A vadóc proligyerek árnyéka nagyra nőtt

Marno János irodalom és filozófia viszonyáról, elitista sznobságról és arról, szent tehén-e József Attila.

– Ha már József Attila megítélése és esszék: Tverdota György válaszában említette, hogy egy munkacsoport tagjaként készítik József Attila prózai értekezéseinek kritikai kiadását. De „mi végre rekonstruálnánk a költő gondolkodástörténetét, ha hermetikusan elzárkóznánk attól, ami e gondolatokból a versek anyagává desztillálódott?” – teszi fel a kérdést. Erre válaszolta egy hozzászóló a Facebookon: épp erről van szó, a költői életmű jelentősége mellett a prózai értekezések gondolatisága kevésbé kiemelkedő szerinte. És Tőzsér is felvetette ennek a desztillálódásnak a mikéntjét. Lehet külön vizsgálni, milyen gondolatok desztillálódtak a versek anyagává?
– Osztom a hozzászóló véleményét. József Attila nagyszerű gondolkodó volt, amennyire fel tudom idézni magamban az elméleti írásait, de korántsem olyan evidensen zseniális, mint a verseiben, mégpedig a kötött formájúakban. És szerintem ez kerülte el Tőzsér figyelmét, amit azért sem értek igazán, mert ha a gondolatiságot ő inkonzisztensnek, helyenként infantilisnak, bántóan triviálisnak érezte, akkor miféle esztétikai, poétikai értékeket tart mégis becsben? Mik lehetnek azok a poétikai, esztétikai értékek, amelyek a vers, egy nyelvi artefaktum ostoba jelentéseit ellensúlyozhatják?

Nem hiszem, hogy József Attilánál a verset megelőző gondolatok döntötték volna el a versben artikulált felismeréseket. Felteszem, ő maga sem tudta, hogy az ő számára a vers, a nyelv nem úgy médium, ahogy azt akár Babitsnál, akár az általa legtöbbre tartott Kosztolányinál megtapasztalhatta, hanem viszonosan ő is médiuma a nyelvnek, a versnek, azaz olyasmiket mondat ki vele a vers, amik máskülönben alighanem talonban maradtak volna.

Másképp mondva: a gondolat mint intuíció jelentős szerepet játszik a vers megírásában, ám az írás, a formálás által megindított elme ébred rá az újabb meg újabb jelentésekre, összefüggésekre, tudateseményekre. Amelyek mindig a teljes percepciós apparátust működésre késztetik. És az Eszmélet is csak így érthető, ahogy a második válaszomban igyekeztem ezt elemzéssel is kimutatni.

– A Kulteren közölt második írásában ki is tér rá: József Attila tudatos eszköze volt az ambivalencia, ez mindig is jellemző volt a költészetére. De már első válaszában is említette: a költő a szélsőségek embere volt, így nem véletlen, hogy egymásnak ellentmondó megállapításokra tudott jutni. Tőzsér viszont állította: szándékolatlan inkonzisztenciáról volt szó. Az állítás kvázi az, hogy ha a költő jobban belegondol, nem írta volna ezeket egymás mellé. Mit gondol a szándékolatlanságnak ezen állításáról?
– Nem emlékszem pontosan az írásomra, de talán olyat mégsem állítottam, hogy J. A. szándékosan írt ambivalens metaforákat, hiszen ha azt teszi, akkor csak retorikailag él egy eszközzel, amit a tudatával végig kontrollál. Akkor hátsó gondolatokkal operál, és nem bízza rá magát a költőien nyílt beszédre, amely nála megteremti a mögöttes tartalmakat, jelentésrétegeket.

Az úgynevezett költői szándék, a költői intenció általában csak a rossz vagy közepes műveknél érvényesül véglegesen. Hiszen épp az a legfontosabb minden műalkotásban, hogy egy még ismeretlen vadonba lép be a „vándor”, ott kell feltalálnia magát – ahogy ez valóban triviálisan napra nap mindannyiunkkal megtörténik. A jövő, még az egy másodperccel rákövetkező is ismeretlen előttem, tehát a vers – szigorúan véve – elsősorban a megírásának az időtartamát tárja fel, értelmezi, tölti meg jelentésekkel, jelentéskomplexumokkal.

József Attila versei ontják a poliszémiát, a többjelentésű szavakat és a kétértelműséget, csak egy rövid példát hadd idézzek egy kései verséből, a Könnyű fehér ruhában-ból: „Nem szeretnek a gazdagok, míg élek ily szegényen. Szegényeket sem izgatok, nem állok én vigasznak ott, ahol szeretni szégyen.” Első olvasatra az izgatás az érdeklés szinonimájaként értődik, ám hamar ráeszmélhet az olvasó, hogy itt a mozgalmár költő is beszél. Mármost az Eszméletben sorjáznak a roppantul sűrű poliszémiák, sokszor ambivalens jelzők, a lineáris olvasással ellenkező irányú olvasati értelmezhetőség. Említett dolgozatomban ezt boncoltam a 4. szakaszban, annak mind a két részében, a Babitshoz írt versben is szereplő ötsorosban és a rá következő tercinában.

