Ma már irigylésre méltó állapot zsidó lónak lenni

„Megjött a sárga csillag, 1 pengő 50 fillér az ára. Nem szép. Fölvarrtuk.” Heltai Jenő látlelete egy embertelen korról.

Az első bejegyzés 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásának napján született. Az akkor hetvenhárom éves, országszerte ünnepelt író, a Jaguár, A néma levente, az Álmokháza és a Kacsóh Pongrác írta János vitéz daljáték librettójának szerzője fél évvel korábban az elsötétített utcán elesett, és eltörte a karját. A selyemkendővel a nyakába kötött sínnel nem szívesen mutatkozott az emberek között, így Bimbó utcai lakása rabja lett, a munkára nem csak a karja, az agya sem állt rá, írja. Egészen március 19-ig. A német megszállás, ha fizikai valójában egyelőre nem is, szellemét kiszakította a tétlen fogságból.

„Aki kezébe veszi ezt az egy kis túlzással könyvnek bélyegzett noteszt, hiteles történeti adatokat aligha talál benne” – írja Heltai a napló tervezett (de akkor meg nem valósult) kiadása elé 1950 táján. Feljegyzéseit nem a nyilvánosságnak szánta, a szöveg azonban jól láthatóan rácáfol szerzője szándékára. Bár Heltai a Magánügy című előszóban hangsúlyozza, a csüggedés és reménykedés zűrzavarában csak ostobaságok, hazugságok, fantasztikumok, ellentmondó ijesztgetések és nevetséges megnyugtatások kavarogtak, a napló ennek ellenére – vagy tán épp ezért – a megszállás és az ostrom hiteles történetén keresztül egy ország tragédiájának regényévé áll össze.

„Ami engem illet, pillanatról pillanatra erősödik az a gyanúm, hogy régóta őrült vagyok. Elképzelhetetlen közönnyel nézem, ami körülöttem történik – írja Heltai április 5-én, azon a napon, amikor először kellett kitűznie mellére a sárga csillagot. – Noha soha semmi közöm nem volt a zsidósághoz [ ], mégis örökké éreztem azt, hogy zsidó vagyok, és ez mindig nyomott és bénított. Fiatal koromban még mertem magyarnak érezni magamat, ostobán büszke voltam rá. Később semminek nem éreztem magamat [ ], legföljebb olykor-olykor nagy ritkán embernek. Ma már annak sem, legföljebb növénynek. Megjött a sárga csillag, 1 pengő 50 fillér az ára. Nem szép. Fölvarrtuk.”

Zsidóságának megélése a személyes reflexión túl társadalmi diagnózissá terebélyesedik. Mint írja, a budapestiek elfordítják a fejüket, ha sárga csillagot látnak az utcán, de akadnak sokan, akik fittyet hánynak a megbélyegzésre: „Az ember csak jóindulatról, udvariasságról, emberségről hall.” Az egyház azonban megbukott – hangsúlyozza. „Két vallás maradt meg, a nácizmus és a bolsevizmus.”

„Valamikor azt reméltem, hogy a közös nyomorúság rávezeti majd az embereket a megértésre – fogalmaz Heltai, majd csalódottan megjegyzi: – Őrültek kezébe került a világ, egy bolond százmilliót csinál.” Keserű látlelete a társadalom állapotáról senkinek sem ad felmentést. „A németek, akik a saját maguk elkövette hitványságok háromnegyed részét áthárítják a magyarokra, maguk is föl vannak háborodva a magyarok hitványsága miatt. Megint megállapítják, hogy itt eddig körülbelül 50 000 zsidót jelentettek föl, sehol másutt ennyit. [ ] A szegény zsidók egy szálig el fognak pusztulni, a gazdagok átmentik magukat, az új társadalomban tehát megint együtt lesznek az urakkal, akikkel azelőtt is tökéletesen megértették egymást. Hiszen ezekhez asszimilálódtak, a magyarországi zsidó azért olyan hitvány, mert hitvány a magyar úr is. Nem az a baj, hogy a zsidó nem asszimilálódott, hanem az, hogy túlságosan asszimilálódott. A szegény zsidót éppen úgy lenézte, ahogy a magyar középosztály meg a dzsentri. A zsidó bűnök elsősorban magyar bűnök. [ ] Ha a középosztályon múlik, a zsidóság megússza a dolgot, máról holnapra elfelejtve mindent, a régi piszokban összetalálkoznak anélkül, hogy egymás iránt való érzelmeik hajszálnyit változtak volna.”

