Mit akar Donald Trump Kínától?

A vámháború-fenyegetéssel önkéntes exportkorlátozásra szeretnék kényszeríteni Pekinget.

Donald Trump amerikai elnököt sokan populista szélkakasnak tekintik, akinek nem esik nehezére, hogy szemrebbenés nélkül pozíciót váltson rövid távú politikai érdekekért. Egy területre, a protekcionista kereskedelempolitikára azonban nem érvényes a rosszalló minősítés. Trump született gazdasági nacionalista és keményvonalas protekcionista, aki már harminc évvel ezelőtt ezt mondta: „Sokan vagyunk, akiknek elegünk van abból, hogy más országok a kereskedelemben jól megvágják Amerikát. A hátunk mögött röhögnek, hogy nem teszünk ellene semmit.” Korábban soha nem látott módon a kereskedelem a 2016-os elnökválasztás központi kérdése lett: Kínával a célkeresztben, amelyet Trump gazdasági ragadozónak, Amerika megerőszakolójának bélyegzett. A kínai exportcunamitól sokat szenvedő és az elektori szavazatokban oly gazdag Nagy-tavak vidéke, a rozsdaövezet álomszerű választási terep volt az ingatlanmágnás számára. Nemrég maga is elismerte, hogy mindenekelőtt az „America First” jelszavú, rámenős merkantilista programjának köszönheti a Fehér Házat.

Trump szemében a külkereskedelmi mérleg eget verő hiánya (az importtöbblet) testesíti meg Kína tisztességtelennek, „ragadozónak” tartott üzleti praktikáit. Ez ma a világgazdaság egyik legvaskosabb aránytalansága. Tavaly az amerikai GDP három százalékát kitevő importöbblet fele esett az ázsiai országra. Ráadásul a várakozásokkal ellentétben az elnök első hivatali évében rekordnagyságúra szökött fel a deficit. Kína négyszer annyi árut szállít az Egyesült Államokba, mint amennyit importál onnan. A halmozódó hiány az évek folyamán több mint négymillió feldolgozóipari állás elvesztésével járt Amerikában – de az ilyen becslések figyelmen kívül hagyják a technológiai változások (a robottechnika) miatt megszűnő munkahelyeket. A hivatalos adatok emellett torz képet festenek a mérlegdeficit tényleges nagyságáról, mivel nem tükrözik a kínai importban jelentős arányt képviselő közbenső termékek értékét, amelyeket amerikai multik szállítanak Kínába végső összeszerelésre (például az Apple iPhone-ja és iPadje). A Kínában hozzáadott új érték alapján az amerikai mérleghiány a harmadával kisebb lenne a hivatalos adatokhoz képest. Pekingben arra is rámutatnak, hogy a potenciálisan katonai célra is felhasználható csúcstechnológiájú termékek exportjának tudatos korlátozásával maga Washington csökkenti Kínába irányuló kivitelét, mélyítve a kereskedelmi deficitet.

Tény, hogy a kínai gazdaság lassulása miatt több iparágban (acél, alumínium stb.) az exportra szánt gyártási többletkapacitás az utóbbi években jelentősen nőtt, ami még inkább érdekeltté teszi a kínai exportőröket a tisztességtelen versenypraktikákban. Hiába volt a „globális túlkapacitás” évek óta a G7-es és G20-as csúcsok napirendjén, Peking csak ígérgetett. Trump olyan gazdasági fegyverek bevetésével vádolja Pekinget, mint a valutamanipuláció, a nyílt és burkolt exportszubvenciók, a nem vámjellegű importakadályok (például diszkriminatív állami beszerzési rendszer), az amerikai tőkeberuházások korlátozása (például csak kínai többségi tulajdonban lévő közös vállalatok engedélyezése), illetve a fejlett amerikai technológiák és szellemi tulajdon illegális elsajátítása. Washingtonban erős kétpárti egyetértés van abban, miszerint Kína minden követ megmozgat, hogy a hagyományos iparágak után a jövő gazdasági arculatát meghatározó technológiák (robottechnika, mesterséges intelligencia, telekommunikáció stb.) területén is átvegye a globális vezető szerepet. Mármint Amerikától. De az üzleti elit is támogatja Trumpot, bár sokan megkérdőjelezik a konkrét kereskedelempolitikai intézkedéseket, mint amilyen az elavultnak tekintett vámpolitika előtérbe helyezése.

