Bálnavadász a sporthorgászok között

Robert Capa a harctéren érezte otthon magát. Falta az életet, és a borzalomban is megtalálta az emberit.

I am a gambler, vagyis hazárdjátékos vagyok – mondta Robert Capa a normandiai partraszállás előtt egy bevetésen. A fotós számára a létezés egyet jelentett a kockázatvállalással, ahogy azt az unalomig ismételt, mégis örökérvényű bonmot-jában is megfogalmazta: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Semmi más nem számított, csak a távolság, hogy mennyire képes megközelíteni az élet fortyogó sűrűjét. Fotózott síelő arisztokratákat és orosz parasztokat, napernyővel sétáló Picassót és budapesti utcaképet, de Capa a harctéren találta meg az igazi önmagát. A magyar származású világhírű fotós munkásságából kedd este nyílt kiállítás a Capa Központban.

A spanyol polgárháborútól az első indokínai háborúig Robert Capa öt hadszínteret járt meg, és a frontokon, illetve a hátországokban készült felvételeivel iskolateremtő képi világot hozott létre. Emberszeretetének és mély humanizmusának köszönhetően a legborzalmasabb jelenetekben is megtalálta az eredendő emberit. Mindazt, amit a pusztítással eltaszítunk magunktól. Erről árulkodik az 1944. augusztus 18-án a franciaországi Chartres városában készített világhírűvé vált fotója is, amelyen egy kopaszra borotvált, nyilvánosan megszégyenített nő tartja a karjában gyermekét. Capa élete legjobb felvételének tartotta a képet: „Döbbenetes volt a német katonától származó gyereket magához szorító nő és körülötte az eltorzult, gyűlölködő arcok. Hát ezt szeretem, mert sikerült emberi mélységeket megmutatni rajta.”

Capa Friedmann Endre néven látta meg a napvilágot Budapesten 1913-ban. A harmincas évek elején Bécsen és Prágán keresztül Berlinbe vezetett az útja, ahol újságírónak tanult, ekkor sajátította el a fotózás alapjait. Zsidó származásúként 1933-ban jobbnak látta elhagyni a német fővárost, hazatért Budapestre, de hamarosan Párizsba emigrált. Első megbízatását 1934-ben kapta, a világhírt a spanyol polgárháború, és mindenekelőtt nagy szerelme, Gerda Taro hozta meg számára.

A lengyel származású Gerta Pohorylle a francia fővárosban találkozott az akkor még teljesen ismeretlen Friedmann Endrével. Hogy reménytelen anyagi helyzetükön javítson, új személyazonosságot talált ki maguknak – bár Capa egy interjúban a saját ötletének nevezte mindezt –, így született meg Gerda Taro és Robert Capa, amit többen a gyermekkorban kapott Cápa becenévből eredeteztetnek. A trükk bevált, sorban jöttek a felkérések, amelyekért a „jónevű” fotósok a korábbi honoráriumuk többszörösét is elkérhették.

A polgárháború Spanyolországba csalta a párost, akik ekkor már egyenrangú fotósként érkeztek a véres küzdelemben egyre mélyebbre süllyedő országba. Capa ezen a hadszíntéren kitörölhetetlenül beírta magát az egyetemes fotótörténetbe. A milicista halála című képe egy csapásra világhírűvé tette, és ezen még az sem változtat, hogy az elmúlt években többen megkérdőjelezték a felvétel hitelességét. Capa saját bevallása szerint egy lövészárokból fotózta le a találatot kapott katonát, a gépet a feje fölé emelve, szinte oda sem nézett, csak kattintott.

Hírnevet szerzett ugyan, de elvesztette Gerda Tarót, aki utolsó spanyolországi munkáján szenvedett halálos balesetet. Capa ennek ellenére hamarosan újra a hadszíntéren volt, a második kínai–japán háborúból tudósított. Ezt követően azonban a „világ leghíresebb háborús fotósa” majdnem öt évig kénytelen volt beérni a hátországok békés mindennapjaival. Ebben az időszakban készítette híres sorozatát Ernest Hemingwayről. Megállás nélkül fotózta az írót, aki csak azt vette rossz néven, amikor ivás közben örökítette meg.

