Régóta készült rá, hogy megírja a saját életét. Az Átvilágítás ma, az Ünnepi Könyvhét kezdetén kerül a boltok polcaira. Jókai Anna azonban már nem vehet részt a regény dedikálásán, amelyben eddig nem látott részletességgel írja le az életét: pünkösdhétfőn, élete 85. évében meghalt. Úgy emlékszem, a sokszor ígérgetett emlékiratokról egyszer azt mondta: csak a halála után jelenteti meg őket. Csodálkoztam, amikor bejelentették, hogy a könyvhétre jön a könyv a Széphalom Könyvműhelynél. Senki nem említette, hogy beteg volna. Azt hittem, meggondolta magát, és mégis megjelenteti az önéletrajzát még életében. De úgy látszik, következetes volt ebben is.
Az Átvilágítás ennek a következetességnek a története. Jókai Anna, aki harmincvalahány évesen jelent csak meg az irodalmi életben, mindig is tudta, neki írnia kell.
Józsefvárosi lány, rossz családi háttérrel, szeretetlenségből érkezik, és pénz nélkül, huszonévesen, két gyerekkel, félig-meddig működő házasságban, rossz állásokban kezdi el az életét, miközben időnként politikai okból vegzálják is. Robotol, zötykölődik a villamoson, és amikor első férje vidéken kap lehetőséget, egyedül próbálja gondját viselni a csecsemőjüknek.
A szerelemhez nem kell semmi, sem pénz, sem siker, de még függetlenség sem. A várandós fiatalasszonyba beleszeret egyik kollégája, a szintén irodalmi ambíciókat dédelgető Tibor. A másik viharos szerelem már egy nála idősebb irodalomtörténészhez köti. Valódi társa a harmadik lesz, pedig akkor már nagymama. Az Átvilágítás első felét személyes történelme adja.
Az ember nem úgy gondol Jókai Annára, mint a feminizmus ikonjára – nem szokás a női egyenjogúság hazai élharcosai között sem említeni. Pedig az Átvilágítás a női önmegvalósítás regénye is, ez uralja az emlékiratok első felét, és ez szüli a kevés humoros pillanatot is a szövegben. Első férje megjegyzi, milyen jó lenne, ha egyszer végre valami ízletes vacsora várná. „Kvittek vagyunk, én is erre vágyom” – vágja rá ő is. Végül harmadik férje mellett fordul meg a helyzet, akit igazi segítőtársként ír le, körülbelül úgy, ahogy az otthon melegét biztosító feleséget szokás.
Bár talán az írás volt számára a legfontosabb, boldog volt, hogy lettek gyermekei. És tény, néha elfogta a kétely, hogy jól csinálta-e: tölthetett volna velük több időt.
Az Átvilágítás ezzel együtt alapvetően nem a kétkedés könyve; ilyen megtorpanások csak elvétve fordulnak elő. Érdekes, hogy az író műhelytitkaitól távol tartja az olvasókat. Ha tipródott is azon, hogy egy-egy műve nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, ezt nem osztja meg. A gondolkodásából az következik, hogy hitt a műveiben és abban, hogy azt írta meg, amit neki ezen a világon meg kellett írni. Utolsó éveiben ezt úgy idézte fel: „Ha megkérdezik (már csak udvariasságból is), »min tetszik dolgozni?«, azt felelem: »kérem szépen, a halálomon. A halálomon dolgozom.«” Az életművét lezártnak nyilvánította, nem gyötörte a gondolat, hogy valamit ne fejezett volna be.
Az emlékiratokon végigvonul a közte és Szabó Magda között feszülő ellentét, az időről időre szorossá váló barátság, eltávolodásokkal, sérelmekkel. Ez azon kevés alkalmak egyike, amikor kemény szavakat ír le.
Unokájának súlyos balesete és a férj halála beárnyékolja az öregedést. Itt már nem lobog úgy a szöveg, mint az első kétszáz oldalon a szerelmi drámák közepette önmagát kereső író vallomása. Az idősödő szerző átértékel: a siker helyére a szolgálatot tenné, és egyre inkább a spiritualitás felé fordul. Nála ez nemcsak a szűk értelemben vett keresztény hagyományt jelenti, a spiritualitás iránti érdeklődése Rudolf Steinerrel és az antropozófiával kezdődött.
A kötet második fele egyúttal a magyar közélet eseményeinek, díjaknak, szerepléseknek a felsorolása – Jókai Anna politikai-közéleti véleményét régóta ismerik már azok, akik követték a szerepléseit. A Fidesz támogatója maradt, de még megérte, hogy kezd összezavarodni a világ, az ő szavaival: a kétharmados torta habján kezd túl sok lenni a légy, és eluralkodik a „szerzési mohóság”, az átgondolatlan ötletelés, az agresszivitás, „kopik a varázs”.
A figyelmeztetések, amelyeket a politikai elithez intézett, szelídek. Korábban sem volt lángpallossal hadonászó, vérmes kritikus. Inkább konszenzusra, összetartásra törekedett, például azokban a viharos időkben, amikor az írószövetséget vezette. Hogy tényleg megpróbálta, és nem lehetett rossz az irány, talán bizonyítja az is, hogy felváltva nevezték „zsidóbérenc ribancnak” és „nácikkal bratyizó kápónak”. Úgy tűnik, nem zavarta különösebben. Meg volt győződve arról, tudja, merre tart, és mit képvisel: közvetíteni akart az ember és egy felsőbbrendű világ között.
