– Kétszer is válaszolt Tőzsér János Eszmélet-kritikájára: míg az elsőben azt írta, az Eszmélet nem szívügye, a másodikban már kedvencévé avatta a költeményt. A metafizika-professzor szerettette meg önnel?
– Mondhatni, igen. Az ő kritikája elolvasásáig nagyképűen elsiklottam e remekmű fölött, szégyellem is utólag, de hát nem ez az egyetlen remekműve József Attilának, amit – muszáj bevallanom – csupán a roppant népszerűsége miatt, holmi elitista sznobságból lefitymáltam. Ilyen volt évtizedekig a viszonyom például a Dunánál-hoz vagy az Ódához.
– Hangsúlyos szempont az elbírálásnál, hogy az ember szereti-e a verset, tetszik-e neki? Pór Péter például azt írta, az a benyomása, hogy Tőzsér „nem szenvedheti” az Eszméletet, és ön is már első írását is azzal nyitotta: szívét jelölte meg elbírálási fórumként.
– Erre nem merek egyértelmű választ adni, már csak azért sem, mert, ismétlem, az Eszmélet eddig nem volt szívügyem, ellentétben az életmű 99 százalékával. Most viszont hajlok azt gondolni, ez az egyik legmagasabb csúcsa az életműnek, persze a többi száz csúcs mellett. És így hogyne szeretném.
– E miatt a József Attila-szeretet miatt is érkezhetett annyi válasz Tőzsér János cikkére? A filozófus lapunknak adott interjújában vetette fel, hogy ha a Hadjárat a semmibe című versről írt volna, biztosan nem érkezik ennyi válasz, de József Attilát szerinte afféle szent tehénként kezelik.
– Ezt a szent tehén dolgot, hogy egy politikus szavát idézzem, csacsiságnak tartom. Éppenséggel a hozzám legközelebb álló fiatal költők általában nem vonzódnak J. A.-hoz, a költészetéhez. Már jó régóta nincs ő divatban, például a politikai költészete miatt sem, a kommunista kultúrpolitika favoritjaként is megkapta és -kapja a magáét, nem beszélve a Nyugat szellemiségét magukénak valló idősebb korosztály viszonyulásáról.
Talán ismeri Nemes Nagy Ágnes egyik kései esszéjét, amit nagy idoljához, Babits szelleméhez írt, s amelyben töredelmesen bevallja, hogy bizony, az évtizedekig eltagadott József Attila-i szenzáció mostanra őt is magával ragadta, olyannyira, hogy a kor legnagyobb, legzseniálisabb költőjének immár nem a szeretett Mesterét tartja, hanem ezt a vadóc proligyereket. Karikírozom a szavait, de érdemben abszolút hűen idéztem. Vagy például Weöres Sándor, aki ugyan soha nem szerette J. A.-t, mégis a leggyönyörűbb portrét, egy négysorost ő írta róla.
– Ha már József Attila megítélése és esszék: Tverdota György válaszában említette, hogy egy munkacsoport tagjaként készítik József Attila prózai értekezéseinek kritikai kiadását. De „mi végre rekonstruálnánk a költő gondolkodástörténetét, ha hermetikusan elzárkóznánk attól, ami e gondolatokból a versek anyagává desztillálódott?” – teszi fel a kérdést. Erre válaszolta egy hozzászóló a Facebookon: épp erről van szó, a költői életmű jelentősége mellett a prózai értekezések gondolatisága kevésbé kiemelkedő szerinte. És Tőzsér is felvetette ennek a desztillálódásnak a mikéntjét. Lehet külön vizsgálni, milyen gondolatok desztillálódtak a versek anyagává?
– Osztom a hozzászóló véleményét. József Attila nagyszerű gondolkodó volt, amennyire fel tudom idézni magamban az elméleti írásait, de korántsem olyan evidensen zseniális, mint a verseiben, mégpedig a kötött formájúakban. És szerintem ez kerülte el Tőzsér figyelmét, amit azért sem értek igazán, mert ha a gondolatiságot ő inkonzisztensnek, helyenként infantilisnak, bántóan triviálisnak érezte, akkor miféle esztétikai, poétikai értékeket tart mégis becsben? Mik lehetnek azok a poétikai, esztétikai értékek, amelyek a vers, egy nyelvi artefaktum ostoba jelentéseit ellensúlyozhatják?
