Tompa Andrea, Péterfy Gergely, Kötter Tamás, Jászberényi Sándor, Grendel Lajos, Tőzsér Árpád, Bibó István, Krúdy Gyula, Pavel Vilikovsky – csak néhány azok közül a szerzők közül, akiket a Kalligram Kiadó adott ki az elmúlt években. Számos szerzőjük vált idővel a magyar próza sztárjává, mások eleve a felvidéki magyar vagy a szlovák kortárs irodalom legismertebb nevei voltak. A Kalligram a kevés megmaradt független könyvkiadó egyike itthon – a kiadó tulajdonosa, Mészáros Sándor szerint annak ellenére az, hogy a Libri számos kiadó felvásárlása után most kisebbségi tulajdonrészt szerzett a Kalligramban is. Úgy véli, gazdasági szükségszerűség, hogy egy nagy kereskedőház marketinggel, terjesztéssel támogassa a minőségi irodalmat, különben az képtelen célba érni. Ez akkor is így lenne, ha nem omlott volna össze nagy zajjal idén év elején az egyik legnagyobb könyvkereskedő, az Alexandra, komoly károkat okozva ezzel a magyar könyvkiadóknak. Az olvasáskultúra Mészáros Sándor szerint mindettől függetlenül is hanyatlik, és ez ellen a magyar állam is tehetne.
– Ha magyar könyvkiadásról beszélünk, akkor január óta az Alexandra csődje a legfontosabb téma. A vásárlók is megérezték a könyváruházlánc összeomlását, hiszen sokaknak Alexandra-könyvutalványokban ragadt a pénze. De a könyvkiadók még rosszabbul jártak, Matyi Dezső cégei ugyanis milliárdos tartozást hagytak hátra. Mi most a helyzet?
– Részben változatlan. A Líra, a Libri és az Alexandra Value nevű új cég vette át az Alexandra-üzleteket. Utóbbival szemben elég nagy a bizonytalanság a könyvkiadói szakmában. Néhány száz könyvet mi is adtunk nekik, de sem leltárt, sem fogyásjelentést nem kaptunk még. Nincs információnk arról, hogy január óta mennyi könyv fogyott az üzletekben. Ők bíznak abban, hogy felállnak. Én ebben kevésbé vagyok derűlátó, sok kiadó nem ad ugyanis könyvet nekik, ezzel szűkülnek a készleteik, vagyis korántsem biztos, hogy a vásárlók megtalálják náluk azt, amit épp keresnek. Ez pedig nem segíti a talpra állást. Ami az Alexandrát illeti, lehet tudni, hogy csődeljárás folyik. Mi is jelentős veszteséget szenvedtünk el, tízmillió forint feletti az összeg. Egy év és öt hónap könyvfogyását nem fizették ki nekünk januárig. Még azt sem tudom pontosan megmondani, hogy mennyi a kárunk. Azt biztosnak látom, hogy Matyi Dezső nem vállal felelősséget a csődért, így nem valószínű, hogy a januárig felhalmozott tartozást bárki is megtéríti nekünk.
– A könyvszakmából sokan tényként kezelik, hogy az Alexandra Value-ban Matyi Dezsőnek vagy a hozzátartozóinak van valamilyen érdekeltsége. Ön mit gondol?
– Ezt cáfolják, hivatalosan Matyi Dezső kereskedőként megszűnt létezni, csak az Európa és az Alexandra Könyvkiadókban van érdekeltsége. De a névválasztás tényleg előidézheti, hogy sokan erre következtetnek.
– Ön azok közé a könyvkiadók közé tartozik, akik szorosan követték az Alexandrával kapcsolatos fejleményeket. Lehetett volna valamit tenni, hogy a katasztrófa ne következzen be?
– Ez a folyamat évek óta zajlott, és a kiadók, illetve a kiadókat képviselő Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) is hibás benne. Tudtak a bajokról, de csak 2017 januárjában tették meg azt, amit már előbb is tenniük kellett volna. Korábban lényegében nem szólaltak meg. Meghallgatták Matyi Dezsőt, de nem jártak utána, hogy valójában mi a helyzet, pedig egységesebb fellépéssel talán orvosolhatók lettek volna a bajok.