Bár fenti diagnózisa árnyalja némiképp, Heltai mégis egy olyan kor szülötte, amelyben az értékek még jelentéssel teli rendszerbe álltak össze. Hiába fordult feje tetejére a világ az első nagy háborúban, és hiába erodálódtak az értékek a húszas–harmincas években, a modern kor jelentései tovább hagyományozódtak. A második világháború azonban felrobbantotta ezt a jól-rosszul megőrzött rendszert, a világ, amelyet oly sokan ismertek, eltűnt, értelmezhetetlenné vált. Heltai valódi polgár volt, annak minden erkölcsi felelősségvállalásával együtt, s bár a világ szétrobbant körülötte, saját belső univerzuma épen maradt. Nem engedett az őrületnek még a második világháború utolsó évében sem. Humorával és a humánum megőrzésének vágyából kibomló (ön)iróniájával felülkerekedett a tomboló őrületen.

A lóversenyek lelkes híveként írja május 21-én, hogy az előző napi versenyen „megint nyert egy zsidó ló, a Rubiné, ma már irigylésre méltó állapot zsidó lónak lenni. Csodálom, hogy az újságok nem tiltakoztak még a zsidó lovak ellen.” Öniróniája a bombázás alatt, az óvóhelyen sem hagyja cserben, ahol a ház keresztény asszonyai annyi üdvözlégyet és miatyánkot hadarnak el, hogy „egy beteg, öreg zsidó asszony elszédült tőlük”. Amikor kiderült, hogy a mellettük álló épület csillagos ház lett, az általuk lakott azonban nem, saját kilakoltatásának rémképét is egy maliciózus megjegyzésben oldja fel: „Lakásügyben pontosan ismétlődik lóversenykarrierem, nyakhosszal vesztettem el a versenyt, ha nem a Bimbó út 4., hanem a 6. szám alatt lakok, semmi bajunk.” És még az ostrom legsúlyosabb napjaiban is megőriz valamit a kabarétréfák világából: a házban lakó Daisy kutyát az emberek „a jövőre való tekintettel elnevezték Pörköltnek”.

„Komikus volna, ha nem volna tragikus” – állapítja meg Heltai 1945 márciusában a „meztelen tégláig” szétlőtt fővárosról, amely önmaga karikatúrájává vált. A naplót olvasva egyszerre érezhetjük magunkat meztelen téglának és a pokoli színjáték szemtanújának. Zavarba ejtő élmény, amikor az elembertelenedés változatos formái csalnak mosolyt az olvasó arcára. Ám Heltai bejegyzéseiben még a legsúlyosabb tragédiákban is mindig ott a komédia, a pusztulás közepette az emberség, amely a következő nap ígéretét hordja magában.

Még akkor is, ha a borzalom egyre szorosabbra vonja magát a narrátor köré. Az író mindent pontosan számon tart: jelzi, hány nap telt el a megszállás, a sárga csillag viselése, a gettó felállítása, a csillag viselése alóli mentesülés, végül Szálasi hatalomra jutása óta. Ahogy nőnek a számok, úgy szűkül a tér Heltai körül. Otthonából előbb a szomszéd csillagos házba kerül, majd a svábhegyi Mirabell garniszálló következik, a Gestapo egyik főhadiszállása, onnan a toloncházba viszik, később a szociális testvérek Slachta Margit vezette, Thököly úti rendházában rejtőzik el, végül visszatér Budára, a Vár oldalába, ahonnan az ostrom elől Zugligeten át Pasarétre menekül. És minél elkerülhetetlenebbnek tűnik a vég, annál hosszabbá válnak a bejegyzések. A rommá lőtt Vár alatt, a berobbanó ablakok, leomló falak, halomra gyilkolt katonák és civilek között Heltai saját írásai főhősévé válik, s ekkor már hiába próbálja leplezni, a napló prózává mélyül, és átveszi az uralmat alkotója felett. Valóság és fikció határai oldódnak fel a szövegben. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szerző hazudik, sokkal inkább azt, hogy a valóság művészi igazsággá változik a kötetben. Annál is inkább, mert a valóság – ahogy a mindig más négy fal közé zárt Heltai a fent idézett előszóban hangsúlyozza – rém- és álhírekből épül fel.

