Dzsingisz kán nem távozott örökre
Mándoki László, azaz Leslie Mandoki életműve tulajdonképpen a kalandozó magyar virtus sokáig lappangó életerejének kései, ám annál látványosabb felbuzogása volt a szórakoztató zene nemzetközi küzdőterén. Jellemző a saját dekadenciájába belekényelmesedett Nyugatra, hogy boldogan és önfeledten tapsolt és rázta testét a mokány és szilaj keleti zenész zsíros és cupákos diszkóbasszusaira. Holott be kellett volna látniuk: újra Isten ostora sújtott le civilizációs kappanhájukra, hogy aztán nehézkesen feltápászkodva vegyenek részt a konzumidióta haláltáncban. Egy kelet-európai emigráns táncoltatta meg őket, miközben látványosan ki is gúnyolta a Lajtán-túliak giccsbe hajló képzelgéseit arról, hogyan is néz ki egy keletről érkezett nomád hódító. Majd továbbállt, hogy végre komoly zenészekkel is működhessen együtt – de most nem egy zenei pálya állomásainál akarunk időzni, hanem a már említett életerő külső megnyilvánulásainak esztétikai üzenetét szeretnénk lágyan kritikai patikamérlegünkre helyezni.
Aminek természetesen kvintesszenciája és fokozhatatlan sűrítése látható a Dschinghis Khan című örökzöld sláger klipjében, amelyben a szerző a sztyeppei pimaszság jegyében még egy-két kiadós kacajeffekttel is odapörköl a fennen hordott nyugati orrok alá. Bár a videoklipben Mándoki maga szerényebb gúnyában teljesíti ki a vircsaftot – öltözékét mintha olyan turkálóból válogatták volna, ahol kínai mosodások és cirkuszi szakmunkások megunt cuccai állnak közös halomban –, de a tekintetet így is magára vonja delejező jelenlétével. És hiába vonaglik magáról megfeledkezve az előtérben egy uralkodói kellékeket villantó szent őrült, az igazi Dzsingisz kán akkor is maga Mándoki – vagyis az igazi hódító.