– Ezek szerint inkonzisztenciáról, következetlenségről nincs is értelme beszélni egy vers esetében? Vagy lehet olyan eset, amely nem kétértelműségként, hanem szándékolatlan ellentmondásként értelmeződik – csak épp az Eszméletre nem áll utóbbi?
– A Tőzsér szerinti értelemben itt sehol nem észlelek inkonzisztenciát. Egyetlen ízében sem, sőt. Rendkívül szoros, voltaképpen tektonikusan mozgó rétegek szüntelen jelentéstermelése történik olvasáskor a versben, dolgozatomban ezért is léptem tovább az 5. szakaszba, ahol egy triviálisan szinte semmitmondó szénlopás eseményét idézi meg a költő, úgy, hogy a teljes versszak a szó szoros értelmében megteremti a maga egyszeri, szinguláris metafizikáját. Ráadásul egy dialektikus filozófiát „megéneklő” versszak után. Döbbenetes a versszak közepi sorban a mimikri kimerevedése, metafizikai szenzációja: „Holtan lestem az őrt, mit érez”; ha egy cseppet elidőzik az olvasó ennél a sornál, észlelni, érzékelni fogja a két véglet sajátos libikókajátékát. A holttá merevült figyelmet az egyik oldalon, a másikon pedig a fel-alá járkáló őr lehetséges érzékeléseit. Nem tudom, mennyire fogalmaztam most világosan.

– Tehát akkor az sem áll, hogy a Tőzsér által használt nyelvben, az analitikus filozófia egy sajátos változatában elfogadható a kritikája? Székely László tudományfilozófus legalábbis lapunkban úgy vélte, a kritika csak ebben a megközelítésben lehet érvényes. Ön azt is írta második cikkében, hogy az analitikus filozófia rég eltávolodott a beszélt nyelvtől, „amit a mindennapokban használunk, nyüvünk, félreértünk, visszaélünk vele, mások vagy önmagunk megvezetésére alkalmazzuk”. Tehát általánosságban az analitikus filozófiának is szól a kritikája?
– Annyiban igen – habár képzetlen lévén csak laikusként vélekedhetek –, hogy az analitikus filozófia elsiklik a nyelv saját organikus természete fölött, merőben eszköznek tekinti a nyelvet, holott, potenciálisan legalábbis, minden szavunk belső igazságokkal terhes. Továbbá evidensen érzékszerv a tudatunk is, tehát a mindenkori szubjektumtól, valamint az általa működésbe hozott, jobban mondva életre keltett nyelv többlettudásától nem tekinthetünk el. Az analitikus filozófia mintha megfeledkezne magáról az egzisztencialitásról. Figyelmen kívül hagyja a nyelv, a megnevezés eredetét, eredendően is ambivalens természetét, ami pedig a legegyszerűbb metaforában már benne rejlik. A filozófus fogalmakban, szillogizmusokban gondolkodik, vonakodik megérteni vagy elismerni a versbeszédben minduntalan végbemenő paradigmaváltásokat. Ki akarja vasalni a redőződést. Amit persze én is üdvösnek tartok, ha mondjuk Heideggert olvasok. Mert nála épp a fogalom újramitologizálása felé billen a mérleg nyelve, ami időnként borzasztó idétlenségeket eredményez.

– És végül, mi a helyzet a metafizikával? Írásában ilyen megfigyeléseket is tett: „a filozófia – tetszik vagy nem tetszik – ekvivalens a metafizikával, míg a hasított fa egy a temérdek fizikai valóság közül” – írja. Tőzsér írásának provokativitását ő is elismerte, ebben pedig mintha egy viszontprovokáció rejlene. Ehhez hasonló: a metafizika-professzor oktat minket költészetből? Hát mi is mondhatunk neki egyet s mást a metafizikáról.
– Szellemes, jó meglátás ez, azt hiszem. De Tőzsérnek annyival könnyebb a dolga, hogy ő beszéli a diszciplína nyelvét is, a filozófiáét, a költészetét pedig, mivel ez utóbbi nem diszciplína, hanem a mindenkori élőbeszéd komprimált, a diskurzust felfüggesztő s ezáltal továbblendítő fajtája, ő is könnyen értheti, ha megengedi ezt magának.

Természetesen evvel nem azt akarom mondani, hogy a költészet általában könnyű műfaj, hogy J. A. könnyen érthető költő, dehogyis; kétszer annyi idős múltam már, mint ahány évesen ő meghalt, és még mindig újabb meg újabb jelentéseit fedezem fel a verseinek, míg mondjuk Szókratész védőbeszédében semmi pluszjelentést nem találok, legföljebb késztetést arra, hogy újra problematizáljam az érveléseit. Például pszichológiailag vizsgáljam felül az igazságszeretetét, az igazságra törő gondolkodás szeretetét (filo-sophia), amit ugye ő maga nem tett meg. A diszkusszió használja a nyelvet, szerencsés esetben jóra használja, jól használja, ám mint öntörvényű médiumot, saját lélekkel, emlékezettel bíró médiumot nem ismeri fel. A költészet pedig, szintén szerencsés esetben, feltalálja, feltárja a nyelvet, mint amely többet tud róla, a beszélőjéről, mint a költő maga.