Mint mikor Georges Méliès elment a Párizs melletti cirkuszba, és látta, hogy ott a Lumière-filmeket vetítik – Pálfi György rendező foglalta így össze a VR-technikával való találkozását. Illetve felismerését: egyre több mindent tesz lehetővé ez a filmesek számára, de „még nem csinálják elég jól a hasonló filmeket”. Állítása szerint előkép nélkül vágott bele így a munkába, amire az '56-os emlékév alkalmából kérték fel, és ami végül a Terror Háza Múzeum időszaki kiállításának képében öltött testet. Bár az emlékév egyik legjobb húzásáráról van szó, és már a második hat filmet mutatták be, mégis kevesebbet hallani erről, mint a Dózsa László-féle plakátbotrányról vagy a Desmond Child által magától plagizált '56-os himnuszról. Már csak a forradalom méltó emlékezete miatt is érdemes ugyanakkor túl is lépni a „halszagú Magyarországon” való dühöngésen, és belenézni mondjuk Pálfi György rövidfilmjeibe.
A technikáról mostanra már sokat lehetett hallani. Lényege, hogy egy headset felvétele után egy virtuális valóságba kerülünk. Ha elfordítjuk a fejünket, a kreált világban fordulunk: mintha csak ott lennénk a filmben, testközelből nézhetjük az eseményeket. Az '56-os forradalomra emlékező kisfilmek kapcsán ez különösen ötletes megoldás. Amit Matúz Gábor filmje, a Nincs kegyelem kétdimenziós eszközökkel oldott meg, azt itt a technika segítségével tökéletesítik. Már nem csupán olyan, mintha az ablakból hallgatnánk a forradalom ünnepét: a headset segítségével be is kerülhetünk a történetbe, tapintható közelségbe hozva évtizedes emlékeket, történelmi tapasztalatokat.
Éppen 360 fokos VR-filmeket néztem a tableten, amikor csörgött a telefonom, és érkezett a felkérés az '56-os projektre – emlékezett vissza a hétfői filmbemutatón a Hukkle és a Taxidermia rendezője. A megvalósításra persze még nincs kész technikai válasz: ők például különböző irányba fektetett fényképezőgépeket raktak össze. A kérés az volt, hogy a filmek a hétköznapi hősökről meséljenek, ez pedig nyilván nem volt Pálfi ellenére sem. „Tömegfilmet kellett gyártani, és ez egy igen jó rendezői kihívás volt” – mondta. Tizenkét film született, „tizenkettőt lőhettünk, így tizenkétféle zsánert próbáltunk ki.” Tíz fikciós, illetve kettő dokumentumfilm született. Pálfi szerint, bár elsőre azt hinnénk, utóbbiak kevesebb izgalmat nyújtanak, hisz csak emberek ülnek és beszélnek, de valójában ezek is teljesen magába szippantják a nézőt. Négy embert tudtak a technika segítségével leültetni egymással szemben, mi pedig nézhetünk bármelyikükre, az fog megszólalni, az beszéli el történetét. Ki a harcokról mesél, ki egy irat átadásának megtorlásáról, más pedig arról, hogyan bukkant töltényekre a Kálvin tér sarkán – tette hozzá.
Másként kell gondolkozni, mesélni, a néző pedig egyben lesz operatőr és vágó is – ezt már a történeteket jegyző dramaturg, Ruttkay Zsófia mondta a sajtótájékoztatón. Szerinte így megkapja a néző azt a teljes szabadságot, hogy ő döntse el, mire figyel, merre fordítja a tekintetét. „Ott lenni egy másik városban, egy másik korban, az elementáris erővel hat az emberre” – jelentette ki. Érsek-Obádovics Mercédesz színésznő ehhez azt tette hozzá: akik ott voltak, ők is csupán jelen akartak lenni, a legnagyobb természetességgel csinálni, amit helyesnek éreztek. Nem hősök és forradalmárok akartak lenni, nem eljátszani akartak valamit – mondta. A nemzeti egység szükségessége kapcsán hozzátette még, hogy itt szeretnénk élni mind önkényuralom-, zsarnokság- és korrupciómentesen.
Száraz Dénes színész is arról beszélt, hogy színészileg épp úgy kellett eljárniuk, mintha egy hétköznapi forgatás lett volna. Persze, különleges megoldások akadtak: a vallatásjelenetet például a terem számtalan helyszínén el kellett ismételni.
Az eseményen a Terror Háza programigazgatója, Tallai Gábor szóba hozta Kolnai Aurél visszaemlékezéseit is. Szerinte a filozófus egy évvel a forradalom után megírta már, „amit a történettudomány az elmúlt öt-hat évben fogalmazott meg, hogy ennek a forradalomnak nem volt vezetője. Összeállt akkor egy monolitikus egység.” A Terror Háza főigazgatója, Schmidt Mária egyébként tavaly ősszel már nagy vihart kavart, mikor arról beszélt a Heti Válasznak adott interjújában: „Nagy Imre szépen halt meg, de nem ő az igazi hős. Az igazi hős az, aki fegyvert fogott a szabadságért.” Többen is úgy vélték ezek után: Nagy Imre szerepét értékelné újra Schmidt két és fél évtizeddel az egykori miniszterelnök újratemetése után.
A héten az Egy akarat kiállítás hat új filmjét mutatták be a Terror Házában, ezeket pedig majd az interneten is meg lehet nézni. Ott vannak továbbá a korábban bemutatott alkotások, köztük a Vallatás, amelyben Száraz Dénes mellett Gosztonyi Csaba vezényli le kihallgatásunkat. Érdemes itt felelevenítenünk, hogy az időszaki kiállítás a Terror Házában látható, tehát abban az Andrássy 60.-ban, ahol hasonló, nagyon is valóságos kihallgatásokat kellett az áldozatoknak korábban átélniük. Ennél elevenebben, húsbavágóbban ritkán szembesülünk a történelem alakulásával.
