A hiszékeny tömeg pedig „jól teljesít”: rettegi és gyűlöli a láthatatlan ellenséget. Migránst lát a vízilabdacsapatban, a sálját fejére terítő szomszédasszonyban, és bizony annak sem örülne, ha Brüsszel Magyarországon is bevezetné az arab számokat. Eközben zsigereiben érzi: jól kell viselkedni, szavazni, mert ha nem, a központi hatalom helyi csápja – az uniós pénzből gazdagodó és vadászházat felhúzó polgármester, a közmunkásokkal medencét építtető haveri vállalkozó – elveszi minimális túlélési esélyét.
A Fidesz mesterien operál a maga keltette szorongással, kenyeret és korbácsot váltva kínálva fenyít és jutalmaz. Az egyszeri szavazó csak legyint: hallott valamit a letelepedési kötvénnyel érkező gyanús alakokról, Kósa Lajos csengeri háziasszonyának 1300 milliárdjáról, az Elios után elsötétedő városokról, de a rezsicsökkentés – na azért az mégiscsak valami. A távolban óriási felhőkként vonuló pénztömegeknél valóságosabb a szociális tűzifa, a választás napján kiosztott liszt, cukor, a rögtönzött falunapon kimért gulyásleves. Ezt a Soros és a migránsok sem vehetik el tőle, hála a kerítésnek, no meg a Fidesznek.
A köztudatba becsontosodó korrupció, az egyéni tehetetlenség állandósuló érzete, a félelem és a gyűlölet elegye olyan erjesztő közeget hozott létre, amelyben az ország fokozatosan hozzáromlott morálisan a hatalmi elvárásokhoz.
A magyar választó Gyurcsány Ferenc vezetése idején megszokta, hogy nem számíthat a kormányra, majd Orbán Viktor irányítása alatt azt is megértette, nem érdemes szembemennie vele.
A Fidesz 2018-as választási győzelme a bizonyíték, hogy a kormány és választói közössége tovább csúszik a maga választotta lejtőn – amelyet Orbán persze jobban szeret inkább útnak nevezni.
