Zaklatási ügyek: ahol hatalom, ott probléma is van

A Weinstein-botrány hullámai a magyar művészszakmát is elérték.

Tovább gyűrűzik a Harvey Weinstein amerikai producer szexuális zaklatásai kapcsán kirobbant botrány. Naponta újabb és újabb színésznők lépnek elő, hogy őket is érte szexuális erőszak a pályájuk során. Jessica Chastain Oscar-jelölt színésznő a napokban arról beszélt, hatalmas szakadék van a Hollywoodról kialakított kép és a mindennapi gyakorlat között, de a filmipar igazságtalan működését észre sem veszik a benne dolgozók. Időközben kiderült, már nemcsak Harvey Weinsteint, de az öccsét, közös filmgyártó cégük, a Weinstein Company alapítóját, Bob Weinsteint is zaklatással vádolják. Amanda Segel producer szerint a férfi három hónapon keresztül zaklatta őt.

A botrány hullámai hazánkba is elértek. Sárosdi Lilla színésznő a Weinstein-botrány kapcsán számolt be arról a Facebookon, hogy fiatalabb korában egy meg nem nevezett színházi rendező orális szexre akarta rávenni egy autóban. A színésznő kifogásolta, hogy a színházak semmilyen közleménnyel nem álltak elő, pedig az ő feladatuk is lenne az efféle a hatalmi visszaélésekkel szembeni fellépés. Ezt követően adott ki nyilatkozatot a Katona József Színház, mélyen elítélve az alá- és fölérendeltségi viszony bármilyen jellegű kihasználását. Az intézmény egyúttal óvott attól, hogy a nyilvánosságra kerültek tükrében a színházi élet egészére vonatkozó, általánosságban elítélő következtetésre jussunk. Sárosdi után azonban már Földes Eszter színésznő is beszámolt atrról, hogy „számos szexista megaláztatásban volt része.”

Személyes környezetében nem tapasztalt a magyar színházi vezetők egy része szexuális zaklatást, ugyanakkor elítélnek minden hasonló esetet – derült ki a lapunk által megkeresett igazgatók, rendezők válaszaiból. Egyöntetűen arról beszéltek: nem fordult elő a környezetükben ilyen, de ettől még nem gondolják, hogy ne lennének a Sárosdi Lilláéhoz hasonló történetek.

– Mélységesen elítélek minden erőszakot. Magam egyébként színészként, nem igazgatóként éltem le az életem, de hasonlókat nem tapasztaltam a színfalak mögött – fejtette ki lapunknak a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója, Balázs Péter. Elmondása szerint a színház zárt világ, és főleg a munkára igyekeztek mindig koncentrálni. Kérdésünkre, hogy mit tehet ilyen esetben egy színésznő, illetve kell-e tartania a karrierje ellehetetlenítésétől, Balázs Péter úgy válaszolt, hogy szerinte ebben a közegben nincs szó ilyen hatalmasságokról.

– A szexuális kiszolgáltatottság mindig is jogos és létező probléma volt, mindenki hallott ilyen esetekről a színházi világban éppúgy, mint a politikában vagy más területen – mondta lapunknak a Karinthy Színház vezetője. Karinthy Márton viszont ezért is érzi kissé „túlreagáltnak” a közzétettek színházi vonatkozását. – Miért éppen most tárják fel ezeket, és miért hisszük, hogy csak e közegben léteznek hasonló esetek? A mozdonyvezetők és a csigatenyésztők között valószínűleg ugyanekkora a latencia és a titkolózás. Csakhogy az senkit nem érdekel – fejtette ki az intézményvezető. Szerinte a színház, a film és a média látványos, a közönség előtt zajló műfaj, „talán ezért ekkora a hírverés és a habverés is körülötte”.

– Konkrétumot nem tudok, csak pletykákról hallottam, de azokat nem nevesíteném – válaszolta megkeresésünkre a székesfehérvári Vörösmarty Színház művészeti vezetője. Bagó Bertalan szerint ahol hatalom és pénz, ott probléma is van, és mélységesen elítéli a hatalommal való visszaélést. – De a tanár-diák viszonylatban ez éppúgy jellemző, ami szintén szörnyű – vélte Bagó Bertalan.

– Én nem tettem ilyet, és nem is találkoztam vele a környezetemben, de Lillával maximálisan szolidáris vagyok – fejtette ki Bérczes László színházi rendező. Hozzátette, ettől még nem arról van szó, hogy ne léteznének hasonló problémák, kétségkívül megesnek ilyenek. A kérdésre, hogy mit tehetnek az ilyen helyzetbe kerültek, azt mondta: nyilván azt érdemes ilyenkor javasolni, hogy Sárosdihoz hasonlóan álljanak ki bátran, de nem tudja, a konkrét esetekben ki milyen helyzetbe kerülhet. Szerinte egy-egy névtelen történet esetében mindenkire árnyék vetülhet.

