Harmincöt éve fogant a fasiszta Britannia víziója

Alan Moore V mint vérbosszúja több mint egy képregény: komoly kultuszt csinált nem csak Guy Fawkesból.

A történetvezetés szempontjából is fontos, hogy V filozófiai eszmefuttatásait egy 16 éves tinédzserlánynak fejti ki, akit – miután prostitúcióra adná a fejét – kiment az őt megerőszakolni akaró, a rendszert kiszolgáló rendőrök karmai közül. Az Evey-szál több szempontból is fontos, mert V – aki nevét a római ötös számból, szenvedése helyszínéről, a larkhilli fogolytábor kísérleti részlegének ötös szobájáról aggatja magára – elég brutális módszerekkel, rajta keresztül mutatja be, mire képes és mit tesz az emberekkel a rezsim. A fasizmus kontra anarchia kérdése kifejezetten érdekes párhuzam. Főleg annak fényében, hogy noha V szerint a rendszer megdöntéséhez erőszakra van szükség – lásd a parlament és a miniszterelnöki hivatal, a Downing Street 10. felrobbantása, ám az anarchia számára nem egyenlő a káosszal. Az akarat felszabadításához, és az újrakezdéshez azonban meglátása szerint szükséges a rendszer működtetőinek megfélemlítése, akár likvidálása is.

De ki is volt ez a Guy Fawkes tulajdonképpen? Eredetileg egyike annak a tizenhárom katolikus britnek, akik arra készültek, hogy megölik a katolikusokkal szemben erélyesen fellépő I. Jakab (1603–1625) angol királyt. Noha nem Fawkes volt a brit parlamentet 1605-ben felrobbantani akaró Lőporos összeesküvés néven elhíresült „felkelés” legismertebb alakja, a 36 gyúlékony anyaggal megrakott hordót azonban ő őrizte az általuk ásott alagútban a Lordok háza alatt, mikor lelepleződtek s a hatóságok november 5-én rajtuk ütöttek. Így végül, talán épp ezért, a kollektív emlékezetben az ő alakja maradt fent legmarkánsabban.

Azzal amúgy, hogy Moore Fawkes figuráját emelte a diktatúra, a teljes elnyomás elleni harc középpontjába, igen izgalmas kérdést pengetett meg: mennyire lehet jelkép egy történelmi szempontból akár kicsit is vitatott személy. A nyolcéves korában protestánsból nevelőapja hatására katolizáló Fawkest – aki vallási meggyőződésből a németalföldi protestánsok ellen is harcol a spanyolok oldalán a nyolcéves háborúban – ugyanis modern értelemben véve akár terroristának is tekinthetjük.

Mindezek ellenére, vagy talán épp ezért, azóta nem egy „szabadságharcos” közösség – az Anonymous hackercsoporttól kezdve a Foglald el a Wall Street-mozgalomig (amelynek szóvivőjével még az alakulás után interjút készítettünk) – merített a műből, annak ikonográfiáját, a V-Fawkes filozófia egyes részeit vagy akár egészét is kisajátítva. S noha Fawkes maszkká dermedt arca korábban is ismert volt, külön – az eredeti tartalomtól egyre inkább eltávolodó – ünnepség szerveződött köré, világméretű hódító útjára Moore indította el. Ezek a belső ellentmondások, vagy inkább vívódások viszont Moore V karakterénél elő is jönnek. S épp ez a dolog zsenialitása, hogy nem egy vegytisztán „jó” hőst kapunk, hanem egy olyan vívódó alakot, aki például Evey „felszabadításának” szánt „megkínzásával” sokak szemében elvetheti a sulykot.Mindamellett azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Robert Catesby vezette összeesküvés egy vallási alapokból is építkező hatalmi harc egyik kirakósa volt. (Aki egyébként picit többet szeretne megtudni Fawkes viselt dolgairól, a brit The Daily Telegraph egy korábbi cikkében összeszedett róla pár érdekességet – a szerk.)

Erre tett egy lapáttal a történetből készült, s 2005-ben megjelent mozi is. James McTeigue filmjéhez persze az eredeti forgatókönyvet kissé modernizálta, átdolgozta és digitális korunkhoz igazította a Mátrix mozi két atyja, a Wachowski testvérpár. A Hugo Waeving (V) és Natalie Portman (Evey) főszereplésével készült alkotás is sokat dobott a disztópia, valamint a Fawkes-maszk népszerűségén, ám mélységeiben nem érte utol a képregényt.

