Az ablakból hallgathatjuk a sortűz borzalmát

Matúz Gábor fikciós elemekkel tűzdelt dokumentumfilmben mutatja be ’56 borzalmait.

Nincs könnyű dolgunk, mikor a Nincs kegyelem műfaját próbáljuk meghatározni: dokumentumfilm ez? Játékfilm dokumentarista elemekkel? A fikciós elemek mennyiben szolgálják a forradalmi történések modellezését, s mennyiben építenek történetet és karaktereket? Az erotikus jelenetekben például csak úgy bővelkedünk: mit hivatottak ezek kifejezni, mit árulnak el a szereplőkről, a tragikus eseményeket akkor megélőkről? Mintha még a szexualitás megélése is mást és mást mutatna: ki menekül a magánéletbe és szerelembe, ki feszültséget vezet le. Egymásnak esnek, de szerelemnek már nyoma sincs: a nő hitén a büszke ateista gúnyolódik, mire az ráförmed, ne érjen a nyakában lévő kereszthez. S az ábrázolásmód kifinomultsága, árnyaltsága szerencsére a film egészére igaz lesz.

Rendhagyó filmet tett le az asztalra Matúz Gábor: a játékfilmes és dokumentarista elemek a kezdeti szokatlanság ellenére egyre inkább erősítik egymást, míg a végére hátborzongató egységbe forrnak. Az 1956. december 8-ai salgótarjáni sortűz körüli napokról történészek, túlélők mesélnek nekünk, s aztán a következő pillanatban már ott is találjuk magunkat az események közepében. Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor idézik fel a történelmi kontextust, hogy nem sokkal később profi színészek játékában elevenedjenek meg a valós történések. A film egyik legnagyobb erénye ez a kettősség: a kommunista vezetők szándékairól szóló száraz elbeszélésekről váltunk át az események megmutatására, a konkrét emberekére, akiknek az életét végérvényesen megváltoztatták, tönkretették, vagy egyenesen elvették a kegyetlenségek.

Kettős hatalom alakult ki: a kádári vezetést nem fogadták el, a munkástanácsok nem kívántak alkudozni a kommunista politikusokkal. Kádár végül úgy döntött, felszámolja a kettős hatalmat, az erőszak nyelvén fejezi ki, mit is érdemes innentől irányadónak tekinteni. Ezeket halljuk többek közt a szakértőktől: fekete háttér előtt elemeznek, mi pedig bólogatunk, hát igen, ez és ez mozgatta a résztvevőket. S máris a szereplőket látjuk, Törőcsik Marit, Györgyi Annát, Gáspár Tibort és a többieket: mennyire más fénytörést kap rögtön minden! Rideg számításra gondolunk, szembehelyezkedő álláspontokra: ő lecsukatja a munkástanácsi vezetőket, a másik kimegy és tiltakozik ez ellen, előbbi a tömegbe lövet. Cselekvés, ellentámadás, védekezés.

Aztán máris nem tudunk így gondolni az egészre: látjuk a csupán két kenyérrel hazafelé igyekvő áldozatot, látjuk a gyermekét féltő fiatalasszonyt, s a rajta brutális kegyetlenséggel bosszút állni kívánó rendőrnőt (Györgyi Anna). Bosszút írtunk? Még ez is mennyire racionálisnak, hideg fejjel kigondoltnak tűnik, pedig semmi ilyenről nincs szó, csupán értelmetlen, őrült vérengzésről, dühödt kitörésről és rombolásról. Elvették a fiamat? Megaláztak az elvtárs előtt? Hát ütök rögtön, őrült erővel, valóban kegyelem nélkül: látjuk a tombolást, s menekülnénk rögtön, az elmebaj elől konyhánk nyugalmába húzódnánk. De hiába, ha a történelem berobbantja az ablakokat is: a legerősebb jelenet ez, amint már fentebb is említettük. Dokumentarista és fikciós jegyek egybeolvadnak, egyszer fekete-fehérben látjuk a Himnuszt éneklő tömeget, majd színesben a palacsintát sütőket, akikhez a külvilág hangjai csak beszüremkednek. Majd a mészárlás megkezdése rájuk is robbant mindent.

A történészi megközelítés is rendkívül árnyalt, így aki azt várja az egykor az Éjjeli menedéket vezető Matúztól, hogy politikai táboroknak megfelelve vagy azokkal szembemenve fog kommunistázni, kénytelen felülírni előítéleteit. És ettől még szó sincs róla, hogy hirtelen bármi is relatívvá válna. Halljuk, hogy Kádárék próbáltak volna egyezkedni a munkástanácsokkal, miként azt is: a nyugati közvélemény rögtön a magyarok oldalára állt, de az amerikai vezetés már azt is közölte, hogy a szovjet érdekszférából kikerülve sem lenne szövetséges Magyarország. És hogy újabb világháborútól is tartottak, amikor a be nem avatkozásról döntöttek. (Korábban Borhi László történész is arról írt, hogy Washingtonban egyértelműen elutasították Nagy Imrét, az orosz nukleáris arzenáltól tartva pedig az amerikaiak nem akartak semmit lépni. Más kérdés, hogy a Szabad Európa Rádió eközben irreálisnak bizonyult várakozásokat keltett a szabadságharcosokban.) Tehát halljuk mindezt, mégsem gondoljuk, hogy bárkit is mentegetnének: éppen hogy az áldozatok melletti állásfoglalás, mikor látjuk, miféle hideg taktikázásnak lettek kitéve ártatlan emberek.

Ártatlan salgótarjániak, akik közül a dokumentumfilmben megszólalnak túlélők is. Halljuk, hogy az ÁVH letartóztatott két munkástanácsi vezetőt, mire több ezren gyűltek össze a megyetanács és a rendőrkapitányság előtt. Biszku Béla belügyminiszter és Kádár János erősebb karhatalmi jelenlétet akartak, hát az összegyűlt tömegen demonstrálták: ha kell, hát vér fog folyni. Többtucatnyian haltak meg, de egyes becslések szerint több mint száz áldozat volt. Tiltakozó, ártatlan emberek, vagy akár csak olyanok, akik épp hazafelé tartottak a boltból. Látjuk a tömeget idegesen vizslató karhatalmistákat, látjuk a pufajkásokat, akik nekirontanak városukbelinek, magyar a magyarnak. A film végén fényképező magyar lányt sem a felbukkanó szovjettől, hanem a pufajkás bandavezértől féltjük, joggal. S ez sem jelenti épp, hogy bármiért is lenne ok mentegetni a magyarokra támadó, gyilkoló s nőket erőszakoló szovjet katonákat. Csak épp látjuk: az őrületben nincs értelem, nincs logika, csak brutalitás van, erőszak, az ártatlanok, a gyengék eltiprása.

Ahogy az említett nagypolitikai taktikázás is mutatja. Az arctalan tömeg, a védtelen áldozat elleni erőszak: ki a parancsot adja, ki az erőszakot vállalja. Szükségszerűségből? Ugyan. Vállalja.