A világ csak kullog Bonóék után – elsöprő erejű koncertet csinált a U2

Hogy mi hajtja a csapatot megalakulása után negyven évvel is, azt csak ők tudhatják.

A harmincadik évforduló közeledtével nem volt nagy meglepetés, amikor bejelentették a 2017-es Joshua Tree-turnét és az eddig hanghordozókon hivatalosan ki nem adott koncertfelvételek és remixek publikálását. A turnékönyvet szemezgetve Berlinre esett a választásom, nem is csak azért, mert a csapat ezer szállal kötődik a német fővároshoz. Hanem azért is, mert Berlin a mai modern könnyűzene egyik legfontosabb fellegvára.

El is jött a nagy nap, egy esős július 12-e, amikor végre elindulhattam a berlini olimpiai stadion felé, ahol már 19 óra magasságában az Oasis egykori sztárja, Noel Gallagher és csapata fűtötte a rajongókat. A monumentális építményben nagyjából 75 ezer ember zsúfolódott össze, már jóval a koncert előtt frenetikus hangulatot teremtve. Volt hullámzás, ováció, lábdobogás és minden, ami egy ekkora koncert előtt előfordulhat.

A színpad, amelyen kirajzolódott a Józsué-fa is, döbbenetesen hatalmas volt: 100 méter hosszú és legalább 20 méter magas. Ahogy a U2-tól megszokhattuk, a nagyszínpad előtt egy kisebb is helyet kapott, amelyre a zenekar pontban kilenckor érkezett, majd bődületes hangerővel kezdte játszani az 1983-as War albumról a Sunday Bloody Sundayt, utána pedig a Lech Walesának írt New Years Dayt. A látvány még minimális volt, a LED-falakat nem kapcsolták be. Az említett dalok után érkezett az 1984-es The Unforgettable Fire két meghatározó száma, a 10 percesre elhúzott Bad – amelyben betétként Bono németül is énekelte Bowie nagy klasszikusát, a Heroest –, utána jött a Pride, amellyel Martin Luther King polgárjogi harcos előtt tette tiszteletét a zenekar.

Ami a kis színpad és a felvezető számok után jött, az szavakkal szinte leírhatatlan. A 100 méteres LED-fal csodálatos minőségben ontotta a közönségre Anton Corbijn filmjeit. A Where the Streets Have No Name közben Bono megköszönte a rajongóknak a kitartásukat az eső ellenére is, majd bemutatta a csapatot, a gitáros The Edge-t, a dobos Larry Mullent, a basszusgitáros Adam Claytont. Tényleg fantasztikus volt az a vizuális orgia, amit a csapat összehozott. A dalok mellett megjelentek a kivetítőn a momentumok, amelyek a dalokat ihlették, vagy utaltak a keletkezésükre, így személyessé tudták tenni a koncertet.

Az I’m Still Haven’t Found és a With Or Without You a közönség olyan ovációját hozta, hogy két nappal később is beleborzongok. Fanatikusak a német rajongók, ezt eddig is tudtam, de ilyen kitörő örömre nem számítottam. A Bullet the Blue Sky, a Running to Stand Still és a Red Hill Mining Town képsorait is remek filmek tették emlékezetessé. Corbijnék eredeti helyszíneken forgatott kisfilmjeit nézve arra gondoltam, ilyen vizuális és hangzásbeli összhangot még életemben nem láttam-hallottam.

Az egész koncert csúcspontja az Exit volt számomra. A Joshua Tree-blokkot természetesen a lemez záródala, a Mothers of the Disappeared zárta, amely azokról az anyákról szól, akik a dél-amerikai diktatúrák felemelkedésekor vesztették el gyermekeiket. A kivetítőn látható hatalmas emberalakok, anyák kezükben mécsesekkel nem mindennapi látvánnyal töltötték meg a stadiont. Rövid szünet után jött a Miss Sarajevo, a dal alatt a kivetítőn a szíriai háború képeivel sokkolta a zenekar a nagyérdeműt. Pavarotti szólója alatt hatalmas vásznat adtak körbe egy szír nő arcmásával a stadion ülőszektoraiban.

Bono a szokásához híven a gyerekek, a háború áldozatai és a nők mellett kampányolva buzdította a közönséget nem csupán jó hangulatra, szolidaritásra is. A ráadásban elhangzott még a Beautiful Day, a Vertigo, a Mysterious Ways, az Elevation és az Ultra Violet. A koncertet a One zárta, amely alatt a U2 megköszönte a csapat által indított One-kampány támogatóinak kitartását. Utána Bono lekapcsoltatta a LED-falat és a világítást, hogy a dal alatt a stadiont csak a mobiltelefonok fénye világítsa be.

A csapat remek dallistát állított össze a turnéra. Az aktuális politikai üzeneteket mindenki megértette, miközben a bulizós darabok sem maradtak ki. Összességében azt kell mondjam: a mai napig a U2 diktál, ha látványról és hangzásról van szó. A világ meg csak kullog utána. Ilyen grandiózus színpadra, látványra, hangzásra, precíz lebonyolításra talán csak a Rolling Stones képes még. Hogy mi hajtja Bonót és csapatát megalakulásuk után negyven évvel is, azt csak ők tudhatják, de remélem, a hamarosan megjelenő új lemezükkel legalább ilyen szintű produkciót lesznek képesek letenni az asztalra. Mert ez a turné még saját maguk számára is magasra tette a lécet.