„Megszakítjuk adásunkat, mert információk szerint Diána hercegné súlyos sérüléseket szenvedett egy párizsi autóbalesetben. A francia rádió arról tudósított, hogy a város nyugati részén, egy alagútban egy másik járművel ütközött. A hírügynökségek jelentették, a hercegnét kórházba szállították, állapotáról nincs hivatalos információ. Az autó másik utasa – egy francia rendőrségi információ arról szólt – a barátja, Dodi Fayed, meghalt, ahogy a hercegné kocsijának sofőrje is. A híreket egyelőre nem erősítették meg, amint új információink lesznek, jelentkezünk.”
Így hangzott a brit közszolgálati BBC húsz évvel ezelőtti sokkoló bejelentése. Martin Lewis híradós szavai elképzelhetetlennek tűntek. Kellemes nyár végi nap volt, a gimnázium következő tanévére készülődtem, amikor mindezt bemondták. Édesanyám, aki pár évvel idősebb csak Diánánál, és nagyon kedvelte a hercegnét, nem akarta elhinni a történteket.
Azt, hogy mekkora népszerűségnek örvendett Nagy-Britannián kívül is, jól mutatja, hogy a balesettel és körülményeivel a magyar média is részletesen foglalkozott. Már aznap mentek a találgatások, mi is történhetett pontosan. Az Alma híd alatti alagútban Diána járműve óránként 105 kilométeres sebességgel csapódott az egyik pillérnek, majd megpördülve a betonfalnak ütközött. A hivatalos szakértői vizsgálat szerint az autó egyik utasa sem csatolta be a biztonsági övét. Az egyetlen túlélő, Diána testőre, Trevor Rees-Jones volt, aki nagyon súlyosan megsérült; később is csak az események töredékeit tudta felidézni.
A híradások hamar elvetették a későbbi összeesküvés-elméletek csíráit, hiszen nem igazán derült ki, mi vezetett a katasztrófához. A lesifotósok miatt gyakorlatilag állandóan bujkáló Diána az ütközés előtt is a paparazzik elől menekült a párizsi – egyébként Dodi apjának, Mohamed Al-Fayednek a tulajdonában álló – Ritz Hotelból. Noha egy csalikocsival a fotósok többségét megtévesztették, néhányan követték a hátsó ajtón távozó Diánáékat. Bár sokan, köztük például George Clooney is, a lesifotósokat kárhoztatták (a helyszínen hetet le is tartóztattak), a tizennyolc hónapig tartó vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy nem játszottak szerepet a balesetben, illetve nem ők okozták. Az persze más kérdés, hogy Diánáék előlük menekültek, így ha nem üldözik őket, nyilvánvaló, hogy autós ámokfutás sem lesz belőle. Az azóta lefolytatott több, részletes vizsgálat alapján az ütközés az autót vezető – egyébként pedig a Ritz biztonsági főnökhelyetteseként dolgozó – Henri Paul hibájából következett be. Vérében ugyanis alkoholt és antidepresszáns gyógyszereket is találtak.
Bármilyen sokszor látjuk is, ismert személyek esetében nehéz elfogadni, hogy úgy menjenek el, mint egy hétköznapi halandó, akár baleset vagy betegség következtében. Ha pedig bármilyen apró esély van rá, sokan inkább hisznek valami gyanús, sötét, titkos, elhallgatott összeesküvésben, semmint mondjuk egy ittasan okozott közúti balesetben. Az évek folyamán egyébként a legtöbb ilyen teóriát az öreg Fayed szállította a hatóságoknak, aki láthatóan nem tudja feldolgozni a fia tragikus halálát. Összesen 175 ilyen elképzelését vizsgálták meg, így például azt, hogy Diánát és Dodit a királyi család akarta eltenni láb alól, mert a hercegné várandós volt az egyébként muszlim férfitól, s ez a tény roppant kínos lett volna számukra. A terhesség tényét azonban a törvényszéki orvos szakértők tagadták. Ahogy a királyi család, a brit hírszerzés és a különleges erők érintettségét is. Így az sem nyert bizonyítást, hogy egy másik autó – egy titokzatos Fiat Uno, amely a Diánát korábban fotózó, majd 2000-ben rejtélyes öngyilkosságban meghalt Jean-Paul James Andansoné volt – lökte volna meg őket. Ahogy az is légből kapottnak bizonyult, hogy a katonai hírszerzés áll az egész mögött, amely az alagútban egy stroboszkóppal zavarta meg a sofőrt annyira, hogy az nagy sebességgel a falnak hajtson.
