Halála után megjelent Jókai Anna önéletrajza

Politikáról, közéletről és Szabó Magdával való ellentmondásos viszonyáról is ír.

Bár talán az írás volt számára a legfontosabb, boldog volt, hogy lettek gyermekei. És tény, néha elfogta a kétely, hogy jól csinálta-e: tölthetett volna velük több időt.

Az Átvilágítás ezzel együtt alapvetően nem a kétkedés könyve; ilyen megtorpanások csak elvétve fordulnak elő. Érdekes, hogy az író műhelytitkaitól távol tartja az olvasókat. Ha tipródott is azon, hogy egy-egy műve nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, ezt nem osztja meg. A gondolkodásából az következik, hogy hitt a műveiben és abban, hogy azt írta meg, amit neki ezen a világon meg kellett írni. Utolsó éveiben ezt úgy idézte fel: „Ha megkérdezik (már csak udvariasságból is), »min tetszik dolgozni?«, azt felelem: »kérem szépen, a halálomon. A halálomon dolgozom.«” Az életművét lezártnak nyilvánította, nem gyötörte a gondolat, hogy valamit ne fejezett volna be.

Az emlékiratokon végigvonul a közte és Szabó Magda között feszülő ellentét, az időről időre szorossá váló barátság, eltávolodásokkal, sérelmekkel. Ez azon kevés alkalmak egyike, amikor kemény szavakat ír le.

Unokájának súlyos balesete és a férj halála beárnyékolja az öregedést. Itt már nem lobog úgy a szöveg, mint az első kétszáz oldalon a szerelmi drámák közepette önmagát kereső író vallomása. Az idősödő szerző átértékel: a siker helyére a szolgálatot tenné, és egyre inkább a spiritualitás felé fordul. Nála ez nemcsak a szűk értelemben vett keresztény hagyományt jelenti, a spiritualitás iránti érdeklődése Rudolf Steinerrel és az antropozófiával kezdődött.

A kötet második fele egyúttal a magyar közélet eseményeinek, díjaknak, szerepléseknek a felsorolása – Jókai Anna politikai-közéleti véleményét régóta ismerik már azok, akik követték a szerepléseit. A Fidesz támogatója maradt, de még megérte, hogy kezd összezavarodni a világ, az ő szavaival: a kétharmados torta habján kezd túl sok lenni a légy, és eluralkodik a „szerzési mohóság”, az átgondolatlan ötletelés, az agresszivitás, „kopik a varázs”.

A figyelmeztetések, amelyeket a politikai elithez intézett, szelídek. Korábban sem volt lángpallossal hadonászó, vérmes kritikus. Inkább konszenzusra, összetartásra törekedett, például azokban a viharos időkben, amikor az írószövetséget vezette. Hogy tényleg megpróbálta, és nem lehetett rossz az irány, talán bizonyítja az is, hogy felváltva nevezték „zsidóbérenc ribancnak” és „nácikkal bratyizó kápónak”. Úgy tűnik, nem zavarta különösebben. Meg volt győződve arról, tudja, merre tart, és mit képvisel: közvetíteni akart az ember és egy felsőbbrendű világ között.