Az ostrom, mint írja, sokként érte a lakosságot. „Magyarország nem tudta, mivel jár a háború. [ ] Azt hitte, most is úgy lesz [mint az első világháborúban], a frontokon verekszenek majd, de itthon a hivatalokban derűsen pöfékelünk, az élet változatlanul megy tovább.” Ám az élet nemhogy megtorpant, de eltűnt a romok alatt, a nyilasházak mélyén és a Duna vizében. És amint a mindennapok rendje elvesztette jelentését, már nem látszott a különbség a tények és az álhírek között. Heltai több tucat verziót idéz fel az utolsó hónapok során a háború végkimenetelére, Horthy Miklós, az ország, szerettei és ismerősei sorsára vonatkozóan, és a deportálásokról, a hatalmi harcok eredményéről, a németek szándékairól, a szövetségesek igényeiről is újabb és újabb teóriák látnak napvilágot. Az „állítólag” lesz a központi fogalom.

Két biztos pont marad, az elbeszélői józanság és a külvilág őrülete. Az embereket megrészegíti a pusztítás lehetősége. Míg a felsőbb szinteken „Hubayék, Szálasiék, Imrédyék, Rajnissék máris hajba kaptak azon, kié legyen a hatalom”, az utcákon megindul az aprópénzre menő szabad rablás. „A kirabolt nyilas fűszeres elfoglalta a megürült pártirodát, az egyik segédjét beöltöztette századosnak, a másikat, egy fiatal fiút, őrmesternek, ő maga ezredesnek öltözött. Ők razziáznak, fosztogatnak, bandát alapítottak.” A pusztításhoz pedig, akár egy abszurd színdarabban, a János vitéz daljáték szolgáltat aláfestő zenét. Miközben a hetvenhárom éves, cukorbeteg Heltai a megaláztatás és a közvetlen életveszély között ingázik, az állami eseményeken a hatalom Kassától Szegedig, Soprontól Kolozsvárig Kacsóh Pongrác művével igyekszik kifejezni a nemzet egységét és a túlcsorduló hazafias büszkeséget.

A létezés abszurditása pedig az ostrom végeztél sem tűnik el, csak átalakul: megérkezik a Vörös Hadsereg, a nácizmus vallását felváltja a bolsevizmus. „Az oroszok sajnálják ezt a szép várost, amelyet a németek miatt kénytelenek voltak tönkretenni. Emberségesek, előzékenyek. [ ] Jól ismerik a régi orosz írókat” – jegyzi le Heltai. Később azonban árnyalja a képet. „Az oroszok a bútort feltüzelték Budakeszin, mindent összetörtek, oktalanul és fölöslegesen kárt csináltak. [ ] Tegnap az oroszok a szomszédban valami nőrablást rendeztek. [ ] Nagy lárma és sikoltozás. [ ] A Hidegkúti úton belém rúgott egy orosz kölyök, szerencsére a botomat találta el, föl is fordult benne.”

Heltai számára az élet lassan látszólag visszatér a rendes kerékvágásba, kinyitnak a színházak, az író körül sürögnek a színészek: Tolnay Klári, Major Tamás, Gobbi Hilda, próbákra, megbeszélésekre jár, ám annak a világnak már érezhetően alig van kapcsolata a háború előttivel. A napló bejegyzései egyre kurtábbak lesznek, az ostrompróza egyszerű határidőnaplóvá szelídül, Heltai – az alkotó – pedig eltűnik a programok felsorolása között. Igaz, addig még – alig néhány nappal az ostrom végeztével – futja hátborzongató jóslatokra az erejéből, amelyekben humornak már nyoma sincs, kiábrándult józanságnak annál inkább: „Kétségtelen, Rákosi a jövő embere. És a kommunizmus [ ] az uralkodó forma.” Heltai tizenkét évvel az utolsó bejegyzést követően, 1957 szeptemberében hunyt el, nyolcvanhat esztendős korában.

A Magvető Kiadó két éve indította újra a hetvenes–nyolcvanas évek legendás visszaemlékezéseket, memoárokat, naplókat tartalmazó, Tények és tanúk című sorozatát. Eddig mások mellett Réz Pál, Orbán Ottó, Zimándi Piusz István és Szabad György munkáit vehettük a kezünkbe. Ebbe a sorba illeszkedik Heltai Jenő különleges erejű szövege, amely egy humanista polgár látlelete a korról, amelyben a humanizmus talán végleg elvesztette a jelentését.