Kovács Gábor, az Üvegtigris producere hétfőn a Facebook-oldalán jelezte, Sárosdi Lilla megszólalása „nagyon gáz mederbe” terelheti a szexuális zaklatás ügyét. – Nem vonom kétségbe az igazát, de most kéne leállni, mert szörnyű gusztustalan fordulatok jönnek – írta Kovács Gábor. Többen bírálták a producert, aki szerdán hosszabban is kifejtette véleményét a zaklatási botrányról. – Továbbgondolva az ügyet a produceri „szereposztó dívány” Amerikában valószínűleg hatékonyabb szemben a mi rendezőcentrikus világunkkal – fogalmazott újabb bejegyzésében. Hangsúlyozta, Weinstein nyolcvan százalékos biztonsággal hozta létre filmjeit, amelyeket öntörvényű rendezők készítettek el, akiknek biztos, hogy volt beleszólásuk a szereplőválogatásba. – Ettől még nyilván megtörténtek a szörnyűségek – mutatott rá. – De az alkotói zsenialitás és extremitás is magában foglalhat szokatlan megnyilvánulásokat, aminek nyilván kell, hogy legyen határa mindkét oldalról!

A sok kommentelő, köztük Janisch Attila filmrendező és Kende János operatőr által is bírált posztok kapcsán kerestük Kovács Gábort, aki elmondta, a közösségi médiában minden megnyilatkozás vitát gerjeszt. Hangsúlyozta: a véleményét a posztokban kifejtette, ahhoz nem szeretne semmit hozzátenni.

Nem csupán színházi kérdés

Tizenhat évesen magántanuló lettem, miután kiválasztottak egy főszerepre. Egy éven keresztül képeztek, én pedig nagyon boldog voltam, noha kételkedtem magamban. Mindig szükségem volt megerősítésre. A forgatás előtt két nappal elvették tőlem a szerepet egy álindokkal. Szerintem más volt a háttérben. Sejthető. Az egész világ a szexről szól, de hagyjuk ezt – olvasom Sáfár Anikó régebbi nyilatkozatában.

Aztán eszembe jutnak az egyéb történetek: Fábri Zoltán feleségéé, Apor Noémié, akit Major Tamás zaklatott az ötvenes években, és miután ellenállt, alig kapott szerepet a Nemzeti Színházban. Felidézhetjük a mára elfelejtett, az amatőr-létből a mozivilágba hirtelen belecsöppenő színésznő, Szellay Alice esetét is, akit férje, Szőts István filmjének bemutatásáért cserébe akart rávenni „párnacsatára” a korszak egyik legjellemtelenebb politikusa, Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter. (Az 1947-es Ének a búzamezőkről végül több évtizeden át a dobozban maradt.)

Hallottam történeteket magam is, például egy régi győri színházigazgató zaklatásairól. Egy öreg színész vagy húsz évvel ezelőtt kitüntetve bizalmával pedig azt mesélte, hogyan lehetetlenítették el a pályáját, mert elutasított egy igen nyilvánvaló ajánlatot.

A képlet tulajdonképpen igen egyszerű és legalább annyira felháborító is. Kétségtelen, hogy színészek esetében a leglátványosabb. Ám, hogy mindez színházi kérdés lenne csupán, abban erősen kételkedhetünk. Nem arról van szó sokkal inkább, hogy közös munka érdekében tartósan összezárt főnökök és kiszolgáltatott emberek esetében mindez majdnem hogy „természetes”?

Beszélni kell arról a bizonyos, nagyon is létező „szereposztó díványról”, ám ki figyel emellett más munkahelyi zaklatásokra, szexuális erőszakra vagy annak meg-megismétlődő kísérletére? Ebből a szempontból egy elbocsátással fenyegetett titkárnő, tisztviselőnő, sportoló, pályakezdő tévés, újságíró helyzete legalább annyira kiszolgáltatott, mint egy színészé. Nyilván bőven lehetne mondanivalójuk, és persze okuk a meakulpázásra a színházi embereknek, esetleg kollégáik bűnei miatt, a mundér becsületét védendő.

Ám valóban elhisszük, hogy csupán a színházi embereknek kell megszólalniuk, csak színházaknak kell közleményt kiadniuk? (P. T.)