Hogy Gulácsy Lajos életét mennyire áthatotta a játékosság, a humor, de egyúttal a melankólia, az kiderült már önéletrajzából: „Szomorú múlt borult az országra, melynek [kihúzva: jelentéktelen] tagjává lettem megszületésem elvitázhatatlan ténye által. Ennek a szomorú országnak fővárosában láttam meg a napvilágot 1882. év október 12. napján.” Ma százharmincöt éve, hogy ez az elvitázhatatlan tény megesett, és megszületett a magyar szecesszió legfontosabb festőjeként ismert Gulácsy. Csupán negyvenkilenc év adatott meg számára. Az I. világháború kitörésekor idegrendszere összeomlott, 1917-től pedig haláláig egy elmegyógyintézet lakója volt. Hét évvel bekerülése után a vakság véget vetett művészetének is. Amit az addig eltelt néhány évtizedben ránk hagyott, az viszont korszakalkotónak bizonyult.
Édesapja napidíjból volt kénytelen eltartani családját, miután főmérnöki állását elvesztette. Korán jött fia képzőművészeti érdeklődése, már gimnazista korában kiállította a Műcsarnok egy festményét. A gimnázium befejezése helyett 1900-ban inkább beiratkozott a Mintarajziskolába, itt a realisztikus portréiról ismert Balló Ede tanítványa volt. Két évvel később már Rómában találjuk Gulácsyt, 1903-ban pedig Firenzében tanult. Húszéves korától a Nemzeti Szalon állandó kiállítója lehetett, és rendszeresen felbukkant a Műcsarnok időszaki tárlatain. Márffy Ödönnel közösen szerepelt az Uránia műkereskedésben, 1908-ban pedig a négyezer koronás Ferenc József-díjat is elnyerte. Ady Endre köreiben mozgott, majd haláláig tartó barátságot kötött Juhász Gyulával. Az I. világháború kirobbanása után viszont már nem lehetett ugyanaz: zseniális elméje felmondta a szolgálatot.
„Én csak Da Vincire esküszöm. A holtak között sincsenek bálványaim, nemhogy az élők között lennének. Egyedül állok, s bár nem hivatkozhatom kis vagy egyéb állami arany és más micsoda éremkoloncokra, mit pár művészetben hátulgombolós szerény kollégám családi összeházasodás révén élvez, ellenben bírom a magyar sajtó és lelkes magyar közönség osztatlan elismerését” – fogalmazott magáról Gulácsy. Fiatal diákként egyaránt megragadták képzeletét a józsefvárosi sikátorok, de a beregszászi szüreti mulatságok, a vérkei farsangok egyaránt.
Különös figurákkal benépesített képzeletbeli városát, Nakonxipánt már Itáliában álmodta meg. Tüneményes fantáziája Weöres Sándor költészetében vált végleg a magyar kultúra fentebbi régiójának megtestesítőjévé. A nagy költő kérdései ma már bennünk csengnek, mikor csak rápillantunk Gulácsy olyan olajfestményeire, mint a Nakonxipánban hull a hó: „Hová repültök, háromélü kardok, / hidegségtekre mely ég szele fútt, / e rejtelmes világon mit akartok, / míg ajzott húrként pendül a Tejút?” Pedig ahogy Dénes Zsófia is írta a nyolcvanas évek elején megjelent könyvében: „Nakonxipán? Ki mondja? Amiért Gulácsy mondja? Ez Padova. Egy kávéház ablaka. Hideg, olasz télben.”
A szecesszió nagymestere, a preraffaeliták képviselője viszont csodavilágot teremtett maga körül: meglátta, amit más nem. Vele veszett minden: emberábrázolásainak szuggesztív ereje, a dolgok káprázatára való rácsodálkozás. Az Extázis álomszerű idillje, Az ópiumszívó álmának letisztult sokrétűsége. Mint Juhász Gyula írta hozzá szóló, még Gulácsy életében írott versében: „Te ott maradtál: téren és időn túl / Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt, / Nem hallasz már ugatni szűkölő bút / S nem látod a halált, amint arat. [ ] Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda, / Alázatos, hű, tőled nem kiván / Már e plánéta semmit és a holdba / Nakonxipán vár már, Nakonxipán!”