Mindezek ellenére egy állítólagos, először 2003-ban, a Daily Mirrorban felbukkant Diána-levél miatt Fayed újabb vizsgálatot kezdeményezett. Ebben a tíz hónappal a halála előtti levélben a hercegné arról ír, Károly herceg egy fékhibának tűnő autóbalesetet készít elő, amelyben ő súlyos fejsérülést szenved majd, így a férje előtt szabad lesz az út egy új házasság előtt.
Diána élete, különösen miután kapcsolata megromlott Károly herceggel, a bulvárlapok kedvelt témája volt, a felfokozott médiaérdeklődés pedig a halálában is fontos szerepet játszott. A walesi hercegné tündérmeseszerű szerelmi történetét, majd a kiábrándultságát már életében is nem egy film dolgozta fel, a húsz évvel ezelőtti tragikus baleset után pedig még több rendező figyelme fordult Diána felé. Játékfilmek, dokumentumfilmek és a két műfaj között félúton járó dokudrámák meséltek a brit királyi család talán legnépszerűbb alakjáról, akinek hiányát – ahogy ezt a stúdiók jól érzékkel felmérték – nehezen dolgozta fel a közönség.
Az alkotások célkitűzésükben és színvonalukban is nagy szórást mutattak, a legemlékezetesebb bukást a 2013-ban bemutatott Diana című produkálta, amely Naomi Watts főszereplésével a közönség és a kritikusok körében is jókora elutasításra talált. Egy brit publicista szerint az életrajzi dráma olcsó és bús kísérlet volt arra, hogy elérje a délutáni tévématinék színvonalát. Más kritikusok kiemelték ugyan Watts „meggyőző” teljesítményét, de Oliver Hirschbiegel alkotásának egészét mindenki egyformán lehúzta.
A művészi és anyagi kudarc ellenére a négy éve készült életrajzi film közel sem kavart akkora vihart, mint a 2017. augusztus elején képernyőre tűzött Diana: In her own words (Diána a saját szavaival) című dokumentumfilm. A Channel 4 brit televízió produkciója már a bemutatója előtt jelentős botrányt okozott, hiszen kiderült, az alkotás a hercegné magánéletének legintimebb részleteit tárja fel. Diána hercegné, miután különvált férjétől, beszédtanárt fogadott, hogy közéleti megjelenésein magabiztosabban léphessen fel. Peter Settelen színész videóra vette az üléseiket, amelyeken a hercegné magánéleti válságáról, a királyi testőrség egyik tagjához fűződő szerelméről, valamint bulimiájáról is nyíltan mesélt. Bár a rögzített beszédórák egyáltalán nem a nyilvánosság számára készültek, a Channel 4 mégis belőlük állította össze dokumentumfilmjét.
Diána a felvételeken felidézte a férje és Camilla Parker-Bowles – Károly későbbi feleségének – nyílt titokként kezelt viszonyát. Elmondta, a herceg arra figyelmeztette, nem lesz ő az egyetlen walesi herceg a történelemben, aki nem tart szeretőt. A hercegné az aggodalmait II. Erzsébettel is megosztotta. – Nem tudom, mit tegyek, mondtam neki. Nem tudom, mit tegyél, válaszolta a királynő, majd hozzátette, hogy Károly reménytelen – fogalmazott Diána a felvételeken.
A dokumentumfilm közzététele ellen a hercegné fivére, Spencer gróf, továbbá Diána számos közeli barátja is felszólalt, ám hiába kérték a csatornát, hogy kegyeleti okokból ne tűzzék műsorra a produkciót, a csatorna hajthatatlan maradt. Az alkotás – amelynek színvonaláról sokat elárul a The Daily Telegraph konzervatív napilap kritikájának címe: „Sárdobáló gyűlölködés történelemnek álcázva” – végül a nagy hírverésnek hála a csatorna idei legsikeresebb műsora lett három és fél millió nézővel. Igaz, a Channel 4 előzetesen ennél lényegesen nagyobb nézettséggel számolt.
Ne nevezzenek ikonnak, csak egy anya vagyok – fakadt ki egyszer a hercegné. De bármennyire próbálta a figyelmet elterelni magáról, Diána húsz évvel a halála után is sok nő számára megkerülhetetlen divatikon. 1982-ben, miután tagja lett a királyi családnak, az egyik londoni újság még a tíz legrosszabban öltözött nő közé sorolta a hercegnét, de tíz évvel később már az egyik legízlésesebben öltözködő hírességként emlegették. Vilmos herceg feleségének, Katalinnak a szettjeit is előszeretettel hasonlítják anyósa, a walesi hercegné legendás darabjaihoz.
