„Önök győzni fognak, de nem meggyőzni. Győzni fognak, mivel több mint elegendő brutális erejük van, de meggyőzni nem, mert meggyőzni annyi, mint rábeszélni. Ahhoz pedig, hogy rábeszéljenek, arra lenne szükségük, ami önöknek nincs – észre és igazságra a harcban.”
(Miguel de Unamuno üdvözlő szavai a salamancai egyetemre bevonuló francóistákhoz, 1936)
Soha nem fogjuk elfeledni az idei április 9-ét, amikor az ország arra ébredt, hogy a nyílt önkény és a gátlástalan harácsolás harmadszor is többséget szerzett a magyar parlamentben. Hogy ez megtörténhetett, annak két oka van: a civil társadalom bénultsága és az ellenzéki pártok alkalmatlansága.
Ami az utóbbiakat illeti, létük a Fidesz-hatalom biztosítéka. A baloldal megújulásának útjában a nagy túlélő, az MSZP és súlyosan kompromittált töredékei állnak, az államszocializmus maradványain osztozkodó hazai rablókapitalizmus leválthatatlan politikai képviselői. Hozzájuk képest, láthattuk, a mostani kormány a többség szemében még mindig a kisebbik rosszat jelenti. A Jobbikot egyszer s mindenkorra Európán kívüli jelenséggé teszi a minősíthetetlen rasszista hangnem, amit „hőskorukban” megütöttek. Most az ellenzéki összefogás elszabotálásával feledhetetlen szolgálatot tettek Orbán Viktornak. A gyűlöletkeltéssel és üres ígéretekkel megnyerhető szavazatok többségét pedig a Fidesz söpörte be. Az LMP tíz év alatt nem tudta eldönteni, miféle párt szeretne lenni. A kezdetektől fogva megosztott és osztódással szaporodó zöldtöredékeknek nemcsak összefogásra, de komoly vérfrissítésre, új partnerekre lenne szükségük ahhoz, hogy az ökológiai elvek jegyében erős középpárt formálódjon belőlük. A külön-külön esélytelen ellenzéki pártok életösztöne az elmúlt hetekben ahhoz sem bizonyult elegendőnek, hogy a közvélemény nyomásának engedve technikai koalícióra lépjenek egymással az Orbán-kormány megbuktatása céljából. (Az összefogást sürgető civilek pedig olyan sokáig méricskélték a választások várható kimenetelét, hogy nem maradt idejük azt érdemben befolyásolni.)