Az előző amerikai kormányok bátortalan próbálkozásai után az elnök most kőkemény intézkedésekkel akar véget vetni a kínai merkantilista technikáknak, amelyeket decemberben a nemzetbiztonsági kockázatok rangjára emelt: „Amerika nem tűri tovább a rendszerszintű kereskedelmi túlkapásokat más országok részéről, és ezentúl nem pusztán a szabad, hanem csak a szabályokon és a viszonosságon is alapuló kereskedelemben fog részt venni.” A stratégiaváltást a kínai napelemekre, acélra és alumíniumra kivetett magas importvámok követték egy átfogóbb, több országot érintő protekcionista program részeként. A nagyobb hatóerejű, célzott bombát aztán márciusban dobta le Pekingre a Fehér Ház egy olyan átfogó csomag képében, amely huszonöt százalékos pótvám kivetését tervezi ötvenmilliárd dollár összértékű kínai importra. Peking első lépésként – a már hatályos acél- és alumíniumvámokra válaszolva – ellenvámokat vetett ki hárommilliárd összértékű amerikai importra, túlnyomórészt agrártermékekre. Emellett kilátásba helyezte az ellenvámokat ötvenmilliárd dollár értékű amerikai importra is. Erre reagálva és a tétet tovább emelve Trump belengette az újabb vámok kirovásának lehetőségét százmilliárd dollár értékű kínai behozatalra.

Megindult volna Washington totális kereskedelmi háborúja Kína ellen?

Több ok miatt is elhamarkodott lenne erre következtetni. Először is az eddig tényleges vámkorlátozások csupán hatmilliárd dollárt tesznek ki, tehát távolról sem érik el a kereskedelmi háború küszöbszintjét. A többi vámintézkedést ebben a pillanatban tárgyalási taktikaként és nyomásként is fel lehet fogni – egészen addig, amíg nem lépnek hatályba. Márpedig arra még több hónapig nem lesz jogi lehetőség Washingtonban.

Valóságos kétoldalú kereskedelmi háborúra csak a szemet szemért jellegű protekcionista lépések tényleges (nem retorikai) eszkalálódása esetén kerülne sor, aminek szerintem nem túl nagy a valószínűsége. Minden jel arra utal, hogy Peking nem érdekelt a kereskedelmi adok-kapokban, miközben arányos vagy visszafogottabb válaszlépéseket mérlegel, de nyitottságot mutat a tárgyalásokra, sőt bizonyos engedményekre is.

Mégis mi húzódik meg Trump Kína iránti harcias merkantilizmusa mögött? Először is egy fontos ígéretét teljesíti. A választási kampányban úton-útfélen harsogta, hogy a puha Barack Obamával ellentétben megvédi Amerikát a „kínai gazdasági agressziótól”, amelyet minden rossz okozójának állított be, a hazai ipar leépülésétől kezdve a nyomott béreken keresztül a toronymagas kereskedelmiegyensúly-hiányig. Az elnök komolyan veszi a kampányígéreteit, és most kipipálhat egyet.

