Hol a didaktikusság határa, meddig menjen el az üzenet megfogalmazásában egy vállaltan a jelen társadalmi-politikai helyzetnek is tükröt tartó színdarab? A Katona József Színház Kamrájában látottak alapján töprengünk ezen, elismerve, nehéz eltalálni a határt a túl kevés és a túl sok között, pláne most, amikor aztán fennforgásból, rendszerkritikából, forradalmi hevületből kijut az élet megannyi színpadán.
A március közepén Máté Gábor rendezésében bemutatott A tökéletes boldogság világa Kínáról szól, a ma és a nem is olyan régmúlt diktatúrájáról, ahol az elnyomást nem kizárólag a hatalom gyakorolja, hanem maga az ember is borzalmas hagyományaival, a gyengék számára gyakran végzetes társadalmi berendezkedésével. A tajvani–amerikai szerző, Frances Ya-Chu Cowhig (aki tehát félig tajvaniként idézi fel a maói kulturális forradalom világát) főhőse egy lány, Li Napsugár (Mészáros Blanka), aki helyett szülei, nem meglepő, fiút szerettek volna, ezért újszülöttként belevetették a moslékosvödörbe. Az apa végül megkönyörült rajta, a kicsi életben maradt, majd tizenkilenc éves korára a városban kötött ki, gyári takarítóként válva szürke csavarrá a nagy gépezetben. Öccsének (Dér Zsolt) szülésébe anyja (Borbély Alexandra) belehalt, apja (Dankó István) érzelmeket kizárólag galambjai felé mutat, mindenkinek megvan a maga eleve elrendeltsége, feladata, helye ebben a lassan, de azért biztosan átalakuló társadalomban.
A tökéletes boldogság világa valójában nem Kínáról szól, ezt már az elején sejtjük, hiába a játéktér vörös burkolata, rajta sárga ötágú csillagokkal, hiába a beszédes kínai nevek, a szülésznő-ezermester (Szirtes Ági) gurulós kocsiján a keleties füstölő. Legegyszerűbb olvasatként már az első felvonás alatt leszűrhetjük, hogy ha nem is (mindig) ennyire brutális módon, de a szegénység, a családon belüli erőszak, a kitaszítottság, a másodrendű állampolgár lét fogalma mind-mind a saját közép-európai környezetünkben is befogható jelenség. A faluról feljövő Napsugárnak megvannak idehaza is a sorstársai, akik ugyan talán nem a moslékosvödörben kezdték életüket, de éppúgy a semmiből indulnak szerencsét próbálni, munkát, boldogulást, társas kapcsolatokat találni, aztán a gyakran szintúgy a nagy büdös semmi a vége az egésznek.
Egy szöveg, illetve darab erejét jelzi, ha bizonyos mondatok – ha nem is szó szerint – belénk ivódnak. Ilyen az, ahogyan Napsugár felettese, Lao bácsi (Bán János) letudja a gyárbéli újabb és újabb öngyilkosságok hírét, mondván, ne azért legyetek öngyilkosok, mert nem tudjátok megvalósítani álmaitokat (a tökéletes boldogságot), hanem azért, mert itt kell élnetek ebben az országban. A mondat Kínáról szól persze, de lehet azt úgy mondani, hogy nem csak Kínáról szóljon, Bán János pedig tudja úgy mondani.
Az üzenet, ha lefordítjuk a magunk létére, világára – márpedig mi más lenne a cél – nagyon kemény, nagyon mellbevágó és ezzel együtt persze túlzó is. A tökéletes boldogság világának szövege durva, a (remek) színészek fizikai közelsége nehéz és lassú teher. A finom bájt, a keserédességet, a sírva vigadás motívumait kereshetjük ugyan, de egy-egy pillanatot leszámítva nem fogunk nyomukra akadni.
A történetvezetés és az értelmezés szempontjából is a második felvonás az erősebb. Li Napsugárra felfigyel a gyár vezetése, a hálás parasztlány szerepét akarják a közelgő ünnepség idejére őrá testálni, őrá, aki itt, a városban lett valaki (takarító, ugye). De a lányt közben megérinti a politika szele, hall a sztrájkkészültségről, az öngyilkosságokról, fiatal kora és tanulatlansága ellenére látja és érti a társadalmi igazságtalanságokat. Megkapja az öt perc hírnevet, amire abban a világban százmilliók várnak hiába. Rivaldafénybe kerül, a színpadon nagy vezetők, üzletemberek, újságírók előtt mondhatja el előre megírt beszédét. De a hivatalos szöveg eldobásával a szónoklatból kiáltvány lesz, segélykiáltás, és hirtelen már tényleg nem is tudjuk, hogy a Tienanmen vagy inkább a Kossuth téren járunk-e. A jelenet kétségtelenül erős, sodró, túlságosan is az. Amikor Napsugár arról beszél, hogy oda az iskolák, a tudás szabadsága, hogy az állami helyett az egyházi intézményeknek jut a nagy pénz, már tudjuk, helyben vagyunk, csak éppenséggel az egyházakat itt, most és így felesleges volt belekeverni a történetbe. Nincs helye a szabad gondolkodásnak, egy Facebook-beírás is elég, hogy bajba kerüljön az ember – mi tagadás, ezt valóban sokan érzik és tapasztalják. A darab ezen részén a szöveg csereszabatosnak tűnik, akár hétről hétre át lehetne alakítani az éppen aktuális politikai helyzet függvényében. Kétségtelen, nem a szép szavak és a bölcselkedés idejét éljük, a politizáló színházra szükség van, a közlés és a játék lehetőségével rendelkezők felelőssége most is óriási. A mérték és annak a bizonyos didaktikusságnak a szintje már más kérdés, itt a végén egy pillanatra talán a túl sok felé billentünk.
Li Napsugár mikrofonját kikapcsolják, a színpadról rendőr vezeti el, számára itt a vég. Még jó, hogy ilyesmi legföljebb egy diktatúrában fordulhat elő.
