Folyamatosan jelenti a sajtó, hogy különféle ideológiák nevében milyen perverz halálszekták öldökölnek a világban. De nincs új a nap alatt, ráadásul sokban hasonlítanak egymásra: előszeretettel gyilkolnak tömegeket, tagjaik, vezetőik időnként egymás ellen fordulnak. Erre emlékeztet Grigorij Goldstejn híres fotográfiája is, amelyen Lenin beszédet mond a moszkvai Nagyszínház (Bolsoj Tyeatr) előtt felállított pódiumon. Az eredeti képen látszott Trockij és Kamenyev is. Ám bűnük lett, hogy veszélyeztették Sztálin hatalmát: egyikkel jégcsákány, másikkal golyó végzett. Goldstejn fotójáról is eltüntették őket.
A történelmi fotóhamisításokról az 1990-es évek végén rendezett kiállítást az OSA Archívum Centrális Galériája, ahová Lenin szószéke most november 7-én visszatért: a galéria új kiállításán (A hiányzó lépcső) Rajk László installációjaként van jelen a Goldberger-házban. Az elmúlt hétvégén Heiner Müller Mauser című tandrámájának magyarországi ősbemutatóján vált fontos díszletelemmé: a közönség három tagja a játékba vonva a tribünön tapasztalhatta meg, hogy akarva-akaratlanul is a forradalom ellenségévé vált.
Müller 1970-ben írt, s az NDK-ban azon nyomban betiltott darabjának hőse egy hóhér, neve csupán egy A betű. Munkája az ölés, ami „olyan munka, mint bármi más”. Tanít, de a forradalom csak egyféleképp tanít: golyóval. A forradalom mindennapi kenyere ugyanis ellenségeinek halála, a füvet időnként ki kell tépni, hogy zöld maradjon. Ezeket az elveket egy a görög drámákból ismerős kórus közvetítette – tagjainak arcát a texasi láncfűrészes maszkja fedte −, valamint A, akit Csákányi Eszter és Kaszás Gergő alakított váltakozva, máskor Csányi Dávid és Mészáros Blanka képében jelent meg. Hol a forradalom, hol a saját hangján szólt, így folytatva párbeszédet önmagával is. Csákányi az inkább kételkedő, Kaszás a cinizmusba menekülő énje volt. Bertolt Brecht 1930-as drámája, A rendszabály kritikai reflexiójaként írta meg a Mausert Müller. Az ő hóhéra is árulója lesz a forradalomnak azzal, hogy gyengeséget mutat, amikor ránéz annak a három parasztnak a kezére, aki tudatlanságában lett a forradalom ellensége. A dolgos kezeken a munka nyoma; épp olyan kezek, mint az övé. Ám A – aki eddig folyamatosan gyilkolt – nem áll meg a kételynél: szóval és tettel is tetézi vétkeit.
Néder Panni rendező a közönséget is bevonta az előadásba, de ami játéknak indult, gyomorszorító tapasztalattá vált. Hol a beszédeket hallgattuk a Téli Palota lépcsője előtt, hol sorokba fejlődtünk a galéria terében, a Goldberger-ház üvegtetővel fedett udvarán. Amikor szólt a szovjet himnusz, a Vörös riadó számítógépes játék indulója, még tudtunk mosolyogni, majd a pincébe vittek minket. A hidegháborús dokumentumokat tároló fémszekrények között vezettek ide-oda, uv-lámpák fényében, a szekrények falán lassan feltűnt az addig láthatatlan jelszó: „Halál a forradalom ellenségeire!” És láthatóvá vált a ruhánkra ragasztott matricán is a felirat: bármerre néztünk is, mindenki A szerepébe bújt. Kerülgetve a pince lépcsőjén fekvő holtakat, már nem tiltakozunk, hogy vérrel fessék be kezünket, sőt keserű örömmel hagytuk a falon véres kezünk nyomát. Majd evakuáltak az udvarról, hogy a körfolyosó korlátjára könyökölve nézzük döbbenten: az udvaron A még kérdezni meri, hogy mi az ember. Tiltott kérdés ez: míg Vicebszk városban és másutt nem győz a forradalom – addig nincs ember, csak ellenség.
A megingott, majd válogatás nélkül gyilkolt. Önként, kéjjel, nemcsak parancsra. Hogy végül a forradalom puskacsővel tanítsa meg neki az utolsó leckét: „Te, te, ki a falnál állsz, ellenség vagy. A miénk és a tiéd.” Bertolt Brecht róla is írta: „Az ember miből él? / Hisz a sorsa, / Hogy embert kínoz és zabál, / Az ember abból él, hogy oly gyakorta / Nem tudja, hogy ember lehetne már.” De ezt a versrészletet már csak előadás után találhattuk meg a galéria falán.
