Várakozással olvastam lapjukban a Tőzsér János kollégámmal készített interjút József Attila Eszmélet című költeményéről (József Attila verse nem lehet bírálat tárgya?, MN, január 13.). Arra számítottam ugyanis, hogy ha az ÉS-ben lefolytatott vita lezárta után egy ilyen egész oldalas interjú formájában újra visszatér e témára, akkor ennek oka, hogy kritikusainak részben igazat adva végül finomítani szeretné álláspontját. Az interjúból azonban nemcsak az derül ki, hogy nem ez volt a szándéka, hanem az is, hogy nem sikerült megértenie: itt elsősorban nem József Attila verséről, hanem magáról a filozófiáról van szó.
De mielőtt továbblépnék, hadd parafrazeáljam Arisztotelészt (anélkül persze, hogy minimálisan is méltónak érezném magamat hozzá): „nagyon szeretem Tőzsér Jánost, de még jobban szeretem a filozófiát”. Persze Arisztotelész eredeti, Platónra vonatkozó szavaiban az „igazság” szerepel. Csakhogy az „igazság” szónak „filozófiá”-ra cserélésével az európai filozófiatörténet másik ikonikus ősalakjához, Szókratészhez szerettem volna kapcsolódni, aki saját bölcsességének lényegét abban határozta meg, hogy másokkal szemben legalább tudja magáról, hogy semmit sem tud. Ez a Szókratészhez kötődő kijelentés mindmáig az európai filozófiai tradíció önmeghatározásának alapmondata, amely természetesen nem a tényszerű, tárgyi tudásra vonatkozik, hanem a saját magunkra és a világra vonatkozó legalapvetőbb kérdéseinkre. Arra, hogy ezeket a kérdéseket ugyan ezeregy módon körüljárhatjuk, s ennek során új és új belátásokra juthatunk (ezen új belátások miatt érdemes a filozófiával foglalkozni), de – legalábbis az ész, a „ráció” segítségével – minden bizonytalanságot nélkülöző, végleges válaszokat sohasem adhatunk rájuk. Arra, hogy ezek a kérdések a lét teljességében soha meg nem ragadható végső misztikumát érintik, amelynek kontextusában minden konkrét, tényszerű tudásunk is bizonytalanná, lebegővé válik. „A szívnek vannak érvei, miket nem ismer érvelő eszünk És az okoskodó észnek ezekre a szívből és ösztönből fakadó ismeretekre kell támaszkodnia, ezekre kell alapoznia fejtegetéseit” – írja minden idők egyik legnagyobb matematikusa és filozófusa, Pascal. Vagy a Tőzsér által lelkesen követett analitikus filozófia egyik atyjának, Wittgensteinnek korai művéből, a Logikai-filozófiai értekezésből idézve: „Nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem, hogy van. A világnak körülhatárolt egészként való átérzése a misztikus érzés.” Igaz, a korai Wittgenstein éppen ezért a filozófiai kérdésekben való hallgatást szabja meg követendő normaként. („Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”) Ám Tőzsér ahhoz a szerencsés generációhoz tartozik, amely még hallgathatta az elmúlt évtizedek legkiválóbb és legnagyobb tudású magyar filozófiatanára, Munkácsy Gyula előadásait, aki éppen azt hangsúlyozta, hogy Wittgenstein és Heidegger között a filozófiai kérdések jellegének megítélésében lényegében nincs különbség, csak az attitűd különbözik: Heidegger ott veszi föl a fonalat, és ott kezdi – a hagyományos nyelvi szabályok és logika szerinti abszurditást tudatosan vállalva – a filozófiát, ahol Wittgenstein a hallgatás normájának megfogalmazása után kiteszi a végsőnek gondolt pontot.
