Engedj be! – Vámpírdráma az egykori pártétkezdében

Pálfi György korrekt adaptációt készített az Engedj be! kamasztörténetéből, a színházi forradalom viszont elmaradt.

Kérdéses ugyanakkor, mennyire tud így hatásos lenni a sztori. Alfredson filmjében az elmagányosodás egyik szimbóluma volt a nyolcvanas évekbeli pangás: a tévében Brezsnyevről beszéltek, bár igazán senki nem figyelt oda. Anyuka az egyik szobában igyekezett nem megszakadni, miközben a teljesen magára maradt kisfiú örült, mikor épp nem pécézték ki iskolatársai. A hangulathoz sokat hozzátett a svéd hidegség, a téli melankólia, amit ugyanakkor a Trip darabjában nem érdemes túlzottan keresnünk. Kérdéses az is, színpadon egyáltalán lehetséges lenne-e visszaadni a jól ismert atmoszférát, illetve érdemes-e kísérletet tenni rá. A magányos fiatalok egymásra találását és erős szövetségét így is hitelesen lehet ábrázolni, Pálfi pedig erős gyerekszereplőkkel dolgozik.

A felnőttek helyzete már érdekesebb. Szabó Simon viccesen hozza ugyanazt a baltával faragott figurát, amit megannyi más filmben-sorozatban, csak kérdéses, az Engedj be! hideg sztoriján belül mennyire tud működni egy hasonló vígjátékkarakter. Ez egyébként az előadás másik problematikus része: számos ponton komikus elemekkel fűszerezték az amúgy inkább nyomasztó történetet, ez pedig nem feltétlenül vált az előadás előnyére. Az egyedi színpadi megoldások, a Trip helyszíne által lehetővé tett körfolyosós játék ugyanakkor abszolút, és Pálfiék izgalmasan oldották meg a véres uszodai drámához hasonló nagy ívű jeleneteket is. Szerencsére a horrorisztikus szcénák sem mennek el bohóckodás irányába, és a rendező nem felejtette a lényeget, a két kamasz egymásra találásának történetét. „Képzeld egy kicsit magad a helyembe” – halljuk Elitől az Alfredson-filmben, és nagyjából ez lenne a vámpírdráma esszenciája. Az Engedj be! empátiára tanít. Arra, hogy felismerjük az egyedüllét elviselhetetlenségét, és meglássuk a társadalom peremére szorultak szenvedését.

A legnagyobb kérdés így, hogy ebből mennyit szűr át magán egy adaptáció, az amerikai remake kétséges teljesítménye után pedig a magyar színpadi darab ad is, nem is. Hűen prezentálja a Lindqvist-sztorit, ugyanakkor a melankóliát nehezen adja vissza, így problémásabb is közel kerülnünk a karakterekhez, megérteni szenvedésüket. Mondhatni, nagyobb fába vágta így a fejszéjét Pálfi, aki filmjeinek sajátos hangulatát elhagyva igyekezett az átvett anyagra koncentrálni.

Korrekt és élvezetes előadást készített így, amit az Engedj be! rajongóinak mindenképp érdemes megnézniük, a színház forradalmasítása viszont elmaradt. Persze nem is biztos, hogy utóbbit lett volna érdemes várnunk.