Lehet, hogy pár száz év múlva úgy leszünk a második világháborút követő orosz megszállással, mint most a törökdúlással? Szigetváron ma békésen áll egymás mellett Zrínyi Miklós és Szulejmán szobra. A történelmi emlék hétköznapi részévé vált a kultúránknak. De vajon ugyanilyen megbékélve tekintünk majd egyszer a Budapest központjában, a Szabadság téren álló szovjet emlékműre is, amely máig a felszabadító szovjet hősök dicsőségét hirdeti? A történész optimista, és úgy véli: igen, csak időre van szükség. Egy orosz katonák által megerőszakolt nőkről filmet forgató rendező viszont teljesen abszurdnak érzi, hogy ma Magyarországon felszabadító hősökként hivatkozik a szovjet katonákra egy köztéri emlékmű.
A Szabadság téri szovjet emlékmű a kétezres években időről időre kiváltotta valakinek az indulatait. 2006-ban Budaházy György és társai a tévészékház ostromakor verték le róla a feliratokat és a címert, Novák Előd volt jobbikos képviselő egy ’56-os veterán társaságban vésővel indult az emlékmű ellen, legutóbb Komáromy Gergely aktivista, ligetvédő öntötte le festékkel.
Azon túl, hogy a kép, a szobor óhatatlanul is romboló indulatokat vált ki – ahol plakát van, ott lesz olyan is, aki bajuszt rajzol a plakátra –, Szilágyi Ákos úgy gondolja, hogy ilyen esetekben a jelenkori politikai indulatok vetülnek ki az emlékműre. A költő, esztéta és Oroszország-kutató szerint a szoborrombolásnak akkor lenne jelentősége, ha a szobor, az emlékmű valamilyen hatalom reprezentációja lenne, amit kényszerből tisztelni kell – például a Sztálin-szobor ledöntésének is ezért volt jelentősége 1956-ban.
A szovjet emlékmű elleni akciók szerinte inkább arról szólnak, hogy jelenkori politikai ügyeket vetítenek bele az emlékműbe: mostanában a putyini rendszerről vagy a paksi atomerőmű bővítéséről alkotott politikai vélemény jelenik meg így. Szilágyi szerint ennek nincs értelme, a politikáról a politika nyelvén kellene beszélni. Ugyanakkor szerinte Magyarországon – Lengyelországgal ellentétben – nem tölt el tömegeket oroszellenes indulat.
Közben az oroszok számára az identitásuk központi eleme maradt a második világháború. – A nagy honvédő háború nagy hatással volt az egész szovjet társadalomra, és tovább él a posztszovjet Oroszországban. Ez akkor is így lenne, ha az állam nem használná az emlékezetpolitikában, de használja – mondja Rácz András történész, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont munkatársa.
– Az oroszok máig felszabadítóként látják magukat, úgy értelmezik, hogy megválasztott kormányok kérték, hogy a szovjetek maradjanak. Az a kérdés elsikkad, hogy ezek a kormányok mennyire voltak demokratikusan megválasztva. – Rácz András nem tud olyan kísérletről, hogy Oroszországban bármikor megpróbálták volna átértékelni a Szovjetunió második világháborús és azutáni tevékenykedését, például Magyarország szovjet megszállásával kapcsolatban. Állami szinten biztosan nem fogalmazódott meg ilyen törekvés. Ez mutatkozik meg a mostani, május 9-i, a „győzelem napján” tartott monumentális felvonulásokon is.
Az, hogy a Szabadság téri emlékmű az oroszoknak ennyire fontos, a történész szerint nem változó dolog, hanem egy adottság, a második világháború identitásképző erejéből következik.
Nem mindenki tekint ilyen magától értetődő adottságként Szabadság téri obeliszkre. Skrabski Fruzsina szerint teljesen abszurd, hogy ma Magyarországon olyan emlékmű állhat, amelyen felszabadítóként szerepel a szovjet hadsereg. A filmrendezőt régóta érdekli azoknak a nőknek a sorsa, akit megerőszakoltak az orosz megszálló hadsereg katonái: filmet is forgatott a témáról Elhallgatott gyalázat címmel.