– Úgy hangzik, mintha a MKKE részt vett volna az ügy eltussolásában.
– Nem ezt akartam mondani. Mi, kiadók, valamennyien részt vettünk abban, hogy a dolog így alakult. Amikor Matyi Dezső korábbi könyvterjesztő cége, a Pécsi Direkt összeomlott 2013-ban, a könyvkiadók elfogadták, hogy az új cégek majd részletekben kifizetik a Pécsi Direkt tartozásait, mi pedig továbbra is bizományba adunk könyveket. Tehát a mi pénzünket használta, és ígéretet tett, hogy fizetni fogja a tartozásait.
– Tehát a szakmai bizalom vezetett katasztrófához?
– Igen. Nem lehetett tudni, hogy ez lesz a vége. Kamuhírek is voltak, például olyanok, hogy Matyi Dezső talált szakmai befektetőt, és el is lehetett hinni, mert volt olyan, hogy rendesebben fizetett. De amikor látszott, hogy az adósság ismét nőni kezd, akkor egységesen kellett volna erőteljesebb intézkedéseket tenni, nem külön-külön. Ez a folyamat aztán begyorsult, és három év alatt csődhöz vezetett. Matyi szerint mindenki hibás, csak ő nem. Pedig a fizetési gondok már jóval korábban kezdődtek.
– Volt olyan kiadó, aki idejekorán jogi lépéseket lett az Alexandrával szemben, csődeljárást kezdeményezett, és sikerrel járt, kifizették az adósságait. Nem ezt kellett volna tenni?
– Dehogynem, csak nem külön-külön, hanem együttesen. A közös jogi fellépésre mindenképp szükség lett volna. 2017-ben, amikor végképp összedőlt az Alexandra, már sikerült ez a közös fellépés, a könyvkiadók egységesen visszavonták a könyveiket az Alexandrától.
– Miközben az Alexandra a csőd felé menetelt, a rivális Libri intenzíven terjeszkedett, ami azzal is járt, hogy sok szerzőt „elszerettek” más kiadóktól. A Kalligramtól ki távozott?
– Kukorelly Endre, Kőrösi Zoltán, Csányi Vilmos, jó pár szerzőnk. Logikus volt, hogy a Libri és az ott felépülő, a szépirodalommal foglalkozó Jelenkor Kiadó leigazol jól csengő neveket. De sokkal erőteljesebb volt a Librinek az a törekvése, hogy a könyvpiacon erősnek számító bestsellerszerzőket csábítsák magukhoz. Sokuknak adtak jobb ajánlatot, mint a korábbi kiadójuk. Talán ez is szerepet játszott abban, ami az Alexandrával történt. Sok könyvkiadó sértett volt, és úgy gondolták, ezek után az Alexandrával fognak össze, mert ha nem teszik, a Libri túl nagy súlyt kap a piacon, és az Alexandra összeomlásával kiadók mehetnek tönkre. Ez volt a retorika. De amikor látták, hogy az Alexandra nem fizet, mégis ki kellett volna kényszeríteni, hogy rendezzék a tartozásukat vagy jelentsenek csődöt. Hamarabb meg lehetett volna tenni. Kisebb lett volna a kár, és megtisztul a piac. Így viszont végül tényleg tönkrementek kiadók.
– Egyelőre egy ismertebb kiadó sem jelentette be, hogy végleg megszűnnének. Tud olyanról, aki ténylegesen csődbe került?
– Könyvkiadóknál bonyolultabb, hogy mit tekintünk csődnek. Lehet, hogy nem szűnt meg a cég, de nem adnak ki könyveket, vagy csak tíz könyvet egy évben, és tíz könyv alatt a kereskedők már nemigen veszik be egy kiadó könyveit. Hogy fel lehet-e ebből támadni, vagy nem, az már egy másik kérdés. Az Osiris évek óta ilyen helyzetben van, az Atlantisz, a Palatinus nem is tudom, hozott-e ki könyvet az elmúlt évben. Ezek azért jelentős könyvműhelyek voltak.