Ruhatárának legfontosabb darabja természetesen a menyasszonyi ruhája volt, amire több mint 17 millióan voltak kíváncsiak világszerte. Diána a Vogue egyik újságíróján keresztül ismerte meg a David és Elizabeth Emanuel tervezőpárost, akiknek brit selyemből készült ruhája 25 láb hosszú uszályával a divattörténelembe is bevonult, sőt még saját Wikipédia bejegyzése is van.
A 80-as évek elején a hercegné még nem igazán találta meg saját stílusát. Akkori kedvelt tervezője, Bruce Oldfield mindig a protokollnak megfelelően, szigorú szabású ruhákba öltöztette fel. Diána fokozatosan vált magabiztossá: kötött pulóverek helyett egyre inkább olyan darabokra esett a választása, amelyek kiemelték atletikus alakját. Később Catherine Walker lett az egyik fő tervezője, aki mindig figyelt arra, hogy fiatalos és modern nőként jelenjen meg. Ebből az időszakból a leginkább ikonikus ruhája Victor Edelstein éjkék estélyije volt, amelyet 1985-ben viselt Amerikában, Ronald és Nancy Reagan fogadásán. Ez volt az az emlékezetes este, amikor John Travolta fél órán keresztül táncolt a hercegnével.
Károly feleségeként a királyi udvar hagyományait tiszteletben tartva mindig brit tervezőktől választott, de a válása után a külföldi tervezők felé fordult. Versace lett a kedvence, de Valentino, Dior és Christian Lacroix alkalmi öltözeteit is szívesen viselte. A királyi udvart maga mögött hagyva sokkal merészebb kreációkban mutatkozott, mert szexi lenni: egyre gyakrabban viselt mélyebb dekoltázsú ruhákat és rövidebb szoknyákat.
Az egyik legtöbbet vitatott, általa viselt ruha majdnem ismeretlen maradt, mivel Lady Di túl kihívónak tartotta. Ez az a bizonyos „bosszúruha” (Christina Stambolian testhez álló, mély vágású, vállra húzott kis feketéje), amelyet 1994-ben a Serpentine Galéria partiján épp aznap este viselt, amikor Károly herceg Camilla Parker-Bowleshoz fűződő viszonya kiderült. Az utolsó pillanatban esett erre a ruhára a választása, mivel Diána „úgy akart kinézni, mint egymillió dollár”, így elvetették az eredetileg tervezett Valentino ruhát, Lady Di pedig a figyelem középpontjába került. A kilencvenes években számos alkalommal szerepelt a legnagyobb divatmagazinok – Harpers Bazaar, Vanity Fair, Vogue – címlapján.
A hercegné halála után ruháinak egy részét jótékony célokra adományozták, ebből a Christie’s ház aukcióján több millió dollár folyt be. Lady Di gardróbjának legfontosabb darabjait folyamatos vándorkiállításon lehet látni, Diána kedvenc lakhelyén, a Kensington-palotában pedig egy állandó kiállítás mutatja meg, miért lett divatikon.
Online-média-boom
Diána tragédiájának máig ható médiatörténeti hatása is van: az élő, percről percre történő tudósítások kezdete az online térben. A walesi hercegnő halála épp az internetes boom kezdetére esett, ám 1997 nyarán az online média épp csak éledezett. Akkoriban nem használták még tömegesen ezt a felületet, a hírekről a tévéből, a rádióból és újságból tájékozódtak inkább az emberek. Jól példázza ezt, hogy a BBC a nem sokkal korábbi 1997-es brit parlamenti választások idején kísérleti jelleggel indított ugyan egy honlapot, ahol élőben lehetett követni az eseményeket, ám ezt kifejezetten csak arra az eseményre hívta életre. Diána balesete, illetve az azt követő események viszont óriási érdeklődést váltottak ki az olvasók körében világszerte, így az igényt érzékelve a BBC külön weboldalt indított, ahol online közvetítették az események állását. Ahogy arról a Wikipédia vonatkozó szócikke is megemlékezik, kicsit keserédes ugyan kimondani, de a Diána-baleset volt az, amely meggyőzte a brit közszolgálati adó illetékeseit, hogy a televízió és a rádió mellett elindítsák internetes hírportáljukat is. Ez 1997. november 4-én meg is történt, ahogy az egész napos hírcsatornájuk is ekkor, öt nappal később kezdte meg adását. (B. R.)