Nem hiszem, hogy József Attilánál a verset megelőző gondolatok döntötték volna el a versben artikulált felismeréseket. Felteszem, ő maga sem tudta, hogy az ő számára a vers, a nyelv nem úgy médium, ahogy azt akár Babitsnál, akár az általa legtöbbre tartott Kosztolányinál megtapasztalhatta, hanem viszonosan ő is médiuma a nyelvnek, a versnek, azaz olyasmiket mondat ki vele a vers, amik máskülönben alighanem talonban maradtak volna.
Másképp mondva: a gondolat mint intuíció jelentős szerepet játszik a vers megírásában, ám az írás, a formálás által megindított elme ébred rá az újabb meg újabb jelentésekre, összefüggésekre, tudateseményekre. Amelyek mindig a teljes percepciós apparátust működésre késztetik. És az Eszmélet is csak így érthető, ahogy a második válaszomban igyekeztem ezt elemzéssel is kimutatni.
– A Kulteren közölt második írásában ki is tér rá: József Attila tudatos eszköze volt az ambivalencia, ez mindig is jellemző volt a költészetére. De már első válaszában is említette: a költő a szélsőségek embere volt, így nem véletlen, hogy egymásnak ellentmondó megállapításokra tudott jutni. Tőzsér viszont állította: szándékolatlan inkonzisztenciáról volt szó. Az állítás kvázi az, hogy ha a költő jobban belegondol, nem írta volna ezeket egymás mellé. Mit gondol a szándékolatlanságnak ezen állításáról?
– Nem emlékszem pontosan az írásomra, de talán olyat mégsem állítottam, hogy J. A. szándékosan írt ambivalens metaforákat, hiszen ha azt teszi, akkor csak retorikailag él egy eszközzel, amit a tudatával végig kontrollál. Akkor hátsó gondolatokkal operál, és nem bízza rá magát a költőien nyílt beszédre, amely nála megteremti a mögöttes tartalmakat, jelentésrétegeket.
Az úgynevezett költői szándék, a költői intenció általában csak a rossz vagy közepes műveknél érvényesül véglegesen. Hiszen épp az a legfontosabb minden műalkotásban, hogy egy még ismeretlen vadonba lép be a „vándor”, ott kell feltalálnia magát – ahogy ez valóban triviálisan napra nap mindannyiunkkal megtörténik. A jövő, még az egy másodperccel rákövetkező is ismeretlen előttem, tehát a vers – szigorúan véve – elsősorban a megírásának az időtartamát tárja fel, értelmezi, tölti meg jelentésekkel, jelentéskomplexumokkal.
József Attila versei ontják a poliszémiát, a többjelentésű szavakat és a kétértelműséget, csak egy rövid példát hadd idézzek egy kései verséből, a Könnyű fehér ruhában-ból: „Nem szeretnek a gazdagok, míg élek ily szegényen. Szegényeket sem izgatok, nem állok én vigasznak ott, ahol szeretni szégyen.” Első olvasatra az izgatás az érdeklés szinonimájaként értődik, ám hamar ráeszmélhet az olvasó, hogy itt a mozgalmár költő is beszél. Mármost az Eszméletben sorjáznak a roppantul sűrű poliszémiák, sokszor ambivalens jelzők, a lineáris olvasással ellenkező irányú olvasati értelmezhetőség. Említett dolgozatomban ezt boncoltam a 4. szakaszban, annak mind a két részében, a Babitshoz írt versben is szereplő ötsorosban és a rá következő tercinában.
– Ezek szerint inkonzisztenciáról, következetlenségről nincs is értelme beszélni egy vers esetében? Vagy lehet olyan eset, amely nem kétértelműségként, hanem szándékolatlan ellentmondásként értelmeződik – csak épp az Eszméletre nem áll utóbbi?
– A Tőzsér szerinti értelemben itt sehol nem észlelek inkonzisztenciát. Egyetlen ízében sem, sőt. Rendkívül szoros, voltaképpen tektonikusan mozgó rétegek szüntelen jelentéstermelése történik olvasáskor a versben, dolgozatomban ezért is léptem tovább az 5. szakaszba, ahol egy triviálisan szinte semmitmondó szénlopás eseményét idézi meg a költő, úgy, hogy a teljes versszak a szó szoros értelmében megteremti a maga egyszeri, szinguláris metafizikáját. Ráadásul egy dialektikus filozófiát „megéneklő” versszak után. Döbbenetes a versszak közepi sorban a mimikri kimerevedése, metafizikai szenzációja: „Holtan lestem az őrt, mit érez”; ha egy cseppet elidőzik az olvasó ennél a sornál, észlelni, érzékelni fogja a két véglet sajátos libikókajátékát. A holttá merevült figyelmet az egyik oldalon, a másikon pedig a fel-alá járkáló őr lehetséges érzékeléseit. Nem tudom, mennyire fogalmaztam most világosan.
