Szégyen

Ha még akarunk valamit is, helyre kell állítanunk a politika értelmébe vetett bizalmat.

A hiteltelenné lett ellenzék helyét új politikai tényezőknek kell betölteniük. Ilyenek azonban nem fognak a semmiből megszületni, és ami megszületik, mindig kínosan hasonlít előzményeihez. Vajon miért? Aki Magyarországon még valami újról álmodik, annak tudnia kell, hogy nem a nulláról indul: annál sokkal mélyebbről. A civil társadalom – régies szóhasználattal a nemzet – mint politikai közösség megszűnt, szétesett. Az ebből adódó következtetést Orbán Viktor kíméletlenebb következetességgel vonta le, mint bárki a vetélytársai közül: a hatalom anyagi és szellemi értelemben is maga teremti az erőteret, amelyben működik – nem kell tekintettel lennie senki másra. Az egyéni és kollektív kudarcokra magyarázatot és kárpótlást kínál a felkorbácsolt idegengyűlölet, történelmünkben, sajnos, nem először. A békemenetek népének talán még valami önazonosságot is kínál a fantomellenségekkel vívott szájháború: ha nem tudnád, hogy kik vagyunk, nos, mi azok vagyunk, akik nem „ők”.

Hogy ez a megoldás mégsem eléggé vonzó, azt jelzi, hogy egyre többen akadnak, akik nemcsak a politikától fordulnak el, de inkább szülőföldjüket is elhagyják, csak hogy tisztességes, szabad országban élhessenek. Volt már ilyen, de az még nem fordult elő, hogy az elégedetlen, kiábrándult és jövőtlen fiatalok százezerszámra meneküljenek – nem egy megszálló idegen hatalom, de a magunk teremtette rend elől. Ha gondolnak még egyáltalán politikai megoldásra, akkor a jobb- vagy baloldali radikalizmus hívei lesznek, és identitásukat mitikus közösségekkel vagy extrém kisebbségekkel azonosulva keresik. Ki mondja meg nekik, hogy az igazi ellentét nem a magát hol jobboldalinak, hol baloldalinak nevező pótcselekvések között feszül, hanem erre mintegy merőlegesen: a fent és lent között?

A valóságos társadalmi érdekek képviseletére szövetkező helyi, szakmai vagy kulturális kezdeményezések eddig kiábrándítóan gyengének bizonyultak. Ennek okai túlontúl ismeretesek: a kommunista diktatúra évtizedei, a szétvert középosztály, a közvetlen egzisztenciális függés a hatalomtól, az egyre gátlástalanabb központosítás. Nem utolsósorban: a szellemi élet hanyatlása. Az elvesztegetett harminc esztendő kudarcai mögött nem nehéz felfedezni egy értelmiségi nemzedék bűnös mulasztását, amely nem tudott eleget tenni feladatának: nem értette meg az új ezredforduló kihívását, és többnyire idejétmúlt válaszokat adott a globális kapitalizmus, a tudástársadalom, az európai integráció, a kulturális identitás, a népességrobbanás, az ökológiai katasztrófa, a világpolitikai erőviszonyok átrendeződésének nagy kérdéseire. Egy idő után az önigazolás görcsös kényszere, a szégyen, a kudarcok, sérelmek és előítéletek sokasága még azt is megakadályozta, hogy egymással szóba álljanak.

Az is igaz persze, hogy a politikai arénában ma nem a világnézetek csatája zajlik. Nekünk azonban – itt a pálya szélén vagy a nézők sorában – nincs más választásunk: ha azt akarjuk, hogy egyáltalán meghallgassanak, helyre kell állítanunk a politika értelmébe vetett bizalmat, ez pedig a követendő célok tisztázásával kezdődik. Kideríthetnénk például, hogy az ellenzéket megosztó liberális, ökológiai és szocialista elvek, valamint a sajnálatos módon politikai képviselet nélkül maradt konzervatív értékek nemhogy kizárnák – sok tekintetben feltételezik – egymást, képviselőik szükség esetén közös frontot is alkothatnának az ilyen vagy olyan címkével megkülönböztetett klientúrapártok ellenében, akiket csak a haszonlesés és a vadászszenvedély (szavazatra, vagyonra, rénszarvasra) vitt a politikába.