– A katonasírokkal szoktak érvelni, de én ezt ebben az esetben nem gondolom érvnek. Szerintem nem kell összekeverni egy sírt és az ahhoz tartozó síremléket egy olyan emlékművel, amelyen felszabadító hősökként szerepelnek az oroszok – mondja lapunknak a rendező. 2005-ben nőtüntetést is szervezett, amikor Demszky Gábor akkori főpolgármester megkoszorúzott egy szovjet emlékművet. „A koncentrációs táborokat tényleg felszabadították az oroszok, de szerintem ezt érdemes lenne külön ünnepelni, nem pedig általánosságban beszélni a felszabadulásról, mert az egyenlő a kommunizmus bűneinek tagadásával. Nem beszélve egyébként arról, hogy Pető Andrea történész kutatásai szerint még a koncentrációs táborokban is követtek el erőszakot az orosz katonák”. Skrabski Fruzsina azt mondja: ott volt, amikor Budaházyék leverték a címert az emlékműről; szerinte felemelő pillanat volt.
Az orosz fél hadisírként tartja nyilván a Szabadság téri emlékművet – a védelméről is egy ilyen témájú egyezmény gondoskodik. Ez annak ellenére így van, hogy a felújításakor exhumálták a szovjet holttesteket. Ez akár azt a kérdést is felvetheti, hogy nem érett-e meg esetleg az idő a szovjet emlékmű áthelyezésére – a kétezres években voltak is erre irányuló kezdeményezések.
Rácz András viszont úgy véli: a Szabadság téri emlékművet nem ajánlatos piszkálni. Igaz, hogy sikerült már Budapesten és vidéken is áthelyezni kisebb-nagyobb emlékműveket, de borítékolhatóan feszültséghez vezetne a kétoldalú kapcsolatokban, ha ehhez az emlékműhöz hozzányúlnának. Szerinte a oroszok azért is ragaszkodhatnak hozzá, mert ez az utolsó nagy, frekventált helyen lévő szovjet emlékmű az országban, és mert Budapest elfoglalása óriási csata volt, nagy veszteségekkel, nagyságrendileg Sztálingrádhoz mérhető.
Szerinte nem segít, ha élezzük a konfliktusokat, „ha valaki az orosz befolyás ellen akar fellépni, annak nem az emlékezetpolitika az eszköze”. A történész hosszú távon optimista, végül is a török megszállás emlékeivel kapcsolatban már kibontakozott magyar–török párbeszéd. – Ez a múltunk része. Időnként jár itt egy-egy győztes hadsereg – fogalmaz.
Közben a Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter vezette Gulág Emlékbizottság azzal vágta át a gordiuszi csomót, hogy a szovjet obeliszk mellé újabb Szabadság téri emlékművet építenek, a szovjet megszállás áldozataiét. Ennek felállítását a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét elnöklő Menczer Erzsébet fideszes politikus kezdeményezte.
Az emlékművekkel, emlékezetpolitikával sokat foglalkozó művészettörténész, Wehner Tibor a szovjet emlékműről azt gondolja, hogy a léte – mivel nemzetközi szerződésben van szabályozva – külügyi, diplomáciai, és nem emlékezetpolitikai kérdés. Ez az ára annak, hogy Oroszországban ápolják az elesett magyar katonák sírjait. Azt viszont kimondottan rossz ötletnek tartja, hogy újabb emlékműveket avassanak, mert szerinte a magyarországi közterek már így is túlságosan tele vannak velük. Nem beszélve arról, hogy az egymást követő kurzusok úgyis felülvizsgálják egymás emlékezetpolitikáját, és újat alkotnak. Szerinte az emlékezés helye a temető, a közterek pedig nem főhajtásra szolgálnak, hanem arra, hogy az élet helyszínei legyenek.