– Tehát akkor az sem áll, hogy a Tőzsér által használt nyelvben, az analitikus filozófia egy sajátos változatában elfogadható a kritikája? Székely László tudományfilozófus legalábbis lapunkban úgy vélte, a kritika csak ebben a megközelítésben lehet érvényes. Ön azt is írta második cikkében, hogy az analitikus filozófia rég eltávolodott a beszélt nyelvtől, „amit a mindennapokban használunk, nyüvünk, félreértünk, visszaélünk vele, mások vagy önmagunk megvezetésére alkalmazzuk”. Tehát általánosságban az analitikus filozófiának is szól a kritikája?
– Annyiban igen – habár képzetlen lévén csak laikusként vélekedhetek –, hogy az analitikus filozófia elsiklik a nyelv saját organikus természete fölött, merőben eszköznek tekinti a nyelvet, holott, potenciálisan legalábbis, minden szavunk belső igazságokkal terhes. Továbbá evidensen érzékszerv a tudatunk is, tehát a mindenkori szubjektumtól, valamint az általa működésbe hozott, jobban mondva életre keltett nyelv többlettudásától nem tekinthetünk el. Az analitikus filozófia mintha megfeledkezne magáról az egzisztencialitásról. Figyelmen kívül hagyja a nyelv, a megnevezés eredetét, eredendően is ambivalens természetét, ami pedig a legegyszerűbb metaforában már benne rejlik. A filozófus fogalmakban, szillogizmusokban gondolkodik, vonakodik megérteni vagy elismerni a versbeszédben minduntalan végbemenő paradigmaváltásokat. Ki akarja vasalni a redőződést. Amit persze én is üdvösnek tartok, ha mondjuk Heideggert olvasok. Mert nála épp a fogalom újramitologizálása felé billen a mérleg nyelve, ami időnként borzasztó idétlenségeket eredményez.
– És végül, mi a helyzet a metafizikával? Írásában ilyen megfigyeléseket is tett: „a filozófia – tetszik vagy nem tetszik – ekvivalens a metafizikával, míg a hasított fa egy a temérdek fizikai valóság közül” – írja. Tőzsér írásának provokativitását ő is elismerte, ebben pedig mintha egy viszontprovokáció rejlene. Ehhez hasonló: a metafizika-professzor oktat minket költészetből? Hát mi is mondhatunk neki egyet s mást a metafizikáról.
– Szellemes, jó meglátás ez, azt hiszem. De Tőzsérnek annyival könnyebb a dolga, hogy ő beszéli a diszciplína nyelvét is, a filozófiáét, a költészetét pedig, mivel ez utóbbi nem diszciplína, hanem a mindenkori élőbeszéd komprimált, a diskurzust felfüggesztő s ezáltal továbblendítő fajtája, ő is könnyen értheti, ha megengedi ezt magának.
Természetesen evvel nem azt akarom mondani, hogy a költészet általában könnyű műfaj, hogy J. A. könnyen érthető költő, dehogyis; kétszer annyi idős múltam már, mint ahány évesen ő meghalt, és még mindig újabb meg újabb jelentéseit fedezem fel a verseinek, míg mondjuk Szókratész védőbeszédében semmi pluszjelentést nem találok, legföljebb késztetést arra, hogy újra problematizáljam az érveléseit. Például pszichológiailag vizsgáljam felül az igazságszeretetét, az igazságra törő gondolkodás szeretetét (filo-sophia), amit ugye ő maga nem tett meg. A diszkusszió használja a nyelvet, szerencsés esetben jóra használja, jól használja, ám mint öntörvényű médiumot, saját lélekkel, emlékezettel bíró médiumot nem ismeri fel. A költészet pedig, szintén szerencsés esetben, feltalálja, feltárja a nyelvet, mint amely többet tud róla, a beszélőjéről, mint a költő maga.
