kínosan ügyel, hogy az improvizatív szakaszok hangvétele is hidat alkosson Beethoven és a mai kor közé. Megjelennek a popzenei ritmusok, a modern dzsessz stílusjegyei, de nem dominálnak, nem ezek adják a körvonalakat, csak színeznek. Még egy apró megjegyzés: elismerésem a közönségnek, amely olyan pontosan és a zenészekhez igazodóan tudta elénekelni kapásból az Örömódát.
(Sárik Péter Trió: X Beethoven. Rózsavölgyi & Társa, 2016.)
