Bár talán az írás volt számára a legfontosabb, boldog volt, hogy lettek gyermekei. És tény, néha elfogta a kétely, hogy jól csinálta-e: tölthetett volna velük több időt.
Az Átvilágítás ezzel együtt alapvetően nem a kétkedés könyve; ilyen megtorpanások csak elvétve fordulnak elő. Érdekes, hogy az író műhelytitkaitól távol tartja az olvasókat. Ha tipródott is azon, hogy egy-egy műve nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, ezt nem osztja meg. A gondolkodásából az következik, hogy hitt a műveiben és abban, hogy azt írta meg, amit neki ezen a világon meg kellett írni. Utolsó éveiben ezt úgy idézte fel: „Ha megkérdezik (már csak udvariasságból is), »min tetszik dolgozni?«, azt felelem: »kérem szépen, a halálomon. A halálomon dolgozom.«” Az életművét lezártnak nyilvánította, nem gyötörte a gondolat, hogy valamit ne fejezett volna be.
Az emlékiratokon végigvonul a közte és Szabó Magda között feszülő ellentét, az időről időre szorossá váló barátság, eltávolodásokkal, sérelmekkel. Ez azon kevés alkalmak egyike, amikor kemény szavakat ír le.
Unokájának súlyos balesete és a férj halála beárnyékolja az öregedést. Itt már nem lobog úgy a szöveg, mint az első kétszáz oldalon a szerelmi drámák közepette önmagát kereső író vallomása. Az idősödő szerző átértékel: a siker helyére a szolgálatot tenné, és egyre inkább a spiritualitás felé fordul. Nála ez nemcsak a szűk értelemben vett keresztény hagyományt jelenti, a spiritualitás iránti érdeklődése Rudolf Steinerrel és az antropozófiával kezdődött.
A kötet második fele egyúttal a magyar közélet eseményeinek, díjaknak, szerepléseknek a felsorolása – Jókai Anna politikai-közéleti véleményét régóta ismerik már azok, akik követték a szerepléseit. A Fidesz támogatója maradt, de még megérte, hogy kezd összezavarodni a világ, az ő szavaival: a kétharmados torta habján kezd túl sok lenni a légy, és eluralkodik a „szerzési mohóság”, az átgondolatlan ötletelés, az agresszivitás, „kopik a varázs”.