Capa a második világháborúban tért vissza a fegyverek közé. „A katonákról, a partizánokról készült, a hétköznapi pillanatokat és a harcokat ábrázoló fotográfiáit a résztvevő megfigyelő pozíciójából készítette, határtalan empátiával” – írta Capáról Csizek Gabriella, a kiállítás kurátora. Legismertebb sorozata kétségkívül a normandiai partraszállás második hullámát megörökítő munkája, amelyet Steven Spielberg a Ryan közlegény megmentése című filmje legfontosabb inspirációjának nevezett. Capa 106 képet készített az Omaha partszakaszon, ám az előhívás során csaknem mindegyik megsemmisült, csupán 11 felvétel maradt ránk. Ezek is a „slightly out of focus”, vagyis kissé elmosódva képaláírással kerültek a Life magazinba. A fotós később némi malíciával ezt a címet adta a háborús memoárjának.

„Ha a fotóművészet a művészetek együttesében olyan, mint a sporthorgászat a sportok között, akkor a harctéri fotóriporter olyan a művészi fényképészek családjában, mint sporthorgászok között a bálnavadász” – írta Erdély Miklós Robert Capa a Fotóművészet magazinban 1966-ban megjelent képei kapcsán. Figyelmeztetett azonban, nem elég az életismeret és a mesterségbeli tudás, hiszen ez önmagában még nem művészet, csupán egy nehéz és veszélyes szakma. Művészetté az a látásmód avatja, amely csak kevesek sajátja. A felvételeken keresztül „végre megértjük Robert Capa szemében a töretlen öröm ravaszságát, melyet a változó dolgok kétértelműsége táplál és szüntelen üdít”. Ez az a látás, amelyet gyűjteményesen őrizni kell, hogy legyen mivel „az emberi tudatot kizökkenteni megülepedettségéből”.

Capa igazi szívtipróként nagykanállal falta az életet, ellenállhatatlan személyiségével mindenkit levett a lábáról. Leghíresebb szerelme Ingrid Bergman volt, akivel háború után Párizsban találkoztak. Két évig tartó kapcsolatukról a színész 1980-ban megjelent memoárjában vallott.

1947-ben Robert Capa munkatársaival megalapította az azóta is működő Magnum fotóügynökséget. Ebben az évben John Steinbeck oldalán elutazott a Szovjetunióba, hogy közösen adjanak képet az orosz emberek mindennapjairól. A kommunizmus szívében tett kalandozásukat az amerikai író egy évvel később megjelent Orosz napló című könyvében dokumentálta. A kötetből kiderül, hogy Capa órákat töltött a fürdőben, imádta a kádban áztatni magát, szegény Steinbeck kárára, és előszeretettel lopkodott könyveket. A közös riport során újra kiderült, Capa nem tudott mit kezdeni a békével, az ő igazi terepe a háború volt.

A fegyveres harcokban létezett igazán, és ezekben is lelte halálát. 1954-ben Japánba utazott, és ha már úgyis közel volt a délkelet-ázsiai térséghez, felkérték, tudósítson az akkor már nyolc éve folyó indokínai háborúról. Május 25-én egy francia ezreddel felderítőútra indult Észak-Vietnamban, Thái Binh közelében. Hogy kedvezőbb szögből fényképezhesse a mezőn menetelő katonákat, felkapaszkodott egy töltésre, ahol aknára lépett. Ő lett az első fotóriporter, aki a munkája során vesztette életét Vietnamban. Először Hanoiban temették el, testét később Amerikába vitték, ahol a New York állambeli Amawalk Hill-i temetőben helyezték örök nyugalomra.

A Robert Capa, a tudósító című ötven képet bemutató tárlat a Capa Központ által tervezett, nagyszabású állandó Capa-kiállítás ízelítőjéül szolgál. A majdani kiállítás anyagát a 2008-ban a magyar állam által megvásárolt Master’s Set III (Mestergyűjtemény 3.) sorozat 937, a kilencvenes években készült nagyítása adja. Ezeket a fotográfiákat Robert Capa öccse, Cornell Capa és Richard Whelan fotótörténész válogatta ki a Robert Capa által hátrahagyott mintegy 70 ezer negatív közül.