Az utcáról nyíló üzlethelyiségben, a pedikűrös szomszédságában működik egy folyóirat szerkesztősége. Mondanám, hogy éppen értekezlet van, de ezzel valami heti alkalmat sejtetnék, tökéletes ellentétben a valósággal. A Mozgó Világ szerkesztői ugyanis egyfolytában értekezni kénytelenek. Igazoló jelentést gyártani valamelyik tűrhetetlennek ítélt publikáció nyomán, tanakodni minisztériumi raport előtt, tiltakozó levelet fogalmazni a pártközpontnak–SZOT-nak–Tájékoztatási Hivatalnak, válaszolni egy sajtótámadásra – fogalmazott a Szentendrei Ferenczy Múzeum Mozgó Világot bemutató kiállításának megnyitóján Reményi József Tamás, egykori szerkesztő.
1975-től 1983 szeptemberéig működött a „régi” Mozgó Világ legendás szerkesztősége, az a lap, amelyik minden magára valamit adó értelmiségi könyvespolcán ott sorakozott, mint a rendszerváltás előkészítésének kézzel fogható állomása. S hogy miért vált ismét olyan fontossá a Mozgó Világ története? Talán mert azóta is hiányzik ez az egymást segítő, összefogó értelmiségi hang, amelyik egymás politikai kioktatása és sárba tiprása helyett az ország felemeléséért az ideológiai különbségeket félretéve, egymással összefogva álmodott egy jobb jövőt.
– A ’83-as kinyírásnál talán csak a rendszerváltás utáni idők szellemgyilkossága/öngyilkossága elborzasztóbb: a hirtelen fölhorgadt politikai hisztériák még az emlékét is eltörölték annak, hogy néhány évvel előbb, egy röpke kultúrtörténeti pillanatra valódi diskurzus folyt az örök magyar megosztottságban. Senkinek nem volt, s ma sem érdeke erre emlékeztetni
– fogalmazta ezt meg Reményi a már említett beszédében.
Amikor 1983-ban Kádár leváltotta Kulin Ferenc főszerkesztőt, az akkori újságírógárda egy emberként állt fel. Nem azt kezdte mérlegelni, hogy ha most megköti a maga kis alkuit, és kicsit itt, kicsit ott meggörbíti a gerincét, pusztán csak a szent cél érdekében, akkor a mérleg hosszú távon talán pozitív lesz. Nem, ők nem asszisztáltak még látszólag sem az akkori rendszer képmutatásához. Az akkori Mozgó Világ felállt, és a tiltakozása sokkal többet ért el, mintha agyoncenzúrázva decemberben kijött volna az a bizonyos decemberre tervezett, sokat emlegetett Bibó-szám.
A Mozgó Világ bő egy évtized alatt támogatottból tűrt, majd tiltott kategória lett, és a Szentendrei Ferenczy Múzeum ezt a folyamatot mutatja be több síkon párhuzamosan vezetve a látogatót. A fiatal nemzedék kijelölt orgánumaként indult a KISZ égisze alatt 1969-ben, de hamar önálló életre kelt a szerkesztőség, és a szabad gondolkodás szelleme egyre veszélyesebbé vált az államhatalom számára, mígnem 1983-ban képmutató módon nem betiltották, hanem a név cinikus megtartása mellett egy teljesen ellentétes szemléletű lappá változtatták. A tűrt kategória az 1975-től 1983-ig tartó korszakot fedi le, amelynek a cenzúráiba is beláthatunk, és a háttérgépezetbe, a megfigyelésekbe, ügynöki jelentésekbe is bepillanthatunk. Nagyon erős hatású, amikor a két falat egymás mögé helyezve egy szűk résen át nézhetünk a főfal mögé épített belső falra, ahol az adott események ügynöki jelentéseit olvashatjuk. Az is érdekes, ahogy például végigkövetjük, a cenzori utasítás után Nagy Gáspár Szaltószabadság című verse hogy alakul át, és hogy lesz belőle a Csak nézem Olga Korbutot című költemény.
A tablók mellett a kiállítás másik erőssége az a húsz interjú, amely a lap egykori munkatársainak visszaemlékezésit tartalmazzák. Vannak, akik már ezen a földön nem beszélhetnek, de pontosan tudjuk, milyen sokat jelentett, amikor az ifjú Kocsis Zoltán 1982-ben bekopogtatott az utcáról egy Ladából figyelt és sűrűn fényképezett Bertalan Lajos utcai szerkesztőségbe, hogy szívesen szerkesztene egy önálló zenei rovatot, mert az addig hiányzott az egyébként összművészeti szemléletű lapból. Jelentős Faludy György levele, amelyben a Mozgó Világnak egyedüli lapként engedélyezi, hogy verseit Magyarországon közöljék, vagy a korszak nagy íróinak, költőinek, Nádas Péter, Petri György kéziratai, személyes hangú sorai: a Mozgó Világban szerepelni megtiszteltetés volt. Ahogy megtiszteltetés ennek a szemtanújává válni, amikor Szentendrén belépünk a szerkesztőség másaként kialakított kiállítótérbe, és megérezzük ennek a nyolc évnek a mára is érvényes üzenetét.
