Disznófülű Trump, olvadó írógép és a magyar neoavantgárd legjava

A bécsi nemzetközi képzőművészeti vásáron, a Vienna Contemporaryn jártunk

A művészeti piac furcsa dolgokra képes. Akár arra is, hogy egy bécsi kortárs vásáron a hetvenes évek magyar alkotóit állítsa a középpontba, miközben körös-körül szinte mindenki 2010 utáni művekkel rukkol elő. Bécsben 27 ország száznál is több kiállítója sereglett össze a vasárnapig tartó Vienna Contemporaryra, elsősorban közép- és kelet-európai galériák.

Talán éppen most kapja majd fel a nemzetközi piac azt a frissen diplomázott afrikai festőt, akinek egyelőre a nevét sem tudja még kiejteni senki. Vagy Feng Lu kínai szobrászt, aki olyan provokatívan nyúl a világpolitikai kérdésekhez, hogy a galéria jobbnak látta, ha a pavilon bejárata elé teszi ki a szobrait. Mindenki felfigyel majd arra, hogy a disznótestű alkotás Donald Trump amerikai elnök fejét viseli keserves ábrázattal és helyes kis malacfülekkel.

A magyar képzőművészetből manapság, úgy fest, a hetvenes évek a legizgalmasabb a nemzetközi porondon. Egyre több helyen fedezik fel neoavantgárd művészeinket, akik ebben az időszakban a nemzetközi vérkeringéstől elzárva alkottak. Nem álltak mögöttük múzeumok és galériák, amelyek a külföldi megismertetésüket segítették volna. – Ahhoz, hogy egy művésznek piaca legyen, komoly katalógusok, angol nyelvű szövegek, kiállítási együttműködések kellenek. Ebből semmi nem volt adott a hetvenes években. Hiába volt lehetősége például Nádler Istvánnak vagy Bak Imrének arra, hogy németországi kiállításokon mutatkozzanak be, ott egzotikumként tekintettek a munkáikra. Meglepetés volt, hogy „még a vasfüggöny mögött is születnek ilyen művek” – mondja Mélyi József, a magyar pavilon kurátora. 

A művészettörténészt az acb, a Kisterem és a Vintage Galéria kérte fel arra, hogy a birtokukban lévő művekből összeállítsa a magyar pavilont. Az anyagban nagyrészt konceptuális művek és geometrikus absztrakciók szerepeltek, valamint a Pécsi Műhely művészeinek munkái, amelyek ezeket az irányokat egyesítik.

Mélyi szerint a hatvanas évek művészete már „lepörgött” a nemzetközi színtéren, bevásároltak belőle a külföldi múzeumok is, kevesebb mű forog a piacon. Részben ezért szűkítette a kamaratárlat anyagát az 1970-es évekre, mert ez a korszak, legalábbis ami Kelet-Európát illeti, rendelkezik még szabad vegyértékekkel. Bak Imre, Jovánovics György, Hajas Tibor, Ladik Katalin, Maurer Dóra és a többiek neve Magyarországon ismerősen cseng, de hogy ezek az alkotók a hetvenes években a világ élvonalába tartoztak, arra külföldön csak mostanában kezdenek ráébredni. Ezzel a korszakkal szerepelt Magyarország idén az Elizabeth Dee Galériában New Yorkban és a kölni művészeti vásáron is. A neoavantgárd nem volt a Kádár-kori kultúrpolitika szíve csücske, művelői csak elvétve jutottak kiállítási lehetőséghez itthon, művelése egyfajta belső emigrációnak számított ezért. Olyan alkotók is akadtak, akik ténylegesen az ország elhagyására kényszerültek, Szentjóby Tamás például.

Vető János sem gondolta talán, hogy az Udo Kierről 1977-ben készített fotósorozata egy nagy bécsi művészeti vásáron szerepel majd. Bódy Gábor Psychéjének szereplője újságokat, információkat hozott nyugatról Budapestre, és nem kis megütközést kelthetett, ahogy vámpírszerű sminkjével felszállt a metróra. Vető a szovjet metrókocsikban feltűnő Kier megjelenését övező reakciókat is fotózta. Mélyi szerint nem műtárgynak, inkább dokumentációnak szánta ezeket a képeket.

Christina Steinbrecher-Pfandt szerint természetesnek lehet tekinteni, hogy néhány évtizedenként újra előkerül egy-egy kor, egy-egy szcéna. Hiába lehetséges a rendszerváltás óta szabadon kutakodni, a közép- és kelet európai művészet kevéssé ismert. – Az, hogy egy jó szemű művészettörténész körülnéz egy országban, nem egyenlő azzal, hogy a teljes színteret alaposan feldolgozzuk – mondja lapunknak a Vienna Contemporary művészeti vezetője, aki szerint a korábbinál komolyabb érdeklődés látszik most Közép- és Kelet-Európa irányában. Szerinte ez mélyebben gyökerezik annál, hogy divatnak nevezzük, és az alaposabb feltárásra irányul.

Mélyi szerint egyébként a magyar művészettörténetnek is óriási adósságai vannak, összefoglaló kiállítások alig akadtak az elmúlt évtizedekben. A feldolgozás hatalmas szakmai munkáját ma a galériák végzik, míg a világban máshol múzeumok és kutatóintézetek látják el ezt a feladatot. Magyarországon az intézményrendszer finoman szólva erodálódott az elmúlt években. A nemzetközi áramlatokba való bekapcsolódás helyett szerinte a befelé fordulás vált jellemzővé.

A Vienna Contemporary fiatal, de gyorsan fejlődő vásár, idén hatodik alkalommal rendezték meg. Igazgatóságának elnöke egy nemzetközileg ismert orosz műgyűjtő, Dimitrij Aksenov, az RDI orosz ingatlancég tulajdonosa. A fókuszban mindig Közép- és Kelet-Európa áll. A kínálat jelzi azt is, milyen művészetnek van ma piaca. Dél-amerikai és afrikai alkotók például csak kevés kiállító kínálatában voltak jelen. Az egyik az osztrák Ernst Hilger Galéria: standjukon a kortárs társadalmi problémákra reflektáló kenyai Peterson Kamwathi Life (Élet) című sorozatának egyik darabja volt látható. A festmény sorban álló embereket ábrázol – a kenyai mindennapok esszenciája ez, ételért és minden másért is jó sokat kell ácsorogni –, a kép hátterében alig olvasható, halvány társadalomkritikus szövegeket rejtett el a művész. 

A vásár kereskedelmi jellegének megvan az a következménye, hogy például a hangművészet nemigen képviseltette magát – nehéz ugyanis piacra lépni vele. Kivételek persze akadtak. Az ismert osztrák képzőművész, Claudia Märzendorfer például jégből formázott meg egy írógépet, amit tintával festett feketére. Az alkotás csendben olvadozott, csorgott belőle a fekete lé. Néha betették a hűtőbe, aztán újra kirakták, és remélték, hogy kitart a vásár végéig.