Pálfi György: Rajtam keresztül akartak példát statuálni Vajnáék

A rendezővel többek között a füstbe ment Toldi-projektről és Schmidt Máriával való konfliktusáról is beszélgettünk.

– Miért épp most döntött úgy, hogy a színház irányába mozdul?
– Mindig azt gondoltam, hogy színháznak és filmnek nagyon más a nyelve. Igaz ugyan, hogy színészekkel dolgozik mindkettő, sűríti a megélt valóságot, közönséggel működik, de a nyelviségük, a létrehozás formái mégis nagyon eltérőek. Én pedig kiskorom óta a vizuális kultúra, a film nyelvét tanultam, azt ismerem. A színháztól így inkább távol tartottam magam. Az első nagyjátékfilmemben tulajdonképp igazi színészek sincsenek. Szép lassan szereztem meg azt a tapasztalatot, ami alapján nyugodtan bele mertem vágni egy színpadi rendezésbe. Magács László évek óta kapacitált rá, nagyon kitartó volt, és végül azt ajánlotta: itt van ez a film, az Engedj be, létezik egy angol színházi átirata is, olvassam el, és ha van kedvem, csináljuk meg. Nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben új filmbe tudnék fogni, szóval jó időben jött a felkérés, ráadásul Lászlónak is nagy kaland ez az egész. 

– És miért az Engedj be adaptációja volt ennyire csábító?
– Ez egy fontos témáról szóló, érzelmes mű, vámpíros hordozóanyagba csomagolva. A központi tartalom, a fiú és a lány végzetes szerelme, a fiú magára hagyatottsága, a függőség viszont mindegyik feldolgozásban, így a miénkben is megmarad. A svéd film alapanyaga egy novella, de készült egy amerikai mozi is, utóbbi kettőt pedig átírták egy darabba. A szövegkönyvbe még így is kerültek olyan instrukciók, amiket egyszerűen lehetetlen megvalósítani a színpadon.

– A filmből ismerős nagy ívű jeleneteket, például a véres uszodai drámát miként lehet színre vinni?
– Itt jön el igazán a színház nyelvének a pillanata. Egy film is akkor kezd el érdekelni, amikor úgy tűnik: lehetetlen megcsinálni. Itt is rögtön megindult az ötletelés, hogy milyen térben, hogy képzeljük el ezt a vizes dolgot. Volt szó róla, hogy elvisszük az egészet uszodába, tornaterembe vagy lakótelepi játszótérre. Végül úgy láttuk, a legjobb egy lecsupaszított építkezési terület lenne, amit úgy használunk, ahogy szeretnénk. A néző magában hozzáteszi, hogy hol vagyunk – hogy lakásban, uszodában vagy játszótéren járunk-e éppen. Közben pedig nagyon megmarad az a hangulat, mint az eredeti filmben.

– Az amerikai remake-ről mit gondol? Az Egyesült Államokban szinte már hagyománnyá vált pár évvel korábbi sikerfilmek változó színvonalú feldolgozása, vegyük csak az Oldboyt vagy A tetovált lányt.
– Persze, elvégre ezek általában anyagilag elég sikeres vállalkozásoknak bizonyulnak. Az eredetit forgalmazhatatlannak ítélik, a nézők többsége pedig csak az újjal találkozik az amerikai piacon. Nem új keletű ez, a Nikita is ilyen volt Luc Bessontól. Forgalmazhatatlannak mondták, és készítettek belőle egy nézhetetlen másolatot, ami anyagilag mégis jóval sikeresebb lett. Hiszen amit az amerikaiak forgalmaznak, az eljut az emberekhez, minden más pedig éppen hogy csak elboldogul lokálisan.