Közben arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy George Orwell 1984 című alapvetésének árnyékában nem jelenthetjük ki, hogy a V mint vérbosszú találta volna meg a Szent Grált. Ám hogy mégsem lett belőle spanyol viasz, azt épp annak köszönheti, ahogy az orwelli világot átszabta. Moore munkája – ugyanis elődjéhez képest – nem globálisan állt a kérdéshez, nem világrémuralmat vizionált, mint inkább egy lokális, bezárkózó ország képét tárta elénk.

A képregény felfogása így közelebb áll a brit néplélekhez, annak a bezárkózáspárti felfogásnak a leképzése ugyanis, amely így vagy úgy, de szinte mindig tetten érhető volt a szigetországban. Ez, mármint „a Nagy-Britannia áll, létezik, miközben a világ körülötte romokban hever” felfogás, nem egy regényben, vagy filmben tetten érhető. Így például Az ember gyermeke (Children of Men) című alkotásban.

Ha pedig tovább akarunk kukacoskodni, akkor akár az elmúlt időszak politikatörténetének legnagyobb durranását, a világ rendjét enyhén szólva felforgató brexitet is beleláthatjuk a történetbe. Persze csak a sorok között, a brit uniós különutasság, az előbb említett attitűd ugyanis valahogy mindig is kódolta ennek a lehetőségét. Mondhatnánk, nem meglepő az idei brit népszavazás eredménye.

Ami az elképzelt diktatúra kulisszatitkait illeti, Moore remek karaktereket épített fel. A valóságtól rég eltávolodott, elefántcsonttornyában rettegő diktátor (Adam Susan), vagy a hatalom koncára éhes, azt megkaparintani akaró, s ezért az összeesküvéstől sem ódzkodó párttagok, a kiskorú kislányokkal fajtalankodó érsek (Anthony Lilliman), az önimádó, koncentrációstábor-parancsnokból lett tévébemondó, a „végzet hangja” (Lewis Prothero) vagy a pénzügyi jóléthez foggal körömmel ragaszkodó, a szexet fegyverként használó, feltűnési viszketegségben szenvedő celebfeleség (Helen Heyer) ismerős archetípusok. Akár ma is találkozhatunk velük, s nem kell messzire szaladnunk.

A csattanót ráadásul nem is V adja, hanem teljesen váratlan helyről érkezik a pofon, egyúttal esik szét a rendszer. S mondhatnánk is, belülről rohad a rezsim. Moore munkáját olvasva pedig egy kérdés motoszkál az ember fejében: hányszor történik meg még ugyanez?

A Watchmentől a pokolig

A világ egyik legismertebb képregényalkotójaként szokták emlegetni az 1953. november 18-án a közép-angliai Northampton városában született Alan Moore-t. Számtalan ismert, világhíres történet szerzője, kitalálója. Így a V mint vérbosszú mellett olyan művek kapcsolhatóak hozzá, mint a Watchmen (1986–87), vagy épp a Hasfelmetsző Jack utáni hajszába – részben valós események alapján – röpítő From Hell (A pokolból, 1989–96) című thriller. E három képregényéből is készült mozifilmes adaptáció. A hasfelmetsző sztori Johnny Depp és Heather Graham főszereplésével 2001-ben jött ki, míg Zack Snyder Watchmen: Az őrzők című alkotása 2009-ben debütált. Moore saját ötletei mellett nem egy ismert szuperhős karakterét formálhatta pályája során, így Batman és Superman történeteken is dolgozott. A nagy képregényistállók – így például a DC, az Image vagy épp az America’s Best Comics – után manapság ismét a „független, szabadúszók” táborában tevékenykedik.

Még két éve jelentette be, hogy egy olyan, táblagépeken használható alkalmazás fejlesztésébe kezd, aminek a segítségével többek között bárki saját képregényt is készíthet. Az Electricomics fantázianévre hallgató applikáció tavaly ősszel mutatkozott be, s a brit The Guardian napilap be is választotta 2015 legjobb huszonöt app-ja közé. Moore első feleségétől, akit az 1970-es évek elején vett el, két lánya született, Leah és Amber. Második feleségével, Melinda Gebbie-vel 2007. májusában házasodtak össze. Vele egyébként több képregényen is dolgoztak együtt. A 63 éves alkotó saját bevallása szerint anarchista, és nagyon hisz az összeesküvés-elméletekben, bár nem egy konkrét csoportéban, hanem inkább úgy véli, különféle érdekszövetségek kusza harca zajlik, s a világ közben irányt vesztve hánykolódik.

###HIRDETES2###