Különös figurákkal benépesített képzeletbeli városát, Nakonxipánt már Itáliában álmodta meg. Tüneményes fantáziája Weöres Sándor költészetében vált végleg a magyar kultúra fentebbi régiójának megtestesítőjévé. A nagy költő kérdései ma már bennünk csengnek, mikor csak rápillantunk Gulácsy olyan olajfestményeire, mint a Nakonxipánban hull a hó: „Hová repültök, háromélü kardok, / hidegségtekre mely ég szele fútt, / e rejtelmes világon mit akartok, / míg ajzott húrként pendül a Tejút?” Pedig ahogy Dénes Zsófia is írta a nyolcvanas évek elején megjelent könyvében: „Nakonxipán? Ki mondja? Amiért Gulácsy mondja? Ez Padova. Egy kávéház ablaka. Hideg, olasz télben.”
A szecesszió nagymestere, a preraffaeliták képviselője viszont csodavilágot teremtett maga körül: meglátta, amit más nem. Vele veszett minden: emberábrázolásainak szuggesztív ereje, a dolgok káprázatára való rácsodálkozás. Az Extázis álomszerű idillje, Az ópiumszívó álmának letisztult sokrétűsége. Mint Juhász Gyula írta hozzá szóló, még Gulácsy életében írott versében: „Te ott maradtál: téren és időn túl / Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt, / Nem hallasz már ugatni szűkölő bút / S nem látod a halált, amint arat. [ ] Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda, / Alázatos, hű, tőled nem kiván / Már e plánéta semmit és a holdba / Nakonxipán vár már, Nakonxipán!”