A svéd film persze jóval rétegzettebb, de az Engedj be esetében szerintem nem rontották el a remake-et: máshová helyezték a hangsúlyt, elvették az egész furcsaságát, de azért vállalható lett az újrázás. Az angol színdarab ennél is tovább ment, és csak a központi témát, Eli és Oskar barátságát, kamaszszerelmét tartotta meg. Illetve azt: Oskar hogyan jut el odáig, hogy egyetlen emberbe, ebbe a furcsa kislányba kapaszkodjék. Ez szerintem amúgy a színháznak jobbat is tett, hisz az alkotó beletehetett egy tágabb értelmezést.

– Az ön előadása akkor a londoni darabhoz lesz hasonló?
– Nem akartunk nagyon eltérni, és nem is tehettük, hiszen licencről beszélünk, minden apró eltérést be kellett vezetnünk a példányba. Hetente frissítjük és adjuk le a jogtulajdonosoknak a kisebb változtatásokat. A lényegen viszont nem módosítottunk.

– A gyerekszínészeket nehéz volt megtalálni?
– Elsőként be kellett lőni Eli és Oskar korát: ha filmről lenne szó, kicsit fiatalabbakkal dolgoznék. A színháznál fontos volt, hogy érettebbek legyenek a szereplők, hogy fel tudják venni az előadás ritmusát, súlyát. Így 14 év körülre lőttük be az életkort: az „utolsó nyár lányok nélkül”, ahogy az a Stephen King-regényben, az Állj ki mellettemben is volt. Eli is az első olyan lány, akit valóban beenged az életébe a fiú. Nagyon kényes egyébként ez a korai kamaszkor, amikor a gyereknek a legtöbb támogatásra lenne szüksége, Oskar körül viszont ekkor zuhan szét teljesen a világ

Színházi tapasztalattal rendelkezőket kerestünk, Földessy Margit színitanodájának növendékeit néztük végig például. Így lett két Oskar, Kozma Ákos és Jeney Marci. Elit nagyon sokáig kutattuk, végül Szőke Abigélt találtuk meg, aki többek közt A martfűi rémben szerepelt. Pici, törékeny lány hihetetlen belső erővel, és bár 19 éves, még mindig elhiszik róla, hogy akár 15 is lehetne.

Felnőtt színészekkel sem volt könnyű, mert a legtöbben vagy kőszínházi társulatban vannak, vagy jó előre leszerződtek repertoárdarabokra, mi pedig a novemberben és a decemberben minden este játszunk. Így is találtunk jó színészeket: Szávai Viktóriát, Quintus Konrádot, Vasvári Csabát, Szabó Simont. A legérdekesebb az volt, ahogy a felnőtt férfi főszereplőre rábukkantunk. Casting után ültünk be egy kocsmába összeszedni a gondolatainkat, a másik asztalnál pedig ott ült a Sörös Sándor. Ötöltünk-hatoltunk, ő-e az egyáltalán, de egyben biztos voltam: tökéletes lenne a szerepre. Mikor ment kifelé, megszólítottuk, és kiderült: nyugdíjas, rengeteg ideje van és szívesen vállalja a szerepet.

– Egy olyan fajsúlyos témához, mint az iskolai zaklatás, hogyan lehet kellő érzékenységgel és újat mondva nyúlni? A téma, ahogy régebben, úgy ma is sok vitát generál.
– A dolog nyilván létezett és létezik, kinek ne lenne ilyen emléke? A mi sulinkban például az volt a szokás, hogy az utcasarkon a nagyok megvárták a kisebbeket, és az ő kezükön nyomták el az égő csikkeket. Utólag visszatekintve ez is rendkívül súlyos. De emlékszem arra is, hogy megvártuk az egyik osztálytársunkat egy elintézetlen ügyünk miatt. Aztán persze jött egy idős néni, és elkezdett sikítozni, hogy mit bántjuk azt a szegény fiút. Az ember ad-kap, rosszabb esetben csak kap, és ezt nem tudja feldolgozni. Az én történetem egészséges volt, adtam-kaptam, és nem törtem bele. De vannak az extrém esetek, amikor nem csak ennyi történik, de kiközösítés, folyamatos megszégyenítés is. Nekünk a fizikai erőszakból induló, súlyos megalázottságérzettel járó iskolai zaklatást kell bemutatnunk. Ez a része a darab minden nézőjének fájni fog, személyes élményeket erősít fel.

