Ül egy 69 éves amerikai úriember egy fővárosi luxushotel bárjában, és negyedóra leforgása alatt háromszor elmondja hogy „a feleségemnek Budapest a kedvenc városa, mert szerinte romantikusabb, mint Párizs”. Néhány órával később ugyanez a szívélyes gentleman Székesfehérváron lefejezteti magát, kényszerzubbonyt húz, vagy véres henteskötényben mászkál fel-alá, közben pedig arról énekel, hogy milyen kemény hely Amerika, és hogy milyen brutális is a mi planétánk. Ő Alice Cooper, a látványos show-elemeket karcos gitárzenével vegyítő shock rock műfaj atyja, akivel elbeszélgethettünk kicsit, mielőtt színpadra lépett volna csütörtök este a Fehérvári Zenei Napokon.
Nemcsak a felesége, ő is imádja Budapestet, úgyhogy roppant boldog, hogy a koncert utáni nap nem kell továbbutaznia, és inkognitóban andaloghat a fővárosban. Állítja, az inkognitóhoz elég hátrafognia a haját, felvennie egy napszemüveget és egy sapkát, és már mehet is sétálni a belvárosba vagy a budai Várba.
„Amúgy egy csomó rocksztár nem nagyon néz körül a turnén. Én sosem hagynám ki. Megyek moziba, étterembe. Ha olyan nagy sztár lennék, hogy nem hagyhatnám el a szállodaszobámat, na azt utálnám.”
Nem hagyta ki tavaly Erdélyben járva a Drakula grófhoz kapcsolódó kastélyt sem. Útitársai nem akárkik voltak, hanem másik zenekarának, a Hollywood Vampiresnek a tagjai: Johnny Depp filmszínész és Joe Perry, az Aerosmith gitárosa, továbbá csatlakozott hozzájuk egy barátjuk, Tim Burton rendező is. Alice Cooper mégis inkább arról mesél nagy átéléssel, hogy hatott rá a hely szelleme:
„Nem töltenék ott egy éjszakát, az biztos, egyszerűen érezni, hogy azon a helyen nagyon gonosz dolgok történtek. Mondom ezt úgy, hogy nem hiszek a vámpírokban, de az egész környékben volt valami furcsa.”
Ezt azért rögzítsük: Alice Cooper, aki több évtizede azzal tölti az idejét, hogy válogatott kínzóeszközöket cipel a színpadra, hogy azokkal és groteszk dramaturgiájú rockzenéjének segítségével bizarr rock’n’roll-cirkuszt teremtsen, nem hisz a vámpírokban. Persze a Vincent Damon Furnier néven anyakönyvezett zenész és előadóművész nem csinál, nem is csinálhatna belőle titkot, hogy Alice Cooper csak szerep, kitalált figura. Mi arról kérdeztük a jeges vizet kortyolgató művészt, hogyan is kezdődött mindez.
„Mindent a Beatlestől tanultunk. Ahogy mindenki más is. Aztán megtanultunk minden Rolling Stones-dalt. Aztán felfedeztük magunknak a Yardbirdst, a Kinkst. Hagytuk, hogy ezek a bandák hassanak ránk. Aztán hagytuk, hogy a West Side Story és a James Bond-filmzenék hassanak ránk. Aztán mindez összekeveredett, hozzáadtuk a hard rockot, és ebből lett Alice Cooper, aki kétségkívül egy gonosz alak, de valahogy viccesen gonosz. Úgyhogy hagytam, hogy Alice olyan arrogáns csirkefogóvá változtasson engem, amilyen ma este a színpadon is leszek.”
Itt derül ki, hogy Alice Cooper hiába beszél olyan kedvesen a rock’n’roll hőskorának számító hatvanas évekről, mint nagypapák az unokáiknak, ezt a bizonyos álarcot egy pillanat alatt elő tudja hívni. Kihúzza a nyakát, felemeli a tekintetét, lebiggyeszti az ajkait, még a flegma kéztartást is hozza egy másodpercre, úgyhogy már oda sem kell képzelni a szeme köré az ikonikus, pókháló mintázatú fekete festést. De csak póz ez, el is tűnik gyorsan, úgyhogy ismét a kedélyes bácsi hangján ecseteli, hogy „nagyobb tesóitól”, Jim Morrisontól, Jimi Hendrixtől, Janis Joplintól és Frank Zappától tanulta meg, hogy ha létrehozza Alice Cooper karakterét, akkor bizony azt a színpadon kell hagynia. Ez a tudás mentette meg az életét.
„Minden este velük ittam és téptem, aztán végignéztem, ahogy meghalnak, többségük huszonhét évesen. Jim Morrison egész nap Jim Morrison akart lenni. Ehhez neki persze segítség kellett: ital, pirulák és a többi. Na én ebből nem kértem, ezért azt az utat választottam, mint Batman. Ő is úgy volt vele, hogy ha levette a maszkot, akkor már csak Bruce Wayne volt.”
Mi nem arra kértük, hogy denevérembernek képzelje magát, egy másik szerepre próbáltuk rávenni. Mivel tavaly az elnökválasztással párhuzamosan saját kampányt indított, nem tudtuk kihagyni a kérdést, hogy mi történne, ha egyszer az Egyesült Államok arra ébredne, hogy Alice Cooper az elnöke. Válaszul visszautasítást kaptunk.
„Ez a legunalmasabb állás, amit csak el tudok képzelni. Ráadásul nem is fizetne jól, az elnök nem keres valami sok pénzt. Sokkal többet keresek rocksztárként.”
