A választás éjszakáján, amikor vártuk az eredményeket, feszült, miután kiderültek, reményvesztett voltam. Abban a pillanatban, miután háromórányi „semmit nem tudunk” és „egyrészt-másrészt” műsorfolyam után egyben ránk zúdították a 70 százalékos feldolgozottságú eredményeket, percekre lefagytam, és csak bámultam magam elé. Utána leginkább apátiát éreztem, amely egyre inkább dühbe fordult át. Úgy éreztem, egy 70 százalékos részvétel melletti kétharmadot nem lehet megmagyarázni.
Meg lehet találni érte a felelősöket a széttöredezett ellenzék, a kutyapárt, Gyurcsány, Gulyás Márton és egyéb figurák személyében, és talán ezen magyarázatok egy részében van is valami, de hiába: az eredmény azt jelenti, hogy ezek szerint az emberek többsége itthon ezt akarja. Ez esetben nem lehet őket akaratuk ellenére boldogítani, előbb-utóbb minden józan gondolkodású ember kivándorol, ők meg maradjanak csak itt, lépjenek ki az EU-ból, vezessék be a halálbüntetést, menjenek az eurázsiai unióba, vegyék körbe magukat kerítéssel minden oldalról, náculjanak itt magukban, én ebből nem kérek, keresek magamnak valami értelmes gondolkodású országot. Aztán aludtam rá egyet, és lehiggadt fejjel (csak lehiggadt, csalódottságom nem csökkent – utoljára akkor rohangáltam ilyen búskomor képpel az utcán, amikor szakítottunk a volt párommal) átgondoltam, majd revideáltam a véleményemet. Nem megyek sehova. Rövid távon legalábbis biztosan nem. Most elmenni, most kivándorolni gyengeség, megfutamodás, önfeladás, és végül lustaság is lenne.
Nem mi vesztettünk ugyanis. Nem a demokraták vesztettek, akik elmentek szavazni, akik másokat is erre buzdítottak, akik négy éve tüntetéseket szerveznek, akik aktívak. De alapvetően még csak nem is az ellenzék vesztett, leszámítva, hogy képtelenek voltak ellenállni a NER-sejtek beépülésének. Azok vesztettek, akik nem mentek el szavazni sem, akik nagy bölcsen megmondták, hogy úgyis bukunk, majd saját felelőtlen passzivitásukkal hozzájárultak ehhez. Azok, akik nem segítették, hanem destruktívan csak nehezítették a civil szervezetek munkáját. Ők vesztettek elsősorban, akik, ha őszintén magukba néznek, tisztán látják: nem tettek meg mindent a kormányváltásért.
De. Ha most azt látod magad körül, hogy az összes ismerősöd letargiában posztol egy egyébként fake Széchenyi-idézetet arról, hogy a népnek olyan kormánya lesz, amilyet megérdemel, feketére cserélte a profilképét, és azon vitatkoztok groupchatekben, hogy hova lenne érdemes emigrálni, akkor üdvözöllek Magyarország egyik felén! Te az urbánus Magyarországhoz tartozol, jó körülmények közé születtél, azok közt nőttél fel, jók az érdekérvényesítő képességeid, jól tájékozódsz a nagypolitikáról, külföldi sajtót is olvasol. Mert lehetőséged van rá, így megteheted.
Ugyanakkor van Magyarországnak egy másik fele, amely nehéz körülmények között, létbizonytalanságban, egzisztencia nélkül él egyik napról a másikra. Egyáltalán nem hibáztathatók azért, ha jelentős részük a Fideszre voksolt – és nem is csak azért, mert rengeteg embert félemlítettek meg egyetlen munkahelyükkel, a közmunka lehetőségével, vagy fizettek le potom pár ezer forintokért. Hanem mert mondjuk olyan helyen élnek, ahol csak a „közmédia”, az einstandolt helyi lapok, esetleg még a vállaltan orbánista TV2 érhető el.
Akik csak és kizárólag a propagandát hallják, mert a csapból is ez folyik, nem hibáztathatók, ha elhiszik, amivel bombázzák őket. Ma Magyarországon köztük és közted enyhe kifejezéssel is hatalmas árok tátong. De inkább mondjuk úgy, hogy te a nagyvárosi jólétedből már nem is látod őket, nem is igazán tudsz a létezésükről, csak amikor néha véletlenül odakapcsolsz valamelyik kertévé magazinműsorának szegénységpornót sugárzó riportjára, esetleg amikor megosztod az Indexről az Abcúg riportját az egyik szegénysorról, húszan be is sad reactolják Facebookon, és arra a hónapra ki van pipálva a kötelező empátia.
Magyarországot újra kell egyesíteni. Újra meg kell találni egymást, ezt Orbán Viktor ugyanis nem fogja megtenni helyettünk. Ő továbbra is csak egymás ellen fogja hergelni az embereket, uszítani magyart magyar ellen, hiszen megmondta neki megboldogult tanácsadója, ő pedig jó diákként hallgat a tanácsadóira (különben nem lenne ott, ahol).
Kicsivel többen szavaztak a vesztes opcióra, mégis: a választási rendszer problémás mivolta miatt is a másik nyert. Ismerős? Trump? A nagyvárosok szemszögéből a brexit? És ezen esetekben mi volt a második megállapítás rögtön? Hogy csak egy kicsivel szavaztak többen, tehát azon túl, hogy nonszensz egy rendszer, ahol a vesztes nyer, a lényeg, hogy az ország a végletekig megosztott. Nagyjából ugyanannyian örülnek ma Magyarországon, mint ahányan depresszióba süllyedve a felelősöket keresik, annyi adalékkal, hogy ez utóbbi csoport belül is megosztott.
Ezért ha tovább akarunk lépni, nincs más lehetőség, mint meg kell újra találnunk egymást. Azokat, akiket a választás előtti napokban anyáztunk, amikor kiderült, kire szavaz, akiket kommentszekcióban elküldtünk melegebb éghajlatra, illetve azokat, akikkel nem is beszélünk már egy súlyosabb, mondjuk a menekültkérdésről szóló vita után, hiába a rokonaink.
Magyarország ma elképesztően megosztott, és nekünk, józanul gondolkodó civileknek kell újraegyesítenünk. Magyarország ma egy logikai játék (nem csak mert április 9-én bezárt a bazár), a két oldalon áll két ugyanakkora tábor, amelyek azonban csak együtt tudnak majd előrelépni. Hogy ehhez mikor születik meg a jó válasz, erős kérdés, de hogy a jelenlegi műsorvezető nem fog segíteni, az biztos.
A szerző civil aktivista, blogger