– Az imént említette, hogy filmet nem valószínű, hogy tudna készíteni a közeljövőben. Miért nem?
– Azt hiszem, erre a Magyar Nemzeti Filmalapnak kell választ adnia. A támogatásokat ők ítélik meg. Folyamatosan pályázom, különböző szinteken voltak-vannak filmtervek, de több a visszautasítás, folyamatos a kedvelvétel. „Én ezt a tervet nem adnám be, már van bent hasonló.” De az igazsághoz hozzátartozik, hogy most fejezem be a filmalap által támogatott játékfilmemet, Az úr hangját. Amíg ezt nem mutatják be, a tervek szerint jövő tavasszal, addig várni kell a következő tervvel.

– Egyre több fesztiválkedvenc, népszerű film készül mostanság, vegyük csak a Saul fiát vagy a Testről és lélekrőlt.
– Igen, hiszen ezeket nagyon elkötelezett emberek készítik, akik mikor lehetőséghez jutnak, mindent megtesznek, akár a támogató bevonásával vagy ellenében. Jobb esetben a támogató nem akadályokat gördít az alkotás elé. Kultúrát felügyelni voltaképp hálás dolog, mert a filmes csak azt nézi, hogy elkészüljön az alkotás még akkor is, ha közben fölösleges akadályokat kell legyűrnie. A filmalapnak persze elvehetetlen teljesítménye a Saul fia, a Testről és lélekről és a többi fesztiválsiker mozi. De bőven beszélhetünk el nem készült, kiszórt, megakadályozott alkotásokról is. Persze, lehet, én vagyok az utolsó mohikán, aki ezt emlegeti fel. Viszont akkor is el kell mondani: a döntéshozatal a szakma teljes kizárásával történik, egy nem cserélődő vezetés által.

– Azért mégis jobb a helyzet, mint a Magyar Mozgókép Közalapítvány idejében volt, nem?
– Nem is sírja vissza senki, az sem működött ugyanis jól. Csak az inga mindig az egyik oldalra leng ki: miért nem tud már valaki egy normális, szakmai alapokon nyugvó filmfinanszírozási rendszert létrehozni? Mindenki hatalmat és pozíciót kajtat, az alkotás meg közben elvész. Persze, eközben a sikerek megtámadhatatlanok, tudom jól. És lám-lám, én is tudok filmet csinálni nagy nehezen. Hét év alatt sikerült most befejeznem egy játékfilmet. Na jó, de nyolc tervet leadtam eközben! Három évet elvettek az életemből a Toldival, és nem segítettek közben semmivel, inkább azt mondták, álljak szépen a sor végére.

– A Toldi-projektről végleg letett akkor?
– Nem én tettem le róla, ők nem akarják. Én akarok Toldit csinálni, ők meg nem. Így mit tehetnék?

– Azért a rendkívüli költségvetés mégis csak megfontolandó ellenvetés, nem?
– Nem gondolnám, a Kincsem például pont annyi pénzből készült, amennyiből a Toldi jött volna létre.

– És ott volt a Pappa Pia is, ami rekordösszegből született. A kritika aztán elő is vette emiatt, hogy miért ítéltek meg ennyit egy ilyen alkotásnak. Nem tart attól, hogy jóval nagyobb lenne a felelősség?
– Ha egy film jó, nem kérdőjelezik meg sem a költségvetését, sem a létét. Ez nem költségvetésfüggő. Nyilván a filmgyártás egy drága dolog, a grandiózusabb tervekre meg több pénz kell. A bukás pedig mindig benne van, de akkor ne is készítsünk filmet? Az ország mérete nem elég nagy ahhoz, hogy üzleti alapon lehessen forgatni, a magyar kultúra építéséhez viszont elengedhetetlen, hogy színvonalas alkotások készüljenek.

