Így érdemes ’56-ra emlékezni

Szenvedéllyel és kitartással fejti meg a múltat: ez a könyv az emlékév egyik legjobb pillanata.

Sponga Julianna, a jobb arcán kötést viselő, svájcisapkás, tizenkilenc éves lány a fehér ápolói karszalaggal évtizedek óta az 1956-os magyar forradalom egyik jelképe. A fotó a francia magazin, a Paris Match 1956. novemberi képriportjában jelent meg először, aztán még sok helyen felbukkant. Idén, az ’56-os emlékévben pedig a budapesti belvárosban, óriás falfestményen is, ami a világhírű fénykép alapján készült.

Sponga Julianna a forradalom után emigrált, Svájcba került, majd Ausztráliába költözött, férjhez ment, és 1990-ben meghalt. Egy lelkes és kitartó újságíró-kutató páros, a francia Phil Casoar és a magyar Balázs Eszter göngyölítette fel Julianna történetét. A legendás fotótól indultak el, és nem sajnálták a fáradságot, hogy megkeressenek mindenkit, aki egy-egy apró részletet, fényképet, történetet hozzátehet ehhez.

Lélegzetelállítóan izgalmas riport lett belőle, pedig az, amit kutatnak, a távoli múlthoz tartozik, és a történet sok szereplője már nem is él. A könyv annak a hétköznapi tragédiának a lenyomata, hogy milyen gyorsan felejtünk – ha tudtunk egyáltalán valaha bármi fontosat a körülöttünk élőkről. Sponga Julianna alapvető motivációi kapcsán még az özvegye sem tudott mindig világos választ adni. Egykori ismerősei, barátai sokszor beérték felszínes információkkal a magyar menekültről, aki Svájcban sem lelt nyugalomra. A híres fotót a magyarországi titkosrendőrség is ismerte. Attól tartott, elrabolják és hazahurcolják. Valóban figyelhették? Miért ragaszkodott hozzá, hogy Ausztráliába vándoroljon ki? Hol szerezte a tetoválásait, és miért tüntette el őket? Valóban ölt embert a forradalomban? Ezekre a kérdésekre nincs biztos válasz.

A budapesti házfalakon az emlékévben csak őt, Juliannát látjuk, a mellette álló fiút levágták a képről. A Budapest hőseiből viszont megtudjuk: Berki Györgynek hívták – a nyomozás még nem zárult le, a könyv megjelenésekor ennyit tudtak. Nem is baj. Talán része az emlékezésnek annak az elismerése is, hogy mennyi mindent nem tudunk. Ez a könyv például már 2006-ban megjelent Franciaországban, de csak 2016-ban Magyarországon – az 1956-os Emlékbizottság is támogatta a magyar kiadást.

A vegyes megítélésű ’56-os emlékévben becsúszik egy-egy kevésbé elegáns koppanás, mint például hogy a Sponga Juliannát ábrázoló fotónak elfelejtették visszakeresni és értesíteni a szerzőjét, Russ Melchert. Pedig a sokat kockáztató amerikai fotós ezt igazán megérdemelte volna. Aztán ott van a fegyvert viselő, tizennégy-tizenöt éves fiú fotója is, akit Dózsa Lászlóként azonosítottak – a színész megerősítette, hogy őt ábrázolja –, de majdnem biztos, hogy mégis Pruck Pál van rajta.

Egyébként ugyanez a Budapest hősei íróival is megesett: sokáig hitték, hogy Bábel Teréz van a fotójukon. Akárcsak Dózsa László, Bábel Teréz is megerősítette ezt. Ám a kutatás ellentmondásokhoz vezetett, és végül kiderült: az idős hölgy tévedett. Ez előfordul, lássuk be, és talán maga a történelem is ilyen: nem egyszerűen azonosítható, könnyen megérthető és falra festhető hősöket kínál, hanem bonyolult és hiányos történeteket, amelyeket csak azzal a szenvedéllyel és kitartással lehet félig-meddig felfejteni, amivel a Budapest hősei szerzői dolgoztak. Az ő könyvüket olvasni az ’56-os emlékév néhány félresikerült húzása után igazi élmény: rengeteg munkát fektettek bele, és van benne lélek.