Két évszám és fő-zeneigazgatójuk képe fogadja a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (NFZ) honlapjának látogatóit, Kocsis Zoltán vasárnap délután bekövetkezett halálát követően. Nehezen is jönnek a szavak az ember szájára: a 20–21. század egyik legnagyobb zeneóriása távozott közülünk.
Kocsis Zoltán hatvannégy évet élt, ebből több mint négy évtizedet a magyar zenei élet felvirágoztatásra fordított. 1970-ben a Magyar Rádió Beethoven-zongoraversenyén aratott győzelmével tört be a köztudatba, és pályája ezután úgy ívelt felfelé, mint az üstökös: sorra kapta a rangos díjakat, a nagy elismeréseket, a nagy koncertmeghívásokat, lemezfelvételeket.
A zongoraművészből párhuzamosan karmester is lett. Fischer Ivánnal együtt alapította a fesztiválzenekart, 1997-től pedig most bekövetkezett haláláig a Nemzeti Filharmonikusokat vezette. Zeneszerzőként, hangszerelőként, átdolgozások készítőjeként egyaránt kivételes egyéniség volt, számos ősbemutató, hazai bemutató fűződik a nevéhez.
Élete végére gyakorlatilag minden díjat megkapott: többek között kétszeres Kossuth-, Liszt-, Prima Primissima, Bartók–Pásztory-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett művész volt.
Október közepén váratlanul jött a hír, hogy Kocsis Zoltán egészségügyi problémái miatt minden fellépését lemondja, és néhány hónapra szigorú pihenés miatt visszavonul a nyilvánosságtól. Aki tud a sorok között olvasni, az sejthette: valószínűleg komoly a baj, ha egy olyan megfeszített tempóban dolgozó, elhivatott művész, mint Kocsis Zoltán, egyik pillanatról a másikra kapitulálni kényszerül a betegségnek.
Kocsis Zoltánt biztosan nem érte váratlanul az utolsó óra: a problémákról mindig őszintén és nyíltan beszélő zongoraművész-karmester néhány hónappal ezelőtt a Heti Válasznak azt nyilatkozta, hogy már harminc-negyven éve fel van készülve a halálra. – Nem fog váratlanul érni. Sajnálom, hogy bizonyos elképzeléseimet nem tudtam korábban megvalósítani, de a jelentősebb terveimet valóra váltottam – fogalmazott akkor.
Élete utolsó szakaszának egyik legfőbb munkáját viszont, a rengeteg elismerést, pozitív kritikát és számos rangos díjat elnyert Bartók Új Sorozatot – a politika lassú, bürokratikus és nem feltétlenül értékarányos pénzosztogatási szokásai miatt – nem tudta befejezni, és nagy valószínűséggel a folytatásból hallható módon fog hiányozni az a több évtizednyi tapasztalat, amit a Bartók-életmű kapcsán pályája során ő maga összegyűjtött. Ahogy a koncerttermekből is hiányozni fog ez a tapasztalat, de még a közéletből is.
Nem véletlen ugyanis, hogy a MOB-tól Fair Play Életműdíjat kapott, amiért pályája során folyamatosan kiállt mindenért és mindenkiért, aki értéket képviselt, még akkor is, amikor talán pénzügyileg előnyösebb lett volna az együttese számára, ha hallgat vagy másokhoz hasonlóan bólogat. Szót emelt az ének-zeneoktatásért, a zeneiskolákért, a megszűnés szélére sodródott zenei együttesekért, de nem titkolta véleményét a nyomorról, a szegénységről, még a migránsválságról sem, és minden május 30-án, a születésnapján jótékonysági hangversenyt adott. A zenei közéletből ez az őszinte hangnem is hiányozni fog.
