Párhuzamos valóság: mennyit tudunk az európai muszlimokról?

Nyolc hónapig járta a németországi mecseteket a német újságíró, könyvet írt a tapasztalatairól.

Tényleg párhuzamos társadalmakban élnek a nyugat-európai muszlimok? Ha igen, akkor ez mit jelent? Nem sokat tudunk erről, de azt biztosan, hogy a témát Magyarországon is szokás politikai célokra használni. Pedig nálunk kevés muszlim él, és velük kapcsolatban nem is merül fel, hogy ne tudnának beilleszkedni a magyar társadalomba. Néhány hónapja Szijjártó Péter külügyminiszter keveredett vitába a BBC riporterével arról, vannak-e a nyugat-európai nagyvárosokban úgynevezett no-go zónák, olyan városrészek, ahol a migrációs háttérrel rendelkező lakosság saját „miniállamot” alakított ki, ahová helyiek be sem tehetik a lábukat.

A helyzet nem ennyire szélsőséges, és nem is ilyen egyszerűen elmagyarázható, de azt nehéz lenne tagadni, hogy a párhuzamos társadalmak problémája létezik. A generációk óta Nyugat-Európában élő – arab vagy Törökországból származó – családoknak sem mindig sikerül igazán integrálódniuk. Mindezt Németországban sem titkolják, ellenkezőleg, elég nagy az érdeklődés iránta. Születnek nehezen ellenőrizhető, de annál könnyebben eladható összeesküvés-elméletek, de olyan könyvek is, amelyek tárgyilagosan próbálnak meg hozzátenni valamit a témához.

Ilyen a német közmédia riportere, Constantin Schreiber nemrég megjelent könyve, az Inside Islam (Az iszlám belülről, Econ Kiadó). Különösen tanulságos lehet ez azoknak, akik szerint bizonyos témákról – mostanában főleg a bevándorlás negatív oldalairól – „bezzeg nem számolnak be” Németországban. Ha így lenne, nem kapott volna akkora figyelmet ez a könyv.

Schreiber a németországi mecseteket járta nyolc hónapon keresztül, hogy megtudja, mit tanítanak ott péntekenként, a hét legfontosabb vallási alkalmán az imámok. Egyszerűnek tűnik, de nem az: az arabul is jól tudó újságírónak szakértők segítségére volt szüksége, hogy pontosan értse, miről szóltak a vallási és történelmi utalásoktól hemzsegő prédikációk, amelyeket lefordítva szó szerint is közöl a könyvben. A szerző nincs elragadtatva attól, amit a mecsetekben hallhatott. Akkor sem, ha erőszakra és gyűlöletre való felhívást, szélsőséges megnyilvánulást nem tapasztalt. Viszont egy párhuzamos valóságba érkezett, ahol más nyelven és más fogalmak szerint értelmezik a világot. A mecsetek és a német átlagpolgárok univerzumai között nincs túl sok találkozási pont.

Az integráció a muszlim közösségek számára ugyan fontos jelszó, ám Schreiber azt tapasztalta, hogy az imám az esetek többségében nem vagy alig beszél németül. Nehéz elképzelni, hogy ez segíthetné az integrációt. Szerinte pont az ellenkezője zajlik: a prédikációkban többnyire diaszpóraként jelenik meg a muszlim közösség. Ha hazáról, nemzetről beszélnek, Törökországot vagy Egyiptomot értik alatta. Olyan is rendszeresen előfordult, hogy óva intettek a német társadalomtól, mint olyan közegtől, amely rossz utakra viszi az embert, identitásvesztéssel fenyeget. Ennek pedig ellen kell állni.

A hívek – többnyire 14 és 30 közötti fiatalok – minden pénteken megtöltik a mecseteket. Az újságíró tapasztalata rácáfol a Bertelsmann Alapítvány felmérésére, amely azt állította, hogy a fiatalok alig járnak mecsetekbe. Nincs válasz arra a kérdésre sem, hány mecset van Németországban – senki nem vezet nyilvántartást – és még azt sem lehet tudni, hány muszlim él az országban. A mecsetekben háborítatlanul meghallgathatta a prédikációkat Schreiber, de tizenhárom imámból nyolc elzárkózott az interjútól. Visszautasította a közreműködést több iszlámkutató, és olyan is volt, aki el akarta tanácsolni a témától. Zárkózottságtól és párhuzamos valóságról beszélni ezek után legalábbis nem tűnik teljesen alaptalannak.