Az angol színpadi változat tovább ment az Engedj be! amerikai remake-jénél, és leginkább a központi témát, Eli és Oskar barátságát, kamaszszerelmét tartotta meg – erről Pálfi György, a Taxidermia és a Hukkle rendezője beszélt nemrég lapunknak. Színházi debütálásához keresve sem találhatott volna izgalmasabb alapanyagot: Tomas Alfredson 2008-as vámpírdrámája az előző évtized egyik emblematikus alkotása. A társas magányról, menekülésvágyról mesélő film úgy tudta horrorba ágyazni a vérszívókkal kapcsolatos történetek jól ismert elemeit, hogy közben inkább tűnt kisrealista paneldrámának, mintsem rémtörténetnek. A brit színpadi változat forgatókönyveséről pedig szintén hallhattunk már: John Tiffany és J. K. Rowling mellett ő jegyezte a Harry Potter és az elátkozott gyermek című darab szövegét.
Ehhez képest Matt Reeves 2010-es hollywoodi feldolgozása sajnos misztikus akcióhorrorrá fokozta John A. Lindqvist történetét, benne sátánista bűntényt szimatoló nyomozóval, démoni tekintetű vérszopó lánnyal, valamint Skandinávia helyett Új-Mexikóval. Oskar és Eli helyett itt már Owen és Abby barátkozását figyelhettük, utóbbi szerepében ráadásul a titokzatosságot egy előrebillenő fejtartással megoldó Chloe Grace Moretzcel. De legalább a Rubik-kocka megmaradt mint barátkozást elősegítő eszköz. Persze ne legyünk igazságtalanok, az eredeti történet van annyira érzékeny és sokrétű, hogy kilúgozva is el tud vinni a hátán egy filmet.
Vagy ezúttal színházi darabot: az iskolai bántalmazással és tinédzsermagánnyal sokkoló sztorit a Merlint és Átriumot egykor vezető Magács László teátruma, a Trip dolgozta fel. November 1-je és december 31-e között, blokkokban játsszák a színművet a Jászai Mari tér közelében található Palatinus házban, az egykori pártétkezdében.
Pálfi György rendezése az Alfredson-dráma történetvezetését követi, így nem kell tartania annak, aki a Los Alamos-i bűnügyi hajszával nem tudott mit kezdeni. A Taxidermia alkotója viszont elmozdult a mindkét film közegét adó nyolcvanas évektől, és modernebb eszközöket adott hősei kezébe. Oskarék így már Rubik-kocka helyett napjaink kütyüin játszanak, a fiú pedig videobeszélgetést is folytat apjával, ami egyébként egyike a darab érdekes vizuális megoldásainak.
Kérdéses ugyanakkor, mennyire tud így hatásos lenni a sztori. Alfredson filmjében az elmagányosodás egyik szimbóluma volt a nyolcvanas évekbeli pangás: a tévében Brezsnyevről beszéltek, bár igazán senki nem figyelt oda. Anyuka az egyik szobában igyekezett nem megszakadni, miközben a teljesen magára maradt kisfiú örült, mikor épp nem pécézték ki iskolatársai. A hangulathoz sokat hozzátett a svéd hidegség, a téli melankólia, amit ugyanakkor a Trip darabjában nem érdemes túlzottan keresnünk. Kérdéses az is, színpadon egyáltalán lehetséges lenne-e visszaadni a jól ismert atmoszférát, illetve érdemes-e kísérletet tenni rá. A magányos fiatalok egymásra találását és erős szövetségét így is hitelesen lehet ábrázolni, Pálfi pedig erős gyerekszereplőkkel dolgozik.
A felnőttek helyzete már érdekesebb. Szabó Simon viccesen hozza ugyanazt a baltával faragott figurát, amit megannyi más filmben-sorozatban, csak kérdéses, az Engedj be! hideg sztoriján belül mennyire tud működni egy hasonló vígjátékkarakter. Ez egyébként az előadás másik problematikus része: számos ponton komikus elemekkel fűszerezték az amúgy inkább nyomasztó történetet, ez pedig nem feltétlenül vált az előadás előnyére. Az egyedi színpadi megoldások, a Trip helyszíne által lehetővé tett körfolyosós játék ugyanakkor abszolút, és Pálfiék izgalmasan oldották meg a véres uszodai drámához hasonló nagy ívű jeleneteket is. Szerencsére a horrorisztikus szcénák sem mennek el bohóckodás irányába, és a rendező nem felejtette a lényeget, a két kamasz egymásra találásának történetét. „Képzeld egy kicsit magad a helyembe” – halljuk Elitől az Alfredson-filmben, és nagyjából ez lenne a vámpírdráma esszenciája. Az Engedj be! empátiára tanít. Arra, hogy felismerjük az egyedüllét elviselhetetlenségét, és meglássuk a társadalom peremére szorultak szenvedését.
A legnagyobb kérdés így, hogy ebből mennyit szűr át magán egy adaptáció, az amerikai remake kétséges teljesítménye után pedig a magyar színpadi darab ad is, nem is. Hűen prezentálja a Lindqvist-sztorit, ugyanakkor a melankóliát nehezen adja vissza, így problémásabb is közel kerülnünk a karakterekhez, megérteni szenvedésüket. Mondhatni, nagyobb fába vágta így a fejszéjét Pálfi, aki filmjeinek sajátos hangulatát elhagyva igyekezett az átvett anyagra koncentrálni.
Korrekt és élvezetes előadást készített így, amit az Engedj be! rajongóinak mindenképp érdemes megnézniük, a színház forradalmasítása viszont elmaradt. Persze nem is biztos, hogy utóbbit lett volna érdemes várnunk.
