Miközben a U2 épp világ körüli turnén van az idén harmincadik születésnapját ünneplő The Joshua Tree nagylemezének apropóján, addig időről időre felmerül velük kapcsolatban: hogyan lehet az, hogy szűkebb pátriájukban, Írországban sokan csak fanyalognak, ha a nevüket hallják? Tényleg, hogyan fordulhat elő, hogy egy, a világ bármely pontján – egyébként Dublinban is – több tízezres stadionokban telt házat csináló együttest ilyesfajta megvetés övez saját otthonában?
Ezt a kérdést tette fel most a The Joshua Tree-turné kapcsán a brit The Guardian cikkírója, Dean Van Nguyen az ír fővárosban járva. S noha írásának alcímével – Nagyobbak, mint a Guinness és George Bernard Shaw, miért utálják Bonót és társait ennyire saját hazájukban? – sokan vitába szállnának, tény, Írország nem a U2-ról szól. Pedig minden adott lenne: kevés olyan 4,8 milliós nemzet van, amelyik olyan zenekart tudott adni az elmúlt évtizedekben a világnak, melyet szinte mindenhol óriási rajongás övez. Ráadásul, ha csak magát az 1987-es albumot nézzük, az első hat szám szinte kivétel nélkül sláger, olyan, amiket szinte mindenki ismer. Csak a mihez tartás végett, itt a hatosfogat: Where the Streets Have No Name, I Still Haven’t Found What I’m Looking For, With or Without You, Bullet the Blue Sky, Running to Stand Still és Red Hill Mining Town. És ez csak egy U2-nagylemez, fennállásuk negyven évében akadt még pár slágerük. Honnan akkor ez az ellenszenv otthon?
Az első ok, már amit az ír pubok mélyén felhoznak, elég ismerős lehet: az írek alapból irigyek, s így irigyek a sikerre is. – Nem szeretjük őket, mert jól csinálják. Ők nem a Dubliners, a Pogues, de még csak nem is a Cranberries, amelyek nem lettek olyan nagyok, a U2-nak ez sikerült – jön egy fiatalember válasza. De valóban ennyire, mi több, testületileg irigyek lennének az írek? Mi van akkor a színész Liam Neesonnal, Conor McGregor ketrecharcossal, vagy hogy csak a zenénél maradjuk, Rory Gallagherrel, vagy a Thin Lizzy rockzenekarral? Őket nemhogy irigység, mint inkább megbecsülés övezi.
Aztán persze előjön más is a puttonyból, s talán itt lehet elásva a csatabárd: Bono közéleti-politikai szerepvállalása. Sokan ugyanis képmutatónak tartják a banda frontemberét. – Hiába kampányol immár három évtizede például a szegénység felszámolásáért, az elesettek megsegítéséért, az AIDS-elleni küzdelemért, többek szemét szúrja, hogy „jóban volt” Tony Blair korábbi brit munkáspárti kormányfővel, ahogy vacsorázott együtt George W. Bush korábbi amerikai elnökkel, akiket nem mellesleg sokan háborús uszítónak tartanak. Írországban nem értik, hogy lehet jóban a világot kizsákmányoló neoliberálisokkal – összegzi a dolgot a zenészről könyvet író Harry Browne. Bono erre egyébként korábban úgy reagált: „van különbség aközött, hogy el vagy merülve a hatalomban és kapcsolatban állsz olyanokkal, akiknek hatalmuk van.” Ahogy mások épp azért nem bírják őket, mert annak idején felszólaltak az ír egyesítésért harcoló, terrorakcióktól sem visszariadó IRA-nak pénzügyi támogatást kalapozó Noraid szervezet ellen, miközben Bono a tiszteletbeli lovagi címet kapott humanitárius munkájáért II. Erzsébet brit uralkodótól.
S hogy a dörgedelmek ne álljanak meg még, a zenekar helyzetét az sem segíti, hogy még 2006-ban, tehát két évvel az Írországot is keményen sújtó gazdasági válság kirobbanása előtt, a U2 „áttelepült” Hollandiába, s ott is fizet adót, mert a zenészeknek kedvezőbbek a feltételek. S ezen sajnos mit sem segít az a válasz, hogy a zenekar saját bevallása szerint kész vagyont fizet be minden évben adó gyanánt.
A U2 természetesen mindettől függetlenül turnézik tovább, s augusztus elejéig az európai időpontok közül csak július 26-ra maradt még jegy Párizsba, a többi koncertjük már telt házas.