– Nemrég derült ki, hogy a Libri kisebbségi tulajdonosként bevásárolta magát Kalligram Kiadóba. Nem volt esélye, hogy függetlenként megmaradjon a magyar könyvpiacon?
– Független kiadó maradtam, a megegyezés csak a logisztikára és a kereskedelemre vonatkozik, nem a kiadó munkájára. Jórészt a gazdasági kényszer indokolta a lépést. Úgy alakult ki a könyvpiacunk, hogy kereskedőhálózatok – az Alexandra, a Líra, a Libri – könyvkiadói holdingokat építettek. Egy kézben vannak kiadók és bolthálózatok, és a kettő tulajdonképpen ellenérdekelt. A kereskedőházak mindig a saját kiadóiknak a könyveit próbálják előtérbe helyezni, amikor kereskednek. Így volt ez nemcsak a Líránál és a Librinél, de az Alexandránál is: a könyvesboltokban a központi helyek hetven százalékát az Alexandra 21 kiadójának könyvei foglalták el, ezeket akarták elsősorban eladni. A nehézségek ezért nemcsak abból adódtak, hogy az Alexandra – és a 2009-es válság következtében mások is – rendetlenül fizettek, hanem ebből a szerkezetből is. Lehet egy olyan holdbéli álláspontot képviselni, hogy a kereskedők miért nem csak kereskednek, és a kiadók miért nem csak könyvkiadással foglalkoznak, de így alakult a könyvpiacunk.
– Azért volt tehát szükség a Libri befektetésére, hogy a reklám és a könyvesbolti terjesztés szempontjából a Libri a Kalligram könyvei mögé álljon.
– Igen, és ezt teljesen racionális döntésnek tartom. Rég meg kellett volna találnunk a megoldást arra, hogy a jó minőségű szépirodalom, aminek a kiadását Magyarországon nagyon kevés műhely, öt-tíz kiadó műveli, életképesebb legyen. Mi sem tudtuk kihozni a Kalligramból az utóbbi időben azt, ami a kiadóban mint márkában, valamint a szerzőinkben benne van. A Librivel való együttműködés lehetőséget teremt arra, hogy egy-egy könyvünk, szerzőnk kiugorjon, kiemelt helyet kapjon a könyvesboltokban. A házasságról persze majd akkor tudjuk igazán, hogy milyen, ha együtt élünk. De egyelőre úgy látom, hogy működni fog.
– Az állam beavatkozhatott volna ezekbe a könyvpiaci folyamatokba?
– Azt nem tartottam szerencsés ötletnek, hogy az állam mentse meg az Alexandrát. Matyi Dezső cége a piacon nőtt ekkorára: övék volt a nyereség, és övék a csőd is. De az állam most ölbe tett kézzel ül, és csak nézi, hogy mi történik, amit szintén nem tartok jónak. Korábban is ki lehetett volna már találni különböző kompenzációs eszközöket azoknak a kiadóknak, akik a magyar kulturális értéket teremtenek. Őket lehetne magasabb összegű pályázatokkal támogatni. A támogatási rendszer már nagyjából 2008 óta nem úgy működik, ahogy kellene.
– A Nemzeti Kulturális Alap továbbra is támogatja a könyvkiadást.
– A pályázati összeg – ami egyébként szintén csökken – arra elegendő, hogy kiadják a könyvet, esetleg kifizessük belőle a honoráriumot a szerzőnek. Az állam a könyv kiadását, előállítását támogatja tehát, semmi részt nem vállal viszont a könyvek piacra lépésében. A könyvek megjelennek, de nem érnek célba. Nagyon fontosnak tartja a jelenlegi kurzus a határon túli magyarságot például, miközben a határon túl alig-alig lehet magyar könyveket vásárolni. Sorra csuknak be a könyvesboltok, Délvidéken már egy sincs.
