A muszájdiszkó és a lelkitársak

Showbiz és némi politikai hátszél, avagy Leslie Mandoki így népszerűsíti a jazzrockot.

Kedd este a Budapest Parkban muzsikál Leslie Mandoki (Mándoki László) és a Soulmates (Lelkitársak) néven futó zenészválogatottja, amelynek névsorában a Spice Girls egykori énekese, Mel C kivételével csupa olyan nemzetközi hírű művészt találhatunk, aki a jazzrock vagy a progresszív rock világában alkotott maradandót.

A magyar dobos, zeneszerző, zenei producer év elején azzal került a magyarországi hírekbe, hogy a Miniszterelnökség 227 millió forinttal támogatta a Wings of Freedom (A szabadság szárnyai) című európai koncertturnéjáról készülő filmet, míg 2015-ben a Várkert Bazárnál adott ingyenes koncertje 92 milliós állami támogatást kapott. Utóbbi rendezvényt Orbán Viktor miniszterelnök személyes jelenlétével is megtisztelte, akárcsak a Man Doki Soulmates 2013-as koncertjét a Művészetek Palotájában, amely körül akkora felhajtást csaptak, hogy sokan azóta is úgy gondolják, Mándoki „hazatérése” 2013-ra datálható, és a Fidesz-kormánynak köszönhető. Tévesen.

Mándoki László huszonkét évesen, 1975-ben az egykori Jugoszláviából szökött Nyugat-Németországba, miután jazzrock dobosként esélye sem volt itthon karriert befutni – a műfaj a tűrt kategóriába tartozott a 3T világában. Lemezkészítésre nem gondolhatott, s bár több rangos nyugati jazzfesztiválra hívták, kék útlevelet sem kapott. Négy év müncheni vendéglátózás, stúdiózenélés után került be a Dschinghis Khan popzenekarba, amit szakmailag visszalépésnek tartott, ám a szórakoztatóipar világába belecsöppenve kiismerte a lemezipar minden csínját-bínját. A zenekar nevével megegyező című világslágerrel, a Dschinghis Khannal lettek ismertek 1979-ben, ám amint a zenekarral lejárt a szerződése, fogadalmat tett, hogy soha többé nem játszik diszkót. München mellett nyitott stúdiót, olyan zenészekkel működött együtt, mint Phil Collins, Jennifer Rush vagy Bonnie Tyler, s több mint hetven platinalemez tulajdonosa.

A Soulmates valójában 1997-ben, a Találkozások című albummal jött létre, amelyen Cserháti Zsuzsa, Charlie, Demjén Ferenc, Somló Tamás és Zorán olyan világsztárokkal adja elő Mandoki szerzeményeit, mint Ian Anderson, Chaka Khan, Jack Bruce, Al di Meola, vagy Mike Stern – Mandoki azóta is rendszeresen zenél nálunk. Hogy az általa játszott – rétegműfajnak titulált – jazzrock mostanában népszerű a magyar kormány köreiben, nyilván nem független attól, hogy Mandoki a nyugati lapoknak pozitívan nyilatkozott az Orbán-kormányról. Egyébként mint magyar emigráns a szíriai menekültekről is nagy együttérzéssel beszélt a német lapoknak.

Dzsingisz kán nem távozott örökre

Mándoki László, azaz Leslie Mandoki életműve tulajdonképpen a kalandozó magyar virtus sokáig lappangó életerejének kései, ám annál látványosabb felbuzogása volt a szórakoztató zene nemzetközi küzdőterén. Jellemző a saját dekadenciájába belekényelmesedett Nyugatra, hogy boldogan és önfeledten tapsolt és rázta testét a mokány és szilaj keleti zenész zsíros és cupákos diszkóbasszusaira. Holott be kellett volna látniuk: újra Isten ostora sújtott le civilizációs kappanhájukra, hogy aztán nehézkesen feltápászkodva vegyenek részt a konzumidióta haláltáncban. Egy kelet-európai emigráns táncoltatta meg őket, miközben látványosan ki is gúnyolta a Lajtán-túliak giccsbe hajló képzelgéseit arról, hogyan is néz ki egy keletről érkezett nomád hódító. Majd továbbállt, hogy végre komoly zenészekkel is működhessen együtt – de most nem egy zenei pálya állomásainál akarunk időzni, hanem a már említett életerő külső megnyilvánulásainak esztétikai üzenetét szeretnénk lágyan kritikai patikamérlegünkre helyezni.

Aminek természetesen kvintesszenciája és fokozhatatlan sűrítése látható a Dschinghis Khan című örökzöld sláger klipjében, amelyben a szerző a sztyeppei pimaszság jegyében még egy-két kiadós kacajeffekttel is odapörköl a fennen hordott nyugati orrok alá. Bár a videoklipben Mándoki maga szerényebb gúnyában teljesíti ki a vircsaftot – öltözékét mintha olyan turkálóból válogatták volna, ahol kínai mosodások és cirkuszi szakmunkások megunt cuccai állnak közös halomban –, de a tekintetet így is magára vonja delejező jelenlétével. És hiába vonaglik magáról megfeledkezve az előtérben egy uralkodói kellékeket villantó szent őrült, az igazi Dzsingisz kán akkor is maga Mándoki – vagyis az igazi hódító.

Már-már származástaniközhely-számba megy, hogy Európa lakosságának jelentős része magának a nagy tatár uralkodónak a leszármazottja, aki messziről meglovagoltatott magvait igencsak bőkezűen szórta szét, miközben királyságok váltak lángok martalékává vágtázó serege patáinak nyomában. Elképzelhető, hogy valamiféle genetikai csábének hatására köztük többen voltak a dal rajongói, de mivel ezt nehéz lenne utólag szétszálazni, inkább arra helyezzük a fókuszt, mégis miben állt a keleti hódító izgató idegensége, amivel magyar zenészek számára ritkán megadatott sikert tudott elérni a vasfüggöny derűsebb oldalán.

Mindenekelőtt és legfőképp a siker meghatározó (külső) okát a bajusz-frizura szinte aranymetszés-szerűen tökéletes harmóniájában kell keresni. Mándoki László bajsza olyan súlyos terpeszben áll, mint a megvadult bikával szembenéző hortobágyi gulyás a közelgő vihartól vibráló pusztai égbolt fenyegető kupolája alatt. Ennek – a zenében is jól ismert fogalommal élve – tökéletes ellenpontja a Rákóczi fejedelem frizuráját idéző, barokkos lágysággal vállra omló hajkorona. Ez a férfiasan tökéletes és megbonthatatlan koncepció ellen tudott állni annak, hogy megvalósítóját gyanúsan feminin fénytörésben láttassa a diszkókorszak talmi ízlésvilága. E truváj jutalma pedig nem is lehetett más, mint az a mai napig lankadatlan, egészen a magyar politikai felső vezetés szférájáig töretlen elismerés, ami a messziről jött embernek szól. Hiszen a lakosság terjedelmes és egyébként nem túl kalandvágyó része kitartóan lelkesedik azokért a magyar férfiakért, akik nem félnek csípőre tett kézzel a Nyugat szemébe nézni, és egy-két gúnykacajt is megengedve emlékezteti azt arra: Dzsingisz kán bármikor visszatérhet. 

Híd Jenő