Néder Panni rendező a közönséget is bevonta az előadásba, de ami játéknak indult, gyomorszorító tapasztalattá vált. Hol a beszédeket hallgattuk a Téli Palota lépcsője előtt, hol sorokba fejlődtünk a galéria terében, a Goldberger-ház üvegtetővel fedett udvarán. Amikor szólt a szovjet himnusz, a Vörös riadó számítógépes játék indulója, még tudtunk mosolyogni, majd a pincébe vittek minket. A hidegháborús dokumentumokat tároló fémszekrények között vezettek ide-oda, uv-lámpák fényében, a szekrények falán lassan feltűnt az addig láthatatlan jelszó: „Halál a forradalom ellenségeire!” És láthatóvá vált a ruhánkra ragasztott matricán is a felirat: bármerre néztünk is, mindenki A szerepébe bújt. Kerülgetve a pince lépcsőjén fekvő holtakat, már nem tiltakozunk, hogy vérrel fessék be kezünket, sőt keserű örömmel hagytuk a falon véres kezünk nyomát. Majd evakuáltak az udvarról, hogy a körfolyosó korlátjára könyökölve nézzük döbbenten: az udvaron A még kérdezni meri, hogy mi az ember. Tiltott kérdés ez: míg Vicebszk városban és másutt nem győz a forradalom – addig nincs ember, csak ellenség.
A megingott, majd válogatás nélkül gyilkolt. Önként, kéjjel, nemcsak parancsra. Hogy végül a forradalom puskacsővel tanítsa meg neki az utolsó leckét: „Te, te, ki a falnál állsz, ellenség vagy. A miénk és a tiéd.” Bertolt Brecht róla is írta: „Az ember miből él? / Hisz a sorsa, / Hogy embert kínoz és zabál, / Az ember abból él, hogy oly gyakorta / Nem tudja, hogy ember lehetne már.” De ezt a versrészletet már csak előadás után találhattuk meg a galéria falán.
