Te jó ég, papa, úgy nézel ki, mint aki túlélt egy cápatámadást! Na, kinyögöd végre, mit akarsz, vagy még árnyékolsz itt egy kicsit?
Valahogy úgy képzeli az ember, hogy ha kinyit egy húsz évvel ezelőtti ifjúsági szlengszótárt, efféle szemléltető mondatokba fog belebotlani. Aztán van, hogy továbbhalad, és valahol a „kúlmájer topcsávó” típusú jelzős szerkezeteknél döbben rá, hogy az Apám beájulna világába tévedt. Ez a jobbik eset. A rosszabbik, hogy váratlanul felbukkan szegény Molnár Piroska mint szigorú igazgatónő, és lemondatja az iskolablog főszerkesztőjét, majd kioszt egy „intőt” a srácnak, akiről épp az derült ki, hogy zaklatás áldozata.
Második évadánál tart a köztévé tinisorozata, a Holnap tali. A Petőfi gimiben járunk, ami a bemutatott fiatalok öltözködése, kiegészítői és életmódja alapján leginkább felső középosztálybeli elitképzőnek tűnik. A sorozatban megjelenő kamaszok viselkedését látva viszont inkább az általános alsó tagozatát lőhetjük be, úgy, ahogy azt egy ötven feletti, nem túl jó fantáziával megáldott forgatókönyvíró elképzelheti. Kínosabb, hogy a Petőfi Tv napi sorozatának sztorijáért nem ő, hanem Búss Gábor Olivér és Kormos Anett felel. Bár utóbbi a standupban az „elmesélem, hogyan viccelődött a férjem a mellemen” szintű poénokkal véteti észre magát, egy ilyen sorozatot belőle sem néztünk volna ki.
A Holnap tali olyan, mintha vegyítenénk a Szomszédok legkínosabb párbeszédeit az Édesvölgyi suli szerelmes ikreinek karakter- és problémavilágával, és az egészet behelyeznénk a mai Facebook- és Instagram-környezetbe. Hőseink azt hiszik, hogy egy nyolcvanas évekbeli amerikai tinivígjátékban szerepelnek. Bálkirálynőket, nagymenő srácokat, lúzer iskola bolondjait játszanak, akiknek a magyar valósághoz nagyjából annyi a közük, mint a Barátok közt cégvezető-maffiózóinak. Szegény fiatal szereplőket lehet sajnálni leginkább, akik kizárt, hogy a mindennapokban így beszéljenek-viselkedjenek. A készítők mintha soha nem jártak volna gimnáziumba, úgy képzelik el, hogy középiskolás srácok eldeszkáznak a papírboltba, röhögcsélve vesznek egy marék ragasztót, majd az öltözőben heccből összekenik velük totál ismeretlenek cuccait. Ezután kacarászva kisétálnak, megvárják a hajába ragadt fésűvel kiviharzó mamlaszt, majd jót szórakoznak a látványon.
A kérdés az, hogy a köztévé ezekkel a jelenetekkel kiket akar és képes szórakoztatni. Van néző, aki erre nem úgy reagál, hogy feszengve továbbkapcsol?
A sorozat készítői szerint a gimnazista srácok ötpercenként ilyen mondatokkal heccelik egymást: „Csíra gyerekek, úgy tűnik, kevesek vagytok a lányokhoz.” A lányok pedig, amikor nem kioktatják a másikat, hogy „nincsenek gondolataid, neked az ötös alá is gáz”, okvetlenül ezt csicsergik: „Kicsikém, amit egy nő csinál, az mindig a pasizás egy lehetséges módjának számít.” Van még a srác, akin a fél iskola szórakozik (a műsor humorforrását szolgáltatva), és aki otthon takarókba burkolózva tűri, hogy az anyja úgy bánjon vele, mint Stephen King pszichopata karaktere kedvenc írójával a Tortúrában. Időnként kapunk egy-egy drámaibb jelenetet is: az Evanescence tizennégy évvel ezelőtti slágere szól, a kamasz lány fülére szorított kézzel, magzatpózban hallgatja kint veszekedő szüleit, majd a kamera lassan ráközelít a szeméből legördülő könnycseppre.
A sorozatot egyébként Radnai Márk rendezi, és a Whatever Media Production gyártja. Ezt legalább tudjuk. Ha már azt nem, hogy ki a célközönség, és mi ennek az egésznek az értelme tulajdonképpen.
