A pártkatona, a köpönyegforgató, a hatalom vélt és valós igényeit kritika nélkül teljesítő vagy túlteljesítő ember. Tudjuk jól, ez a figura helyszíntől és kortól függetlenül létezik. A színpadkép, a jelmezek, párbeszédek ki is emelnek minket térből és időből, mint kiderül, nem csak az áthallásvadászok kedvéért. Pedig áthallások sora adná magát, hazugságok, minden rendszerben talpon maradó hordószónokok, trükkök százai. Az előadás azonban tartózkodó, nincsenek egyértelmű kiszólások, aki akarja, és képes rá, úgyis tovább értelmezi, szövi magában a történetet.
A fővárosi Katona József Színházban jártunk, ahol szombaton mutatták be Zsámbéki Gábor rendezésében Alekszandr Puskin klasszikusát, a Borisz Godunovot. A címszerepet Máté Gábor játssza – kiforrottan, finom humorral, az öregurasságban helyenként az Ascher-féle, szintén katonás Sirály vénülő Szorinját idézve. Hiába tölti ki a remek játék a teret, mégiscsak vissza-visszatér a kérdés, ki is az igazi főszereplő. Nem színészileg, inkább a tanulságkeresés szempontjából. Merthogy a darab olykor hangos, máskor néma hőse vagy antihőse maga az istenadta nép, amelyik hisz az új erőben, lelkesedik érte – ha olykor kényszer vagy önbecsapás árán is –, és amelynek akár a vérét is ontják más hatalmáért.
A Kovács Lehel formázta ifjú szerzetes, majd önjelölt cáraspiráns útja, jellemének alakulása a kolostortól a véres kézzel megszerzett hatalomig vezet. Maga Godunov is megkapta a Heródes gúnynevet, mintegy jelzőként, hiszen a soha le nem mosott vád szerint megölette a trón várományosát, a gyermek Gyimitrijt. Majd lám, a történelem megismétli önmagát, halála után Godunov gyermekei is ott hevernek a cellában kiterítve. Hiába tehát a halottas ágyról osztott, kezdő politikusoknak jó tanáccsal is felérő intelmek a kis cárevicsnek (Zsámbéki Tóbiás) – így például, hogy jelenj meg gyakran a nép előtt, de csak olyanok körében, akik tebenned hisznek –, az orvul szerzett hatalom orvul vész el.
Sujszkij herceg (Bezerédi Zoltán), a minden lében kanál kampányfőnök, tanácsadó is lehetne, ha nem az 1600-as években járnánk. A nagy intrikus figyelmeztet, ha a cárra nézve veszélyesen kezd „pusmogni” a nép.
A darab szereposztása nyugodtan nevezhető parádésnak, Bán János, Szacsvay László, Ujlaki Dénes, Elek Ferenc, csak ízelítőül néhány név a fentieken túl. Radnai Annamária és Térey János új fordítása könnyed és sodró, igaz, esetükben ennek ellenkezőjének lenne hírértéke.
Valami mégis hiányzik. Ezt már a szünetben érezzük, a végén még inkább. Meglehet, a kényszerű tömörítés is okozza hiányérzetünket, a nézők álló-ülő képességére való tekintettel alig több mint két órába kellett becsomagolni azt, ami háromnál is többet érne. Talán érnie is kell még a darabnak, bár a színészi teljesítményre most sem lehet panasz. Az elismerés kijár a sok munkáért, de a katarzis, az aha-élmény ezúttal elmaradt. Talán majd beérik az is. A zárás kemény, tanulságos, mégis mély érzések nélkül maradunk. Kiderül, a Godunov halálát követő kor még több szenvedést és áldozatot követel, aki szembeszáll, azt kiterítik úgyis. Megvan az új vezető, a nép az utcán, de egy se bírta mondani, hogy éljen a cár. Végül egy nyugdíjas asszony mégis. Ám ő is csak félszegen.
