Érdekes kérdés, hogy vajon valamiféle nemzetkarakterológiai vakfoltnak köszönhetően születnek-e rendre vizuálisan terhelt kabalafigurák Magyarországon. Épp csak kezdtük elfelejteni a megboldogult Bol-Dog pulit, aki kis híján a magyar albínókutya-tenyésztés felemás eredményeire hívta volna fel a figyelmet a vizes vébé kapcsán, erre itt van a MÁV-Start által meghirdetett pályázat győztes figurája, Trackman, a Vágányember. Illetve volt. Mert pár nap után vele kapcsolatban is szomorú gyászjelentést tett közzé a cég, miután azzal kellett szembesülniük, hogy a fél ország a bakteridentitás új megtestesítőjén nevet.
De mi is volt a baj a rövid életű győztessel? Kritikai bonckésünk élét alapvetően a végeredmény esztétikai minőségébe kívánjuk belemélyeszteni, ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni néhány ideológiailag kényelmetlen kérdésfelvetés mellett sem, ráadásul ezek visszahatnak a látványvilágra is. Kezdjük ott, hogy Trackman láthatóan egy szuperhős, ami óhatatlanul elmélyíti az utazóközönség érzékenyebb részében azt a homályos előérzetet, hogy emberfeletti segítség szükséges ahhoz, hogy a magyar államvasút teljesítse azt a newtoni fizika értelmében véve látszólag nem lehetetlen és ezoterikus kihívásokat nem támasztó feladatot, hogy őket A pontból B pontba eljuttassák. Igaz, ha nagyon önkritikus, de legalábbis önazonos lett volna a MÁV, akkor az új jelkép a tavasszal is bekapcsolva felejtett Fűtésember vagy a nyárban combokat vegzáló szakadt bőrhuzat megtestesülése lehetett volna.
Ehelyett itt van (volt) nekünk ez az egyszerre erős testalkatú, ugyanakkor mégiscsak légies – rosszindulatúbb megközelítésben aránytalan – magyar férfi. Ez utóbbi jelzőre utal egyértelműen a bajusz is, aminek magyarságtartalmát nem gyengíti az sem, hogy az elmúlt években lecsengett hipszterarcszőrzet-kánonban is helyet talált magának ez a hetyke, pedert változat. Trackman összetett személyiségének lényegét azonban, egyúttal a koncepció kristályközepét is, a vasúti szuperember tágra nyílt kék szemében, azaz lágy fókuszú tekintetében lehetett megtalálni. A jóindulattal barátságosnak, őszintén szólva viszont inkább végtelenül ostobának ható nézésben egyrészt a MÁV személyzeti politikájának kudarca és az Alföldön hirtelen és magyarázat nélkül leálló személyvonat utasainak rettegése egyszerre tükröződik vissza. Meg az értetlenségünk, hogy erre a pályázatra, de még inkább erre a végeredményre és utójátékra mégis mi szükség volt.
