– Úristen! Úristen! Brian May itt van a téren! Kellemes augusztus végi este volt – 1996, Velence, Szent Márk tér –, amikor szinte önkívületi állapotban odarohant hozzánk ezzel az abszurdnak tűnő hírrel az egyik gimis osztálytársnőnk. Olasz szakos nebulókként egy tanulmányi kiránduláson önfeledten szambáztunk a forgatagban. Noha tudtuk, hogy a velencei filmfesztivál ekkor nyitotta meg kapuit, hihetetlennek tűnt, hogy a Queen korszakos gitárosa tőlünk nem messze lehet valahol a tömegben. A téren rengetegen voltak, és mindenki a másik sztárvendéget, Robert De Nirót támadta le. Szerencsétlen egy lépést sem tudott tenni az őrületben. De minket nem ő érdekelt, hanem az a zenész, akinek gitárszólóit rongyosra gyűrtük a walkmanjeinkben.
Kértük hát osztálytársnőnket, ugyan mutassa meg, hol látta Mayt. A móló felé intett, és mi kacagva indultunk el, gondolván, Szaki biztos délibábot látott. Aztán egyszer csak észrevettünk egy hórihorgas alakot, nekünk háttal. Barna haja úgy hullámzott, mint a gitárosé. A bőrnadrág is ismerősnek tűnt. Néztük, nem akartunk hinni a szemünknek, és azon susmorogtunk, hogy ő tuti nem ő. Aztán erőt vettünk magunkon, közelebb léptünk hozzá, és bár félénken, de megszólítottam.
– Elnézést, Mr. May! – nyögtem ki. Gondoltam, ha nem ő az, úgyse fordul meg. Azonban amint kiejtettem a nevét, megfordult. Ő volt! Brian May, teljes valójában. – Sziasztok, srácok! – jött a válasz. Meg a mosoly. Elakadt a szavunk. Úristen! Úristen! Tényleg ő az, Szaki nem viccelt.
Tátott szájjal álltunk a langyos estében, és semmi sem jutott az eszünkbe. Ő törte meg a perceknek tűnő mozdulatlanságot, a legtermészetesebb gesztussal kezet nyújtott, majd bemutatta az oldalán álló barátnőjét. Mi még mindig némán sodródtunk, mire megkérdezte: honnan jöttetek, fiúk. Kiböktük, hogy Magyarország. May arca felderült, mosolyogva mondta, hogy mennyire bírta azt a bizonyos 1986. július 27-ei budapesti koncertet. Meg az egész körítést, a hangulatot. Szavai lassan oldani kezdték a kezdeti görcsöket. Csak ámultunk, hogy itt egy világsztár, aki a lehető leglazábban leáll dumálni két kis magyar tizenévessel. Gyorsan meg is kérdeztük tőle, miért jött Velencébe.
Természetesen a filmfesztiválra, Roger Taylor dobossal, hogy aztán – ezt már csak a krónikákból tudtuk meg – De Niróval egy olyan musicalről cseverésszenek, amelynek zenei alapját Queen-dalok adnák. May arról is beszélt, mennyire szereti az akvarelleket, és ezért sétáltak körbe a téren, hátha talál kedvére valót az utcai árusoknál. Beszélgetésünk pár percig tartott. Végül kedvesen elköszönt, újra kezet nyújtott, és a barátnőjével kézen fogva elvesztek a forgatagban. Mi csak álltunk ott Atya cimborámmal, bambán, és el sem hittük, mi történt. Nagyon nem a szelfiposztolási őrületben éltünk még, úgyhogy csak akkor jutott eszünkbe, hogy mi lükék, leállunk Brian Mayjel beszélgetni, és egy közös fotót sem csináltunk. Pedig mindkettőnk hátizsákjában ott lapult a fényképezőgép.
Ez a találka több mint húsz éve történt. Főszereplője, a világsztárságában is ennyire közvetlen és emberi zenészóriás, a nem mellesleg tíz éve asztrofizikából is ledoktorált Brian May ma ünnepli 70. születésnapját. Ennek örömére érdemes betenni pár szerzeményét, mondjuk az 1976-os Tie Your Mother Downt, az 1978-as Fat Bottomed Girlst, az 1986-os Hegylakó-betétdalt, a Who Wants to Live Forevert vagy a Freddie Mercury halála előtt, 1991-ben megjelent utolsó Queen-albumon hallható The Show Must Go Ont. Elnyűhetetlenek.
