Zaklatási ügyek: ahol hatalom, ott probléma is van

A Weinstein-botrány hullámai a magyar művészszakmát is elérték.

– A szexuális kiszolgáltatottság mindig is jogos és létező probléma volt, mindenki hallott ilyen esetekről a színházi világban éppúgy, mint a politikában vagy más területen – mondta lapunknak a Karinthy Színház vezetője. Karinthy Márton viszont ezért is érzi kissé „túlreagáltnak” a közzétettek színházi vonatkozását. – Miért éppen most tárják fel ezeket, és miért hisszük, hogy csak e közegben léteznek hasonló esetek? A mozdonyvezetők és a csigatenyésztők között valószínűleg ugyanekkora a latencia és a titkolózás. Csakhogy az senkit nem érdekel – fejtette ki az intézményvezető. Szerinte a színház, a film és a média látványos, a közönség előtt zajló műfaj, „talán ezért ekkora a hírverés és a habverés is körülötte”.

– Konkrétumot nem tudok, csak pletykákról hallottam, de azokat nem nevesíteném – válaszolta megkeresésünkre a székesfehérvári Vörösmarty Színház művészeti vezetője. Bagó Bertalan szerint ahol hatalom és pénz, ott probléma is van, és mélységesen elítéli a hatalommal való visszaélést. – De a tanár-diák viszonylatban ez éppúgy jellemző, ami szintén szörnyű – vélte Bagó Bertalan.

– Én nem tettem ilyet, és nem is találkoztam vele a környezetemben, de Lillával maximálisan szolidáris vagyok – fejtette ki Bérczes László színházi rendező. Hozzátette, ettől még nem arról van szó, hogy ne léteznének hasonló problémák, kétségkívül megesnek ilyenek. A kérdésre, hogy mit tehetnek az ilyen helyzetbe kerültek, azt mondta: nyilván azt érdemes ilyenkor javasolni, hogy Sárosdihoz hasonlóan álljanak ki bátran, de nem tudja, a konkrét esetekben ki milyen helyzetbe kerülhet. Szerinte egy-egy névtelen történet esetében mindenkire árnyék vetülhet.

Kovács Gábor, az Üvegtigris producere hétfőn a Facebook-oldalán jelezte, Sárosdi Lilla megszólalása „nagyon gáz mederbe” terelheti a szexuális zaklatás ügyét. – Nem vonom kétségbe az igazát, de most kéne leállni, mert szörnyű gusztustalan fordulatok jönnek – írta Kovács Gábor. Többen bírálták a producert, aki szerdán hosszabban is kifejtette véleményét a zaklatási botrányról. – Továbbgondolva az ügyet a produceri „szereposztó dívány” Amerikában valószínűleg hatékonyabb szemben a mi rendezőcentrikus világunkkal – fogalmazott újabb bejegyzésében. Hangsúlyozta, Weinstein nyolcvan százalékos biztonsággal hozta létre filmjeit, amelyeket öntörvényű rendezők készítettek el, akiknek biztos, hogy volt beleszólásuk a szereplőválogatásba. – Ettől még nyilván megtörténtek a szörnyűségek – mutatott rá. – De az alkotói zsenialitás és extremitás is magában foglalhat szokatlan megnyilvánulásokat, aminek nyilván kell, hogy legyen határa mindkét oldalról!

A sok kommentelő, köztük Janisch Attila filmrendező és Kende János operatőr által is bírált posztok kapcsán kerestük Kovács Gábort, aki elmondta, a közösségi médiában minden megnyilatkozás vitát gerjeszt. Hangsúlyozta: a véleményét a posztokban kifejtette, ahhoz nem szeretne semmit hozzátenni.

Nem csupán színházi kérdés

Tizenhat évesen magántanuló lettem, miután kiválasztottak egy főszerepre. Egy éven keresztül képeztek, én pedig nagyon boldog voltam, noha kételkedtem magamban. Mindig szükségem volt megerősítésre. A forgatás előtt két nappal elvették tőlem a szerepet egy álindokkal. Szerintem más volt a háttérben. Sejthető. Az egész világ a szexről szól, de hagyjuk ezt – olvasom Sáfár Anikó régebbi nyilatkozatában.

Aztán eszembe jutnak az egyéb történetek: Fábri Zoltán feleségéé, Apor Noémié, akit Major Tamás zaklatott az ötvenes években, és miután ellenállt, alig kapott szerepet a Nemzeti Színházban. Felidézhetjük a mára elfelejtett, az amatőr-létből a mozivilágba hirtelen belecsöppenő színésznő, Szellay Alice esetét is, akit férje, Szőts István filmjének bemutatásáért cserébe akart rávenni „párnacsatára” a korszak egyik legjellemtelenebb politikusa, Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter. (Az 1947-es Ének a búzamezőkről végül több évtizeden át a dobozban maradt.)

Hallottam történeteket magam is, például egy régi győri színházigazgató zaklatásairól. Egy öreg színész vagy húsz évvel ezelőtt kitüntetve bizalmával pedig azt mesélte, hogyan lehetetlenítették el a pályáját, mert elutasított egy igen nyilvánvaló ajánlatot.

A képlet tulajdonképpen igen egyszerű és legalább annyira felháborító is. Kétségtelen, hogy színészek esetében a leglátványosabb. Ám, hogy mindez színházi kérdés lenne csupán, abban erősen kételkedhetünk. Nem arról van szó sokkal inkább, hogy közös munka érdekében tartósan összezárt főnökök és kiszolgáltatott emberek esetében mindez majdnem hogy „természetes”?

Beszélni kell arról a bizonyos, nagyon is létező „szereposztó díványról”, ám ki figyel emellett más munkahelyi zaklatásokra, szexuális erőszakra vagy annak meg-megismétlődő kísérletére? Ebből a szempontból egy elbocsátással fenyegetett titkárnő, tisztviselőnő, sportoló, pályakezdő tévés, újságíró helyzete legalább annyira kiszolgáltatott, mint egy színészé. Nyilván bőven lehetne mondanivalójuk, és persze okuk a meakulpázásra a színházi embereknek, esetleg kollégáik bűnei miatt, a mundér becsületét védendő.

Ám valóban elhisszük, hogy csupán a színházi embereknek kell megszólalniuk, csak színházaknak kell közleményt kiadniuk? (P. T.)