Fia, Sinka Zoltán és Kányádi Sándor részvételével mutatta be szerda este Sinka István-emlékszámát a Parnasszus folyóirat. A Magyar Írószövetség székházában tartott rendezvényen megjelent továbbá Ágh István, valamint Benedek Elek oldalági leszármazottja, Benedek Zsuzsa is Argentínából. Jeles évforduló az idei: százhúsz éve született Nagyszalontán a juhászbojtár költő, Sinka István.
„Dús András juhász volt ” – fogott bele az esten az 1969-ben elhunyt költő egyik művébe Kányádi, aki elmondása szerint 1942 óta ismeri a Szóljon, aki látta című verset. Hozzátette, első nagy sikere ez a költemény volt, miután elszavalhatta az Erdélybe látogató Püski Sándornak.
Kányádi ezután Vitézy László filmjéről, A fekete bojtárról beszélt. „Ne haragudjon a rendező, de perelném gyilkosságért, miután harmincas éveiben megölte Sinkát, ráadásul alakját összevonta Móricz novellájával, a Barbárokkal” – mondta. Vitézy tavaly azt mondta, művészi értelemben az irigy kortársai valóban meggyilkolták már Sinkát.
Mint a Parnasszus főszerkesztője, Turczi István elmondta: az idén nyolcvannyolc éves Kányádi írást nem tudott adni az emlékszámba, de a rendezvényen mindenképp szeretett volna megjelenni, és ott elbeszélni a saját Sinka-élményeit. A Kossuth-díjas költő láthatóan szívesen anekdotázott is, még ha a végén azzal is zárta: „nem való nekem már a közszereplés, az az igazság”. Szülőfalujáról, a székelyföldi Nagygalambfalváról, közel félezer éves magyar iskolájáról és a 18. századig visszanyúló népi színjátszásáról is beszélt. Még ironizált is, amikor szóba hozta, hogy több érdeklődőre számított, „décsfalvi a közönség”, jegyezte meg. Décsfalva egy-kétszáz fős lakosú falu Hargita megyében; Kányádi elmondása szerint amikor kevesebben jelennek meg, mint gondolná, a település jut eszébe. „Negyven házszámos falu mellettünk, ott is annyian jönnek össze.”
Turczi István az emlékestet azzal nyitotta: amikor a nyolcvanas évek elején Sinka-versekhez jutott valakitől Tatán, döbbenetes erővel hatott rá az ösztönös, rögeszmés-látomásos világuk, „radikális lírának tűnt”. Aztán az írószövetségben érte a feketeleves: összezárt ajkakkal, legyintéssel találkozott, leszólták Sinkát, ez pedig, úgy érezte, nincs rendjén. Jóval jelentősebb szerzőnek gondolta, miként Jánosi Zoltán irodalomtörténész is. „Ha annak idején Sinka nem merít többek közt a népdalokból, balladákból, nem ilyen irányban születik meg Kányádi Sándor, Tornai József vagy Tamás Menyhért költészete sem” – mondta. Tornait idézte is, aki szerint parasztköltőnk sok van, de pásztorköltőnk csak egy: Sinka István.
Szóba került Sinka elhallgatása is. Turczi idézte Ágh Istvánt, aki szerint 1956 szeptemberében a Parlamenti Könyvtár zárt részlegéből kellett kikérni a Sinka-köteteket. Medvigy Endre irodalomkutató pedig beszámolt róla: egyetemista évei alatt talált az Országos Széchényi Könyvtárban olyan katalóguscédulát a Vád című 1939-es Sinka-kötetről, amire rá volt írva, hogy „zárolt”. Ez annyira felháborította, hogy a cédulát haza is vitte emlékeztetőül, és azóta őrzi. Medvigy felidézte Gábor Andornak a Szabadságban megjelent írását, A zöld inges Fekete bojtárt, amelyben a szerző „nyíltan nyilas tollnoknak” bélyegezte Sinkát. Kurázsi kellett hozzá, hogy Kelemen Sándor a Független Ifjúság hasábjain reagáljon erre a gyalázkodásra – mondta Medvigy Endre. Szerinte a vita során kiderült, hogy Gábor Andor nem is olvasta Sinka István műveit. A vádakkal szemben a kommunizmussal szembehelyezkedő Sinka sosem volt nyilas – jegyezte meg az irodalomkutató. Hozzátette: ősszel megindulhat a Sinka-életműkiadás, és nem híve annak, hogy a kényes részeket kiollózzák a kötetekből, így ezekből sem maradhat ki semmi.
A Parnasszus emlékszámában olvashatók Sinka István kiadatlan versei és részlet egy eddig ismeretlen verseskötetéből, a Büntetések könyvéből, továbbá emlékverset jegyez Kiss Benedek, Tamás Menyhért és Vörös István is. Keresem ősöm udvarát címmel Sinka Zoltán is esszét írt a Parnasszus most megjelent, tavaszi kiadványába.