Hiszen melyikünk ne lenne liberális, ameddig arról van szó, hogy az állam minél kevésbé avatkozzon a polgárok életébe, a polgárok ellenben minél hatékonyabban ellenőrizhessék a kormányzat intézkedéseit? Ezért a szociális demokrácia alapelvének, az esélyek tényleges egyenlőségének érvényesülését sem a kormányzó bürokrácia jótéteményeitől várjuk, hanem a társadalmi szolidaritás erősödésétől. Szolidáris viselkedés azonban csak egymással sorsközösséget vállaló emberek között képzelhető – e felismerés következményei egy bizonyos mértékig konzervatívot csinálnak mindannyiunkból. Végül természeti létforrásaink védelmét és a zöldek politikai céljait többé-kevésbé minden pártárnyalat helyesli – ameddig kormányra nem kerül. (A mértéken és az arányokon azután késhegyig menő vitákat folytathatunk, de ez nem lehet akadálya az együttműködésnek az ország előtt álló legégetőbb feladatok megoldását illetően. Azt csak a kölcsönös jóakarat hiánya akadályozhatja meg.)

A nulladik lépés mindenesetre a tetszhalott politikai közösség újjáélesztése a létező civil kezdeményezések talaján, a kiüresedett parlamentáris demokrácia keretein kívül. De hogyan tovább? Csak összefogást ne, drága magyar testvéreim, az nekünk, lássuk be, nem megy! Végvári nép vagyunk, törődjünk bele. Rendben van. 2019-ben önkormányzati választás lesz Magyarországon, ahol a választási matematika nem írhatja felül a többség akaratát. Ott a független jelöltek esélye a pártokéval elvben egyenlő. Mi akadálya lehet annak, hogy a választópolgárok, egyesületek, kezdeményezni bátor társaságok a pártoktól függetlenül állítsanak jelölteket helyben, akikben megbíznak, és akikről úgy gondolják, hogy hitelesen képviselnék őket településük élén? A milliós kampányköltséget pótolhatja a közösségi háló, pótolhatják helyi rendezvények, amelyeken a nyilvános beszédtől elszoktatott közönség végre megvitatná a tennivalókat a pártközpontokból nyakukra küldött szónokok nélkül. Maguk közül választott, helyben ismert jelöltek esetében a választók pártszimpátiái sem jelentenének akadályt, hiszen nem kell majd senkinek a másik párt jelöltjére átszavaznia, az sem szükséges, hogy az egymást gyűlölő pártok közös listát állítsanak. A mostanában sokat emlegetett hódmezővásárhelyi modell valójában ezt jelenti. Ahhoz, hogy minden ember, aki változást akar, egy közös, független jelöltet támogasson, nem szükséges a pártok jóváhagyása.

Különös tétje volna egy ilyen kísérletnek falvainkban, amelyeket a kormány most készül megfosztani saját önkormányzatuktól. A parlamenti szavazógép feljogosíthatja erre a győzteseket, de azt nem tilthatja meg, hogy a helyi emberek a maguk szabad elhatározásából ott is elöljárót válasszanak, régi szokás szerint, ahol hivatalosan már nem lehetne. Elöljárót, akinek nem a kormányzati kegy, hanem polgártársaik bizalma kölcsönöz tekintélyt. Azután meglátjuk, kinek lesz bátorsága semmibe venni a nép választott vezetőit.

Íme az út, amelyen elindulhatunk. Akkor is, ha tudjuk, hogy ezt az utat összezagyvált, értelmüktől megfosztott szavak áradata teszi úgyszólván járhatatlanná, ha mérgezett légkör fojtogat, ha majd gyanakvó társak fogadnak, és hitetlen hallgatóság.

De vajon kire vonatkozik az előző bekezdésekben aggálytalanul használt többes szám első személy? Rád, kedves olvasó, és magamra: máris ketten vagyunk, ha úgy akarod. Lehetnénk talán többen is.

A szerző filozófus