Nem volt atombomba, sőt a választás előtti hírdömpingben egy petárda erejével is alig pukkant a Kövér László szavairól nyilvánosságra hozott hangfelvétel, amelyen a parlament ősfideszes elnöke nyíltan elismeri: 2014-ben, a vonatkozó törvény újraírása során bűvészkedtek a választókörzetekkel. Mert az a jó, ha az ellenzék egyáltalán nem rúg labdába.
A sajtó malmai megforgatták kicsit a hírt – hűha, Kövér elismerte a nyilvánvalót, hogy ezen a téren is a Fidesznek lejt a pálya –, aztán azonmód eldobták a történetet, hogy újabb őrölnivalót keressenek.
Pedig annak a hangfelvételnek nagyobb jelentősége és súlya volt a tizenöt perces vagy egynapos hírértéknél. Többet jelentett az adott manipuláció beismerésénél. Lényegében ott volt benne az erkölcs nyíltan vállalt feladása. Egy legalább szavakban keresztény-polgári párt vezető politikusa vallotta be, hogy csaltak. De hát miért ne? A szocik is ezt csinálták annak idején.
Kövér László talán maga sem értette, hogy beismerésével önmaga és pártja felett mond ítéletet. Hogy
a csalás sosem csak annyi, hogy felénk lejt a pálya. Abban a pillanatban, hogy visszaélünk az erőfölényünkkel, mi is csúszni kezdünk. Relativizálunk, méricskélünk: ennyit előttünk is trükköztek, ekkorát hazudni még belefér. Aztán az ember még több, még nagyobb (ön)hazugságokkal békül meg, ahogy száguld lefelé.
Ez történt a Fidesszel. A 2010-ben ölükbe hullott, első kétharmados felhatalmazásuk morálisan úgy mérgezte meg őket, ahogy hordozóit a Hatalom Gyűrűje J. R. R. Tolkien világában. A mérgezést pedig az évek alatt továbbadták az országnak, terjesztették városról városra, faluról falura.
A 2015-ös menekültválság óta láthatjuk igazán, hogyan szélesedett sztráda méretűvé a morális csúszda. Az állam területén átrohanó félmillió menekült és bevándorló összesen nem okozhatott tizedannyi kárt az országnak, amennyit a kormánypárt xenofób, gyűlöletre és félelemre tanító többéves kampánya előidézett.
A sok tíz milliárdból felépített és működtetett gépezet a létminimum küszöbébe kapaszkodó rétegeket célozza leginkább. „A migránsok elveszik a házatokat, a munkátokat, a betevőtöket” – visszhangzik a nagyon is nyílt és a suttogó propaganda egyaránt, hiszen pontosan tudják, hogy aki a legszegényebb, az a napi betevő elvesztésétől fél leginkább, attól, hogy valaki az utolsó falatot is kicsavarja a kezéből.
A hiszékeny tömeg pedig „jól teljesít”: rettegi és gyűlöli a láthatatlan ellenséget. Migránst lát a vízilabdacsapatban, a sálját fejére terítő szomszédasszonyban, és bizony annak sem örülne, ha Brüsszel Magyarországon is bevezetné az arab számokat. Eközben zsigereiben érzi: jól kell viselkedni, szavazni, mert ha nem, a központi hatalom helyi csápja – az uniós pénzből gazdagodó és vadászházat felhúzó polgármester, a közmunkásokkal medencét építtető haveri vállalkozó – elveszi minimális túlélési esélyét.
A Fidesz mesterien operál a maga keltette szorongással, kenyeret és korbácsot váltva kínálva fenyít és jutalmaz. Az egyszeri szavazó csak legyint: hallott valamit a letelepedési kötvénnyel érkező gyanús alakokról, Kósa Lajos csengeri háziasszonyának 1300 milliárdjáról, az Elios után elsötétedő városokról, de a rezsicsökkentés – na azért az mégiscsak valami. A távolban óriási felhőkként vonuló pénztömegeknél valóságosabb a szociális tűzifa, a választás napján kiosztott liszt, cukor, a rögtönzött falunapon kimért gulyásleves. Ezt a Soros és a migránsok sem vehetik el tőle, hála a kerítésnek, no meg a Fidesznek.
A köztudatba becsontosodó korrupció, az egyéni tehetetlenség állandósuló érzete, a félelem és a gyűlölet elegye olyan erjesztő közeget hozott létre, amelyben az ország fokozatosan hozzáromlott morálisan a hatalmi elvárásokhoz.
A magyar választó Gyurcsány Ferenc vezetése idején megszokta, hogy nem számíthat a kormányra, majd Orbán Viktor irányítása alatt azt is megértette, nem érdemes szembemennie vele.
A Fidesz 2018-as választási győzelme a bizonyíték, hogy a kormány és választói közössége tovább csúszik a maga választotta lejtőn – amelyet Orbán persze jobban szeret inkább útnak nevezni.
Hogy a szerelvényen nincs fék, az persze nagyban köszönhető a koordinációra, a vidéki Magyarország megszólítására az utolsó pillanatig képtelen hazai ellenzéknek is – most kezüket széttárva, vádaskodva csúsznak lefelé ők is, mindannyiunkkal egyetemben. Az út állomásairól csak sejtéseink lehetnek.
Mint a szellemvasúton az újabb rém, a következő sarkon már kalimpál felénk a civil jogvédők kiutasításával fenyegető Stop, Soros!, akasztófahurokként leng ugyanott Orbán Viktor előre beígért jogi-erkölcsi elégtétele. Kiszállni nem lehet. Április 8-án az ország újabb négy évre szóló jegyet váltott: együtt suhanunk a sötétségben.
