A muszájdiszkó és a lelkitársak

Showbiz és némi politikai hátszél, avagy Leslie Mandoki így népszerűsíti a jazzrockot.

Dzsingisz kán nem távozott örökre

Mándoki László, azaz Leslie Mandoki életműve tulajdonképpen a kalandozó magyar virtus sokáig lappangó életerejének kései, ám annál látványosabb felbuzogása volt a szórakoztató zene nemzetközi küzdőterén. Jellemző a saját dekadenciájába belekényelmesedett Nyugatra, hogy boldogan és önfeledten tapsolt és rázta testét a mokány és szilaj keleti zenész zsíros és cupákos diszkóbasszusaira. Holott be kellett volna látniuk: újra Isten ostora sújtott le civilizációs kappanhájukra, hogy aztán nehézkesen feltápászkodva vegyenek részt a konzumidióta haláltáncban. Egy kelet-európai emigráns táncoltatta meg őket, miközben látványosan ki is gúnyolta a Lajtán-túliak giccsbe hajló képzelgéseit arról, hogyan is néz ki egy keletről érkezett nomád hódító. Majd továbbállt, hogy végre komoly zenészekkel is működhessen együtt – de most nem egy zenei pálya állomásainál akarunk időzni, hanem a már említett életerő külső megnyilvánulásainak esztétikai üzenetét szeretnénk lágyan kritikai patikamérlegünkre helyezni.

Aminek természetesen kvintesszenciája és fokozhatatlan sűrítése látható a Dschinghis Khan című örökzöld sláger klipjében, amelyben a szerző a sztyeppei pimaszság jegyében még egy-két kiadós kacajeffekttel is odapörköl a fennen hordott nyugati orrok alá. Bár a videoklipben Mándoki maga szerényebb gúnyában teljesíti ki a vircsaftot – öltözékét mintha olyan turkálóból válogatták volna, ahol kínai mosodások és cirkuszi szakmunkások megunt cuccai állnak közös halomban –, de a tekintetet így is magára vonja delejező jelenlétével. És hiába vonaglik magáról megfeledkezve az előtérben egy uralkodói kellékeket villantó szent őrült, az igazi Dzsingisz kán akkor is maga Mándoki – vagyis az igazi hódító.

Már-már származástaniközhely-számba megy, hogy Európa lakosságának jelentős része magának a nagy tatár uralkodónak a leszármazottja, aki messziről meglovagoltatott magvait igencsak bőkezűen szórta szét, miközben királyságok váltak lángok martalékává vágtázó serege patáinak nyomában. Elképzelhető, hogy valamiféle genetikai csábének hatására köztük többen voltak a dal rajongói, de mivel ezt nehéz lenne utólag szétszálazni, inkább arra helyezzük a fókuszt, mégis miben állt a keleti hódító izgató idegensége, amivel magyar zenészek számára ritkán megadatott sikert tudott elérni a vasfüggöny derűsebb oldalán.

Mindenekelőtt és legfőképp a siker meghatározó (külső) okát a bajusz-frizura szinte aranymetszés-szerűen tökéletes harmóniájában kell keresni. Mándoki László bajsza olyan súlyos terpeszben áll, mint a megvadult bikával szembenéző hortobágyi gulyás a közelgő vihartól vibráló pusztai égbolt fenyegető kupolája alatt. Ennek – a zenében is jól ismert fogalommal élve – tökéletes ellenpontja a Rákóczi fejedelem frizuráját idéző, barokkos lágysággal vállra omló hajkorona. Ez a férfiasan tökéletes és megbonthatatlan koncepció ellen tudott állni annak, hogy megvalósítóját gyanúsan feminin fénytörésben láttassa a diszkókorszak talmi ízlésvilága. E truváj jutalma pedig nem is lehetett más, mint az a mai napig lankadatlan, egészen a magyar politikai felső vezetés szférájáig töretlen elismerés, ami a messziről jött embernek szól. Hiszen a lakosság terjedelmes és egyébként nem túl kalandvágyó része kitartóan lelkesedik azokért a magyar férfiakért, akik nem félnek csípőre tett kézzel a Nyugat szemébe nézni, és egy-két gúnykacajt is megengedve emlékezteti azt arra: Dzsingisz kán bármikor visszatérhet. 

Híd Jenő