Trump közgazdasági műveltségét sokan szegényesnek tartják, Paul Krugman Nobel-díjas kereskedelem-szakértő egyenesen „harcias tudatlansággal” vádolja őt. Az elnök zérus összegű gondolkodásában a kereskedelmi deficit vereséget – munkahelyvesztést és alacsony munkabéreket – jelent, ami ellen tenni kell. Szakmai stábja azonban tudja, hogy mennyire irreális cél a kereskedelmi egyensúly helyreállítása Kínával. Egy olyan országban, mint Amerika, ahol a belső fogyasztás és a beruházás tartósan jóval magasabb, mint a belső megtakarítás, törvényszerű a méretes kereskedelmimérleg-hiány. Különösen azzal a Kínával szemben, amely – magas belső megtakarításával – tökéletes ellenképe Amerikának. Kína a hatalmas áruforgalmi többletén keresztül lényegében a belső megtakarítását exportálja Amerikába. Ha Washington megszüntetné a kínai importot, mások lépnének az ázsiai ország helyébe mindaddig, amíg Amerika jóval többet fogyaszt, mint amennyit megtermel. Az Egyesült Államok e belső aránytalanságot csak külföldi, főként kínai hitelekkel, azaz amerikai állampapírok eladásával tudja tartósan fenntartani. Kemény makroökonómiai korlátja van tehát a kétoldalú mérleghiány drasztikus lefaragásának, ami végső soron realizmusra kell hogy szorítsa Washingtont Pekinggel szemben.

A Kínának címzett gazdasági fenyegetések jól tükrözik Trump ismert nyomásgyakorlási technikáját: „Mondj nagyot, aztán engedj!” Szinte minden nemzetközi kérdésben (NATO, NAFTA, Észak-Korea, Irán stb.) kimutatható a fenyegetésre, a megfélemlítésre, a maximális engedmények kicsikarására irányuló kezdő alkupozíció kialakítása. Alapvetően ilyen árukapcsolás van a szövetséges országok acél- és alumíniumvámmal fenyegetése mögött is. Kanada és Mexikó esetében a NAFTA, Dél-Koreánál a kétoldalú szabadkereskedelmi egyezmény Washingtonnak tetsző újratárgyalása a fő nyomáspont. A Fehér Ház kereskedelmi stábja azzal is tisztában van, hogy egy totális kereskedelmi háborúnak Kína mellett Amerika is a nagy vesztese lenne, és komoly veszélybe kerülne az elnök növekedési stratégiája. A vámokkal megfejelt magasabb fogyasztói árak érezhetően megnyirbálnák az amerikaiak reáljövedelmét, miközben a gazdaság felpörgetése Trump egyik fő célja a széles körű dereguláció és adóvágás révén.

Végül is mi Amerika igazi célja, amikor vámháborúval fenyegeti Kínát? Washingtonból követve az eseményeket úgy látom, hogy a kínai importpiac liberalizálása mellett a fő cél az önkéntes exportkorlátozás rátukmálása Pekingre. Az autóiparban Ronald Reagan sikeresen alkalmazta a módszert a nyolcvanas években Japán – a világgazdaság akkori Kínája – ellen. Az önkéntes kiviteli korlátozás nagy politikai előnye, hogy a büntetővámokkal és a mennyiségi importkvótákkal szemben nem ütközik frontálisan a nemzetközi kereskedelmi joggal. Trump máris megszellőztette, hogy a kínai kormánytól olyan program kidolgozását várja, amely százmilliárd dollárral (a tavalyi deficit harmadával) mérsékelné a kétoldalú kereskedelmi hiányt. Jobb alternatíva hiányában Peking valószínűleg belemegy az alkuba, bár kizárt, hogy ilyen hatalmas mértékű csökkentést elfogadjon. Közben hangsúlyozni fogja, hogy a Kínát sújtó exportkorlátozások enyhítésével maga Washington teheti a legtöbbet a mérleghiány korrigálásáért. Az amerikai nyomáspolitika sikere attól is függ, hogy Washington képes-e Kína-ellenes kereskedelmi koalícióba tömöríteni a Nyugatot. Ebben a fő szövetségesek is érdekeltek. Másképpen könnyen az vár rájuk, hogy az Amerikából kiszoruló kínai export a piacaikon landol. Pekinget nem kell tanítani a dömpingre.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza