Kenyeret és cirkuszt

Félő, hogy az ingyenpénz kiöli az emberekből a kezdeményezőkészséget.

Évek óta zajlik a vita a világban, hogy van-e létjogosultsága a feltétel nélküli alapjövedelemnek. Sőt, nemcsak vitáznak róla a szakemberek és a kormányok, hanem Finnországban kísérleti jelleggel már be is vezették. Kétezer főt kiválasztva indult az a tavalyi kísérlet, amelynek során havonta 560 eurót (175 ezer forint) utaltak a résztvevők számlájára. Ez az összeg két éven keresztül akkor is jár, ha időközben munkát talál az illető. Az összeg fejében semmit nem várnak el, sem tanulást, sem munkakeresést. Az első eredmények szerint ha másra nem is, de a stressz csökkentésére jó a rendszer, hiszen hosszabb időn keresztül nem kell aggódni a megélhetés miatt. Igaz, az összeg alacsonyabb, mint ami a kényelmes élethez kell, de azért el lehet belőle éldegélni.

A gondolat nem új keletű. Már a múlt század kilencvenes éveiben megjósolták a robotok térnyerését. Az akkor még utópisztikusnak tűnő prognózis mostanra a megvalósulás közvetlen közelébe került. Az akkori elképzelések alapján, amikor a technikai fejlődés eredményeként általánossá válik a robotok alkalmazása a gazdaságban, két hatalmas csoportra szakad a társadalom. A felső húsz százalék irányítja a termelést, a maradék nyolcvan százalékra pedig nem lesz szükség munkaerőként, ezért keresetük sem lesz. Komoly szerepet szánnak viszont nekik a megtermelt javak elfogyasztásában, hiszen nélkülük nem lenne értelme a termelésnek.

Munkajövedelem híján csak úgy jelenhetnek meg fogyasztóként a piacon, ha juttatnak nekik valamiféle összeget. Ez lenne az alapjövedelem. A szerzők arról is írnak, hogy e hatalmas tömeg figyelmét egyébként is le kell kötni, hogy ne veszélyeztessék a társadalmi stabilitást. Elegendő számukra, ha az állam, illetve a multinacionális vállalkozások által irányított média megmondja, mire kell költeni a jövedelmet, s egyáltalán mi a helyes viselkedésmód. Vagyis a kenyeret és cirkuszt a népnek római elvet vélik a szerzők megoldásnak.

Hogy ebből mi valósul meg a valóságban, azt egyelőre nem tudni, de úgy tűnik, nem tévedtek nagyot a kilencvenes évek jósai. Hiszen a digitalizáció, a robotika napról napra elterjedtebb, s bár vitáznak róla, már az alapjövedelem gondolata sem ördögtől való. A viták alapvetően két területen zajlanak. Egyrészt, hogy jelen állapotában képes-e megtermelni egy-egy társadalom az alapjövedelemhez szükséges bevételt. Ezt sokan kétségbe vonják. Nem anyagi természetű ugyan, de szintén fontos kérdéseket feszeget a vita másik ága, ahol arról folyik az eszmecsere, az ingyenpénz nem öli-e ki az emberből teljes mértékben a kezdeményezőkészséget, s nem vezet-e az emberi lét teljes elkorcsosulásához.

A társadalom jelenlegi fejlettségi szintjén persze nem kell attól tartani, hogy olyan mennyiségű jövedelem termelődik a gazdaságban, hogy abból valóban hatalmas tömegeket lehetne eltartani. Az azonban bizonyos, hogy nem véletlenül került előtérbe az alapjövedelem kérdése. Annál is inkább foglalkozni kell a problémával, mert a gazdasági előrejelzések arra számítanak, hogy a robotok elterjedése rohamos lesz, így belátható időintervallumon belül megoldást kell találni a fölöslegessé váló munkaerő lefoglalására.

A mostanra bekövetkezett, illetve a jövőben várható technológiai változások eredményeként egyre nagyobbak lesznek a globális jövedelmi különbségek. A huszadik század második felére jellemző bérnövekedés lelassult, ami különösen az alsó és a középosztály tagjait érinti érzékenyen. Vagyis vége van a folyamatosan emelkedő életszínvonalnak. Ezért érzik egyre többen azt, hogy jövedelmük nemhogy emelkedő életszínvonalat biztosít számukra, de egyenesen romlott az életszínvonaluk a szüleikéhez képest. Ezt a vélekedést erősíti az Oxfam felmérése, amely szerint a világ leggazdagabb 62 emberének vagyona 44 százalékkal nőtt 2010 óta, miközben a legszegényebb 3,5 milliárd embertársunk vagyona szinte ugyanennyivel, 41 százalékkal csökkent.

Az ilyen mértékű vagyoni különbségek kialakulása nemcsak az emberek önértékelését és közérzetét rontja, hanem a gazdasági növekedést is visszaveti. Ezért beszélnek elismert közgazdasági körökben is arról, hogy a megoldás része kell hogy legyen az alapjövedelem. Az alanyi jogon járó automatikus jövedelem valamelyest mérsékelheti a leginkább kiszolgáltatottak lemaradását, s talán önérzetüknek is hasznára válhat. Kérdéses persze, hogy mekkora lehet az az alapjövedelemként adható összeg, amely elfogadható a társadalom részéről, de azért valamelyest kielégíti a rászorulók igényét is. Azért nehéz belőni az összeget, mert ha az túl magas, akkor senki sem akar majd dolgozni, ha viszont túl kicsi lesz az összeg, az nem jelent változást a jelenlegi szociális rendszerhez képest. A feladat tehát adott, de hosszabb időbe telik, mire kiderül, egyáltalán szükség van-e az alapjövedelemre, s ha igen, mekkorára.