Lajtha a 20. század első felének kulturális örökségünket meghatározó nagy generációjához tartozott. A nála egy évtizeddel idősebb Bartóknál és Kodálynál is tanult egy ideig, előbbinél zongorát, utóbbinál zeneszerzést, az 1910-es évektől kezdve pedig velük együttműködve teljes erővel vetette bele magát ő is a népzenekutatásba, az I. világháború kitöréséig Erdély területén gyűjtött.
Pályája üstökösként ívelt volna felfelé – Bartók Lajthát a legígéretesebbek között emlegette –, ha nem tör ki a világháború, ő ugyanis hazafiúi kötelességének tartotta, hogy önként bevonuljon, a fronton négy évet töltött tüzértisztként.
A lövészárokban is hű maradt a kultúrához: a halál árnyékában, a lövések szüneteiben irodalmi műveket, partitúrákat olvasott, vázlatfüzetébe komponált, Bartókkal is tartotta a kapcsolatot. Hazaszeretete és a népzene mellett másik meghatározó eleme zenei munkásságának a francia művészvilággal való szoros kapcsolata: ez a kettő, a népzene és a francia zene az, ami a kompozíciós nyelvezetét a leginkább meghatározta. Előbbi a gyökereket, utóbbi az újhumanizmus szellemében a romantika zsákutcájából való kiutat jelentette számára, ezzel azonban a más alapokon álló magyar zenei életben is magányos maradt.
Az igazi törést a kommunista fordulat jelentette a pályáján. Számos társadalmi szempontból is fontos állása volt a Magyar Rádióban, a Nemzeti Zenedében vagy a Néprajzi Múzeumban, ezeket azonban 1948–49 során fokozatosan elvesztette. Műveit innentől nem játszották, őt magát „a nyugat-európai kozmopolitizmus és formalizmus” követőjeként tartották számon, A bujdosó lány című, Tamási Áronnal közös alkotásukat soviniszta, irredenta lázításnak minősítették és betiltották. Volt olyan esztendő, amikor egyetlen ütem sem hangzott el hazai hangversenyteremben a műveiből. Ennek ellenére szüntelen komponált, szimfóniát írt például a levert ’56-os forradalom emlékére is. Zeneszerzőként teljesen félreállították, népzenekutatóként egy idő után engedélyezték, hogy dolgozhasson, taníthasson, miközben a legnagyobb – nyugati székhelyű – nemzetközi népzenei intézmények fontos tisztségeit töltötte be. A rendszerváltás utáni újbóli felfedezésének egyik legfontosabb motorja Solymosi Tari Emőke zenetörténész, a Lajtha-életmű legavatottabb kutatója.
