Várakozással olvastam lapjukban a Tőzsér János kollégámmal készített interjút József Attila Eszmélet című költeményéről (József Attila verse nem lehet bírálat tárgya?, MN, január 13.). Arra számítottam ugyanis, hogy ha az ÉS-ben lefolytatott vita lezárta után egy ilyen egész oldalas interjú formájában újra visszatér e témára, akkor ennek oka, hogy kritikusainak részben igazat adva végül finomítani szeretné álláspontját. Az interjúból azonban nemcsak az derül ki, hogy nem ez volt a szándéka, hanem az is, hogy nem sikerült megértenie: itt elsősorban nem József Attila verséről, hanem magáról a filozófiáról van szó.
De mielőtt továbblépnék, hadd parafrazeáljam Arisztotelészt (anélkül persze, hogy minimálisan is méltónak érezném magamat hozzá): „nagyon szeretem Tőzsér Jánost, de még jobban szeretem a filozófiát”. Persze Arisztotelész eredeti, Platónra vonatkozó szavaiban az „igazság” szerepel. Csakhogy az „igazság” szónak „filozófiá”-ra cserélésével az európai filozófiatörténet másik ikonikus ősalakjához, Szókratészhez szerettem volna kapcsolódni, aki saját bölcsességének lényegét abban határozta meg, hogy másokkal szemben legalább tudja magáról, hogy semmit sem tud. Ez a Szókratészhez kötődő kijelentés mindmáig az európai filozófiai tradíció önmeghatározásának alapmondata, amely természetesen nem a tényszerű, tárgyi tudásra vonatkozik, hanem a saját magunkra és a világra vonatkozó legalapvetőbb kérdéseinkre. Arra, hogy ezeket a kérdéseket ugyan ezeregy módon körüljárhatjuk, s ennek során új és új belátásokra juthatunk (ezen új belátások miatt érdemes a filozófiával foglalkozni), de – legalábbis az ész, a „ráció” segítségével – minden bizonytalanságot nélkülöző, végleges válaszokat sohasem adhatunk rájuk. Arra, hogy ezek a kérdések a lét teljességében soha meg nem ragadható végső misztikumát érintik, amelynek kontextusában minden konkrét, tényszerű tudásunk is bizonytalanná, lebegővé válik. „A szívnek vannak érvei, miket nem ismer érvelő eszünk És az okoskodó észnek ezekre a szívből és ösztönből fakadó ismeretekre kell támaszkodnia, ezekre kell alapoznia fejtegetéseit” – írja minden idők egyik legnagyobb matematikusa és filozófusa, Pascal. Vagy a Tőzsér által lelkesen követett analitikus filozófia egyik atyjának, Wittgensteinnek korai művéből, a Logikai-filozófiai értekezésből idézve: „Nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem, hogy van. A világnak körülhatárolt egészként való átérzése a misztikus érzés.” Igaz, a korai Wittgenstein éppen ezért a filozófiai kérdésekben való hallgatást szabja meg követendő normaként. („Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”) Ám Tőzsér ahhoz a szerencsés generációhoz tartozik, amely még hallgathatta az elmúlt évtizedek legkiválóbb és legnagyobb tudású magyar filozófiatanára, Munkácsy Gyula előadásait, aki éppen azt hangsúlyozta, hogy Wittgenstein és Heidegger között a filozófiai kérdések jellegének megítélésében lényegében nincs különbség, csak az attitűd különbözik: Heidegger ott veszi föl a fonalat, és ott kezdi – a hagyományos nyelvi szabályok és logika szerinti abszurditást tudatosan vállalva – a filozófiát, ahol Wittgenstein a hallgatás normájának megfogalmazása után kiteszi a végsőnek gondolt pontot.
Persze a XX. századi filozófia egyik meghatározó ága éppen ennek a filozófiai tradícióban hangsúlyozott eredendő misztikumnak a tagadására és a világmindenség maradéktalan racionalizálására törekedett. Carnap ennek jegyében indít briliáns támadást Heidegger filozófiájával szemben, és mutatja ki a német filozófus nyelvezetének, mondatainak abszurditását. És igaza van. Az ő kritériumain megméretve Heidegger szövegei valóban értelmetlenek. Csakhogy ez semmit sem változtat azon, hogy Heidegger a XX. század egyik legjelentősebb gondolkodója, akinek szövegei releváns tartalmat hordoznak nemcsak a XX. századi ember, hanem általában a filozófia egésze számára.
Tőzsér tulajdonképpen nem csinál mást József Attila Eszmélet című költeményével, mint amit Carnap tesz Heideggerrel, csak éppen annyival szerényebben, hogy a költeményt nem tekinti értelmetlennek, megengedi annak lírai értékeit, csupán gondolatilag minősíti azt laposnak. S az ő normái szerint igaza van. Csakhogy éppen itt jelenik meg az igazi probléma: Tőzsér nem az analitikus filozófia, hanem általában „a filozófia” nevében beszél. S Varga Péter az ÉS-beli vita során hiába tette szóvá a filozófiának eme egysíkú fölfogását, Tőzsér azt állítja, hogy ennek nincs jelentősége, mert kritikáját más filozófiatradíció nyelvezetével is megfogalmazhatta volna. Ez azonban ekvivalens azzal az állítással, hogy Carnap Heidegger-kritikája a heideggeri filozófia kontextusában is érvényes volna, ami nyilvánvalóan nonszensz. Ha Tőzsér a transzcendentális fenomenológiát, vagy még inkább Heidegger vagy Jaspers filozófiáját értően alkalmazva közelített volna József Attila e költeményéhez, akkor elkerülhetetlenül megértette volna, hogy itt olyan költeményről, olyan gondolati líráról van szó, amelynek mély filozófiai dimenziója van: a költő itt – természetesen nem a filozófia, hanem a költészet eszközeivel – a lét mindörökre megközelíthetetlen, a maga teljességében mindig rejtve maradó alapjaira reflektál.
Tőzsér az analitikus filozófia szűkös horizontjánál távolabbra tekintő filozófiai irányzatok nyelvezetét könnyen parodizálhatónak minősíti, ám az még az analitikus filozófia kereteiben is nehezen vitatható igazság, hogy a parodizálhatóságból semmi sem következik a parodizált tárgy értékére. S ezen összefüggésben meg kell jegyeznem azt is, hogy a kiváló József Attila-szakértő, Tverdota György vitacikkében Tőzsér olvasatával szemben nem vagdalkozik: megjegyzéseit a filozófiának Tőzsér által képviselt egysíkú képére vonatkozó irónia hatja át; mondhatnánk úgy is: ezt az egysíkú fölfogást „parodizálja”. Itt kell szóvá tennem azt is, hogy az ÉS-beli vitát lezáró cikkében Tőzsér hibásan utal Einsteinre: a relativitás elméletében ugyanis jelen van az éternek egyfajta új (a tradicionális éterfogalomtól persze különböző) fogalma.
Azt javaslom kollégámnak, hogy ne általában a filozófia nevében, de még csak ne is általában az analitikus filozófia nevében nyilatkozzon, hanem csupán ez utóbbi általa képviselt irányzatai nevében, s ekkor teljes lesz közöttünk az egyetértés. Az olvasókat pedig arra szeretném kérni, hogy fogadják el: az a filozófia, amit Tőzsér a kérdéses interjúban „a filozófia”-ként állít elénk, csak a filozófiának egy sajátos ága, illetve változata. S higgyék el: a filozófusoknak csupán egy része gondolkodik úgy, mint Tőzsér.
A szerző tudományfilozófus
