„Akkor jelentett rólam, ma farmos játékra hívna a Facebookon”

Soós „Szónusz” Lajos basszusgitáros a zenekarokról jelentő Krisztina ügynökről. Interjú.

– A nagy barátkozás ellenére azért csak a betiltásról döntöttek a nyolcvanas évek elején.
– Barátkozni egy rendőrrel – arról szó sem eshetett. De hogy kik és miért tiltottak be, az teljes rejtély számomra. Úgy voltam vele, hogy hát ezek hülyék, mit kell rajtunk betiltani? Hiszen nem csinálunk semmit. Nem voltak politikai szövegeink, illegális gyűléseket sem tartottunk, szamizdatokat nem írtunk, maximum olvastunk, mint sokan mások. ’83-ból volt egy másik akta, amelyben azt írták: ’82 óta be van tiltva a zenekar. Azt nem tudom pontosan, mióta figyeltek, de elég sokat lógtunk olyan társaságokban, amelyeket megfigyeltek, szóval valószínűleg az alapítás után nem sokkal már a rendőrség látókörébe kerültünk. Hogy miért is zavartuk őket annyira? Tipikus, hogy amikor a rendőr nem ért valamit, akkor rögtön ellenséget lát. Ha nem érti, miről van szó, akkor inkább megpróbálja betiltani.

– Nem is tudták ’83-ban, hogy be vannak tiltva egy éve?
– Azt nem közölték senkivel, hogy be van tiltva. De láthattuk, hogy miről van szó: repültünk volna ki Németországba, és teljesen szétszedtek minket, lekéstük a gépet, Grandpierre Atillát nem is engedték ki, csak később. És persze nem indokolták az egészet semmivel. Az ember arra gondolt, legalább mondanának valami indokot, hogy legközelebb mondjuk átgondolhassuk, csináltunk-e valamit vagy sem. De persze nem volt semmi konkrétum. Szóval tudni lehetett már, hogy ránk szálltak. Hogy meddig tartott ez konkrétan, nem tudom, de a nyolcvanas évek végén már nem éreztük annyira a szorítást, akkor mentünk nyugatra, amikor akartunk. A müncheni menedzserünk küldte a meghívóleveleket. Némi bürokratikus kanyar után megkaptuk a kiutazási engedélyt, kifejezetten jó dolgunk volt.

– Meglepte az önről szóló jelentések tartalma, volt, amire nem számított?
– Általában azért nem voltak olyan borzasztóan nagy leleplezések ezek a jelentések, naplószerű beszámolókat olvastam. Inkább erkölcsi alapon fájlalom a dolgot. Hiszen mégis csak közülünk való volt; ki gondolta volna róla, hogy tégla? Abban biztos vagyok, hogy a jelentések megírására nem kényszerítette semmi. És még ha nem voltak is olyan jelentősek a beszámolók, csak megvolt a hatásuk. Jó ideje nem tudtunk sehol fellépni. Kezdetben mindenhol lelkesedtek, hogy persze, gyertek, aztán egyszer csak lefújták, mondván, felülről szóltak nekik. Ezért Svihák álnéven léptünk fel. De Krisztina ügynök ezt is feldobta a hatóságnak, így ezeket a koncertjeinket is ellehetetlenítették.

– Jól ismerte őt? Voltak, akik azt írták, hogy sejteni lehetett a tevékenységéről.
– Hát én nem sejtettem, nem is ismertem annyira jól. Kis szürke pontnak tűnt a színes forgatagban. Ha napokig ezen gondolkodtam volna, és csak találgatnék a társaságot számba véve, akkor sem jutott volna magamtól az eszembe.

– Beszéltek az utóbbi években, illetve az ügynöki múlt leleplezése óta?
– Kinn él Olaszországban, nem tartunk kapcsolatot. Viszont rám írt a jelentései kapcsán. Megbánást vagy ilyesmit nem éreztem, inkább úgy tűnt, élvezi, hogy ő lett a budapesti Mata Hari. Legalábbis nagyon ez jött le. Büszkén elújságolta a másik fedőnevét vagy micsodát, csevegni próbált. Amikor már ott tartottunk, hogy meghív valami farmos játékra, akkor inkább kikapcsoltam a gépet.

– Számtalan ügynökről lehet hallani, hogy zsarolták, megfélemlítették, és a főbűnösöket nem köztük kell keresni. Szó volt arról is, hogy nem jelentett igazán kompromittáló dolgokat. Nem lehet, hogy őt is épp a szociális életével tudták zsarolni?
– Ezt azért nehéz elhinni. A Radnóti Gimnáziumba járt, nem tűnt úgy, mintha nehéz sora lenne.

– Nem azok a bűnösök inkább, akik kérték és olvasták a jelentéseket? Például a rendőrök, akik foglalkoztak önökkel?
– Nem. Ez egy nagyon álságos megközelítés ebben az esetben. Persze elmehetünk a belügyminisztertől kezdve Kádáron át a megszálló szovjet csapatokig, de az önbecsapás lenne. Krisztina ügynök egyszerűen a saját örömére jelentgetett huszonöt zenekarról több száz oldalon keresztül.

– Miközben arról tanakodtak, hogy ki lehet a tégla, egymásra is gyanakodtak?
– A zenekaron belül fel sem merült. De volt egy srác, akiről mind úgy sejtettük, hogy na, ő az, aki jelent rólunk, aztán kiderült, hogy őt is megfigyelték. Nem gyanakvással teltek a napjaink. Zajlott az életünk, szépek voltunk, szerelmesek, fiatalok, hangosak, ez számított.

– De épp ezt próbálták ellehetetleníteni sokan például az ügynökök segítségével is.
– Igen, ez tény. Mégis boldogok voltunk. Persze azért bosszantó volt, amikor a koncert előtt egy órával kitették a táblát, hogy technikai okok miatt elmarad. Úgy 1500 ember ment a belvárosba rombolni, gyújtogatni.

– Bocsánatkérést várna attól, aki önről jelentett?
– Dehogyis, nincsenek ilyen vágyaim, ahogy neki sincs ilyen szándéka. Részemről meg van bocsátva, a többi nem rám tartozik.

– Az állambiztonsági múlt hatékonyabb feltárását szorgalmazza? Folyamatosak a viták az ügynökügyekről, az ellenzék próbálja a parlamenten is keresztülnyomni a törvényjavaslatát, de hiába.
– Egyszerűen fogalmazva: igen, szorgalmazom. A múltat fel kell tárni. Nem is értem, hogy ez miért kérdés. Még akkor is, ha a politikához tényleg nem értek.

– A VHK a belső vitáktól sem volt mentes: Ipacs László egykori dobos két éve a Mandinernek adott interjújában támadta Grandpierre Atillát. Azt állította, a frontember megpróbálta őt és Czakó Sándort kiretusálni a zenekar történetéből, illetve hogy a csapat valójában nem is ’75-ben alakult, hanem egy évvel később.
– Én ott voltam a dolgok sűrűjében, de nem tudnám megmondani, melyik évben is alakult a zenekar. Meg azt sem, hogy miért is annyira fontos ez. Atilla és Ipacs nincsenek már jóban, ez igaz. Nem tudom, mi történt közöttük. Épp Ausztráliában éltem annak idején.

– Nem olyan nehéz személyiség akkor, mint Ipacs állította?
– Atilla? Dehogy, kenyérre lehet kenni. Ipaccsal viszont előfordul, hogy kijön a sodrából.