– A Kalligram Kiadó könyvei kaphatóak mondjuk Marosvásárhelyen?
– Véletlenül igen, de nagyon keveset vesznek. Ahogy máshol, nyilván ott is a kommersz műveket olvassák többen, de már az sem tud hozzáférni a minőségi irodalomhoz, akit érdekelne. Hanyatlik az olvasáskultúra, és ebben nagy része van annak, hogy nem neveljük fel a minőségi irodalom olvasóit, de annak is, hogy a könyvek egyáltalán hozzáférhetők-e. Ha valamit például hosszú ideig nem adunk ki, nem gondozzuk, nincs a könyvesboltban, az a szöveg nincs jelen a kultúrában. Nehezen képzelhető el, hogy Németországban bármelyik könyvesboltban ne kapnánk Goethét jó minőségű változatban. Itthon viszont minden további nélkül előfordulhat, hogy egy találomra kiválasztott üzletben nincs megfelelően gondozott József Attila-kiadás. Az értelmezések is fontosak. Mondjuk, hogy megkapunk-e a boltokban egy Kosztolányi-monográfiát vagy egy új Arany János-értelmezést. Vagy egy újabb történelmi munkát, egy régebbi irodalmi mű újabb fordítását, esetleg egy olyan külföldi szerző fordítását, aki új név Magyarországon. Ha nem születnek meg ezek a könyvek, az hat a társadalomra. Ehhez jön még a kritikai élet halála, és a folyóiratok nehéz helyzete. A médiában állandó politikai izgalom van, és egyre kevesebb a kultúra, pedig úgy érzem, az emberek sokszor inkább a kultúráról olvasnának. Közben viszont egy teljes állású könyvkritikus még a hideg vízre valót sem tudja megkeresni. Ennek a rendszernek az elsorvadása összetett folyamat. Nem is lehet ezeket a problémákat egy év alatt megoldani, de egyelőre az innovatív kezdeményezések sem látszanak.
– Volt egyáltalán olyan kezdeményezés a rendszerváltás óta, ami ebből a szempontból előremutató?
– A könyvtárak könyvvásárlását támogató Márai-program ilyen volt, de azt is kiherélték, egyre szűkebb lett a kerete, pedig az elérhetőség szempontjából fontos szerepe van annak, hogy milyen könyveket talál meg az olvasó egy közkönyvtárban. Ezen kívül csak tervek voltak, amik sosem valósultak meg. A könyvesboltokat kellene támogatni abban, hogy például könyvbemutatókat rendezzenek, meghívjanak szerzőket. Mindenki tudja, hogy vidéken, határon túl is elmennek az emberek a könyvbemutatókra akkor is, ha amúgy a könyvesboltba nem mennének be. Kíváncsiak, érdeklődnek, meghallgatják a szerzőt, és egy-egy ilyen alkalommal meg is veszik a könyvet. Erre kellene nagy mennyiségű támogatást szánni, illetve a marketingre, reklámfelületre. Meg arra, hogy megjelenjenek a tudományos művek is, mert azoknak a kiadása gyakorlatilag eltűnt. Például a 20. századi magyar irodalom nagy életműveiből háromnak vagy négynek van kritikai kiadása. A legtöbb szerző rossz szövegkiadásokban, esetleg cenzúrázott változatban van jelen a piacon. Normális országban ilyen nem lenne lehetséges. Pedig egy kultúra önértelmezésekben létezik. Erre ma nagyon kevés pénz van. Közben látszik, hogy nem arról van szó, hogy az ország nem engedheti meg magának az ilyen kiadásokat, mert van egyfajta „ideológiai túltámogatás”, nagy összegek jutnak például a Nemzeti Könyvtár sorozatra, ami viszont egyszerűen kikerüli a piacot. Nincs értelme, hogy közintézményeket teletömjünk olyan könyvekkel, amik már megvannak.