– A rendszer csak Andy Vajna személyén múlik? Hallani, hogy akár Kálomista Gábor is válthatná őt. Vele például más lenne?
– Biztosan, hiszen ez egy kézzel vezérelt rendszer. Ha Kálomista keze irányítaná, akkor a rendszer is hozzá idomulna. Az alapvető sarokpontok ettől még nem módosulnának persze. Akkor lenne változás, ha valaki szakmai alapon hajlandó lenne korlátozni végre a saját hatalmi igényeit.

 – Kisfilmek készítésében viszont részt vett, az 56-os emlékév alkalmából jött létre több is a Terror Háza számára. Ennyire ígéretes volt, hogy VR-technikával forgasson?
– A témát igyekeztünk a lehető legkomolyabban venni. Az 56-os utca emberéről próbáltunk ikonikus, rövid, 360 fokos történeteket mesélni, olyanokat, amik megérintik a nézőt. Hogy amikor az ember felveszi a szemüveget, idő- és térutazásban legyen része. A VR-technika nagyon ígéretes volt, persze. Annyira újdonság ez a 360 fokos filmezés, hogy még a nyelve sem igazán alakult ki. Az elejéről kellett felépíteni az egészet. Olyan érzés volt, mint mikor Mélies besétált a Lumiere-testvérek vetítésére, és rácsodálkozott: hűha, itt ez a technika, mit lehet vajon kihozni belőle?

– Az emlékév olyan botrányai sem tántorították el, mint a Desmond Child-szám vagy a Dózsa László-plakát?
– De hát ezek utána történtek! Én akkor naivan azt gondoltam, hogy elfogytak a kurzus szakemberei, és egy VR-filmet inkább másra bíznának. Addig szó sem volt Desmond Childról, még Népszabadság-botrány és Figyelő-ügy sem volt. Nekünk az emlékév indulására el kellett készülnünk. Szakmailag egyébként ezek a filmek szerintem teljesen rendben vannak, világújdonságot hoztunk létre. Nagyon jó érzés volt látni, hogy a Facebook is akkor készít VR-kamerát, amikor mi ugyanezt rakjuk össze a garázsban, szinte párhuzamosan kísérleteztünk. De közben megtapasztaltam azt is a bőrömön, hogy a szakmai hozzáállás miként csavarodik át a politikai erőtérben. A Terror Háza főigazgatónője előtt sem titkoltam soha, mit gondolok a különféle közéleti kérdésekben.

– Őrizhető ezek szerint az autonóm, kritikus értelmiségi attitűd?
– Nem igazán. Én persze próbálhatom őrizni magamban, megmondhatom ezt Schmidt Máriának is, aki ezen megsértődhet, és nem engedheti a filmemet külföldre

– Történt ilyen?
– Ezt a tizenkét filmet nem engedték ki egyetlen fesztiválra sem, mondván, akkor majd én is nyilatkozgatni kezdek, és olyanokat mondok, mint Enyedi Ildikó a Berlinalén. Mondanom sem kell, azóta beszélő viszony sincs közöttünk. Én őrzöm az integritásomat, közben az ember sorra mondhat le a külföldi esélyekről, az évekről, az újabb filmekről. A mozis szakmának is az én példámon akarták megtanítani, hogy nem érdemes visszabeszélni. Mert az egész nem szólt másról, mint a sértődésről. Azt mondta Andy, hogy hiába csinált ez a csávó külföldön is sikeres filmeket, én nem bízom benne, ezért ha fejre áll, akkor sem fog Toldit csinálni. És meg is mutatta! Most persze már hallani, hogy egymilliárdot ítéltek meg egy Toldi-rajzfilmre. Miközben mi épp azért akartunk játékfilmet, mert animáció már létezik, ott van Gémes Józseftől a Daliás idők. De racionálisan érvelni itt már hiábavaló.