Húsz éve, hogy egy kis nyálas nyikhaj fogta George Michael egyik legmenőbb dalát, a Freedomot, és készített rá egy feldolgozást, amely első felindulásból mindenkinél kiverte a biztosítékot. Az akkor 22 éves tinibohócot úgy hívják, Robbie Williams, és épp akkor dobbantott egy Take That nevű fiúformációból. A zenekar definíció talán erős lenne a mára sokak emlékében szépreményűvé avanzsált csapatra, amelyben ez a Robbie gyerek ráadásul epizodista volt.
Húsz év eltelt, Robbie Williams az egyetemes poptörténelem egyik legnagyobbika, művészete sok esetben megkerülhetetlen. S lehet fanyalogni, hogy ismét egyre nyálasabb, gejl, amiben mostanság utazik, de az elmúlt két évtized őt igazolja. Ráadásul nagyon nem rossz az, amit csinál. Lázadó suhancból lett balhés szupersztár, majd 1998-as kiszőkített gumipunktarajt viselő apuka, s legújabban ismét emberi fizimiskájú, kifinomult, középkorú brit úriember.
Kevesen sáfárkodtak olyan okosan a szólókarrierrel, mint ő. A személyiségfejlődés köré épített korszakaiban mocskosan káromkodott a Puskás Ferenc Stadionban, a legnagyobb áhítattal hajtogatott magyar zászlót a Papp László Budapest Sportarénában, játszotta a megközelíthetetlen celeburat a Sziget-vipek vipjében. S mind jól állt neki, mert a színpadot – még ha hakniszag terjeng is körülötte olykor – kevesen tudják úgy belakni, mint Robbie.
Ahogy egyik korai remekének címe, a Let Me Entertain You is mutatja, ő az igazi szórakoztató. S ezt igazolja a minap megjelent tizenegyedik nagylemeze is. A tizenhat számos The Heavy Entertainment Show pedig azon a nyomvonalon halad, amelyre Williams immár másfél évtizede rácsatlakozott: poposított szvingdalok mentén.
No jó, nem minden az persze, de a műfaj valahogy az idő előrehaladtával, ahogy korosodik az előadó, egyre inkább szöget üt a dalaiban, s lassan minden alkotásába belecsempész ebből a hangulatból. Ha picit gonoszkodni szeretne valaki, azt is mondhatná, ő lett az 1970-es évekbeli Tom Jones napjainkra faragott hasonmása.
Az biztos, hogy az olyan melankóliával átitatott dalokkal, mint a Sensitive, a Love My Life, a Marry Me vagy épp a David’s Song, egyszerűbb levennie a lábáról a csokkatalógusokat otthon ábrándozva lapozgató kismamákat, mint a tizenéves punkokat, akik azért vágják el a nyelvüket s öntenek rá egy feles vodkát, hogy minél olcsóbban sikerüljön eljutniuk a nirvánába.
Ebből a szemszögből a korai, a rock felé is kacsingató, energikusabb számai persze sokkal tökösebbnek tűnnek. Igaz, ajánlom személyes kedvencemet, az ötödik számot. A címét nem szeretném leírni, se lefordítani, mert egy csúnya kifejezés, amelyben van egy „anyád” is.
Az biztos, a dal egy lélegzetnyi kilencvenes évekbeli lázadás. Így, húsz év távlatából az a Freedom-feldolgozás is a legjobb dolog volt, ami George Michael számával történhetett.
Akit közben megnyugtat a kötelező jelleggel kényszeresen „erőltetett” velünk élő putyinizmus, Williamstől is hallhat ilyesmit. A Party Like a Russian egy giccs, hogy bulizik egy orosz oligarcha. Bár épp lehet a paródia paródiája. A klipje annyira nem hagy maradandó nyomokat.
Aki élőben megnézné Mr. Showmant, 2017. augusztus 23-án a Groupama Arénában megteheti. Robbie koncertjére november 11-étől kaphatók jegyek.
###HIRDETES2###
