Tökéletes boldogság, ha belehalunk is

Diktatúra, elnyomás, kiszolgáltatottság a színen és lebegés több világ között a Katona Kamrájában.

Egy szöveg, illetve darab erejét jelzi, ha bizonyos mondatok – ha nem is szó szerint – belénk ivódnak. Ilyen az, ahogyan Napsugár felettese, Lao bácsi (Bán János) letudja a gyárbéli újabb és újabb öngyilkosságok hírét, mondván, ne azért legyetek öngyilkosok, mert nem tudjátok megvalósítani álmaitokat (a tökéletes boldogságot), hanem azért, mert itt kell élnetek ebben az országban. A mondat Kínáról szól persze, de lehet azt úgy mondani, hogy nem csak Kínáról szóljon, Bán János pedig tudja úgy mondani.

Az üzenet, ha lefordítjuk a magunk létére, világára – márpedig mi más lenne a cél – nagyon kemény, nagyon mellbevágó és ezzel együtt persze túlzó is. A tökéletes boldogság világának szövege durva, a (remek) színészek fizikai közelsége nehéz és lassú teher. A finom bájt, a keserédességet, a sírva vigadás motívumait kereshetjük ugyan, de egy-egy pillanatot leszámítva nem fogunk nyomukra akadni.

A történetvezetés és az értelmezés szempontjából is a második felvonás az erősebb. Li Napsugárra felfigyel a gyár vezetése, a hálás parasztlány szerepét akarják a közelgő ünnepség idejére őrá testálni, őrá, aki itt, a városban lett valaki (takarító, ugye). De a lányt közben megérinti a politika szele, hall a sztrájkkészültségről, az öngyilkosságokról, fiatal kora és tanulatlansága ellenére látja és érti a társadalmi igazságtalanságokat. Megkapja az öt perc hírnevet, amire abban a világban százmilliók várnak hiába. Rivaldafénybe kerül, a színpadon nagy vezetők, üzletemberek, újságírók előtt mondhatja el előre megírt beszédét. De a hivatalos szöveg eldobásával a szónoklatból kiáltvány lesz, segélykiáltás, és hirtelen már tényleg nem is tudjuk, hogy a Tienanmen vagy inkább a Kossuth téren járunk-e. A jelenet kétségtelenül erős, sodró, túlságosan is az. Amikor Napsugár arról beszél, hogy oda az iskolák, a tudás szabadsága, hogy az állami helyett az egyházi intézményeknek jut a nagy pénz, már tudjuk, helyben vagyunk, csak éppenséggel az egyházakat itt, most és így felesleges volt belekeverni a történetbe. Nincs helye a szabad gondolkodásnak, egy Facebook-beírás is elég, hogy bajba kerüljön az ember – mi tagadás, ezt valóban sokan érzik és tapasztalják. A darab ezen részén a szöveg csereszabatosnak tűnik, akár hétről hétre át lehetne alakítani az éppen aktuális politikai helyzet függvényében. Kétségtelen, nem a szép szavak és a bölcselkedés idejét éljük, a politizáló színházra szükség van, a közlés és a játék lehetőségével rendelkezők felelőssége most is óriási. A mérték és annak a bizonyos didaktikusságnak a szintje már más kérdés, itt a végén egy pillanatra talán a túl sok felé billentünk.

Li Napsugár mikrofonját kikapcsolják, a színpadról rendőr vezeti el, számára itt a vég. Még jó, hogy ilyesmi legföljebb egy diktatúrában fordulhat elő.