Ózdra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy szép. A téli reggel meg az első, vékony hóréteg végképp nem tesz jót a reménytelenül szürke tájnak. Ha nem lenne minden ennyire barátságtalan az egykori szocialista iparvárosban, talán kevésbé fázna az ember. Sajóvárkony ma Ózd része, de falusias a hangulata, pár régi parasztházat is látni itt. Az általános iskola több földszintes házban működik, a művelődési ház ablakain sűrű rács. Mindig ugyanaz az élmény: a magyarországi vidéki szegénység.
Az iskolán is nagyon látszik a pénztelenség. Nem az a kérdés, mit kellene felújítani, hanem az, hogy mit nem. Rövid lista lenne. Az osztályteremben legalább meleg van. Hét srác a gitárokat pengeti, a dobokat püföli. Próbálnak, hiszen hamarosan fellépnek a Várkonyi Csibészek. Nemcsak cigányzenét játszanak, de minden azzá válik a kezükben: a gyerekdal, a karácsonyi ének, a popsláger. A végére úgy begyorsul a zenekar, hogy szinte nem tudják követni önmagukat. A tanáruk, Berkeszi Dávid köztük ül. Egy kannán dobol, és hagyja, hogy a fiúk kitombolják magukat. Baseballsapkát visel, ahogy a srácok közül is többen. Dávid egyébként nem zenész. Soha nem is volt az. Magyart és angolt tanít a Sajóvárkonyi Általános Iskolában. Sok a magatartási problémákkal küzdő, halmozottan hátrányos helyzetű gyerek. A legtöbben romák. Hamar rájött, hogy itt nem lehet felülről nézni a diákokra. Eredményt csak úgy lehet elérni, ha az ember szemmagasságból beszél, kezet nyújt. Úgy tart tekintélyt, hogy nem próbál mindenáron tekintélyt tartani.
Amikor a János vitézt tanította, behozott egy hip-hop alapot, és az osztállyal együtt elrappelték a szöveget. A hip-hop rajongó társaságot így lehetett megnyerni Petőfinek. A legnagyobb problémája a rengeteg konfliktus. A gyerekek között, a gyerekek és a tanárok közt, a szülők és a tanárok között. – Erre kellene jó módszereket találnunk, hogy hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket. Ezt semmilyen alaptantervben nem fogják nekünk megírni – mondja Dávid, aki a hátrányos helyzetű gyerekek oktatásával, felzárkóztatásával és integrációjával foglalkozó Van Helyed Alapítványnak is munkatársa. Az alulról szerveződő kezdeményezésekben hisz. Szerinte hagyni kell, hogy az ilyesmit azok csinálják, akik akarják és tudják.
Ha az ember elnézi a gyerekeket, ahogy belevadulnak az örömzenélésbe, arra gondol, hogy talán ez is egy módszer a konfliktuskezelésre. Levezeti a feszültséget. Dávidot egyik főiskolai tanára biztatta, hogy bátran és szabadon bánjon a zenével. A Várkonyi Csibészek tényleg bátran bánnak vele. Bár a zenekarnak célja a roma hagyományőrzés is, nem kizárólag autentikus cigányzenét játszanak. Repertoárjukon a cigány siratók mellett karácsonyi énekek, de mai roma popslágerek is vannak. Az iskolákban, óvodákban, ahol járunk, a gyerekek boldogan éneklik velük a dalokat. A tomboló siker enyhe kifejezés. Nem akarják elengedni a srácokat, a koncert végén a közönség szabályosan ráront a hangszerekre. Az egynapos ózdi koncertturnénak az a célja, hogy minél több gyereket elérjenek. A rossz családi háttér, a halmozottan hátrányos helyzet nem feltétel. Ebből a szempontból most is vegyes a zenekar összetétele.
Az egész úgy kezdődött, hogy Dávid összetalálkozott Lima Victor képzőművésszel és Miklósi Ákossal, aki zenél, egyébként pedig alpinista. Ózdon a Van Helyed Alapítványnak jó híre van, vonzza azokat az embereket, akiket az ilyesmi érdekel. Victor és Ákos összeálltak, és pénz nélkül, önköltségen kezdték el összerakni a Common Vibe nevű kezdeményezést. Azóta kilenc gyereket írattak be zeneiskolába. Volt lemorzsolódás, a Várkonyi Csibészek jelenlegi tagjaival egy éve foglalkoznak. Vegyes társaság, a bekerülésnek nem feltétele a rossz családi háttér vagy a halmozottan hátrányos helyzet. Utóbbiaknak egyébként ingyenes a zeneiskola, de ez nem jelenti, hogy be is fognak iratkozni, ha valaki nem adja meg a kezdőlökést. A zenét a legtöbben otthonról hozzák, autodidakta módon tanulták azt, amit tudnak. A Common Vibe zenészekkel hozza össze a gyerekeket, hangszereket szerez nekik. És olyan sikerélményt, aminek az előnyei beláthatatlanok. Mialatt az első fellépésre tartunk, az autóban is arról beszélgetnek, hogy megint van egy kisfiú, akit érdekelne a zenélés, de négyen vannak testvérek, nincs pénz gitárra. Victor és Ákos latolgatnak. – Valahogy megoldjuk.
Eddig is mindig megoldották. Most ünnepi pillanatokat élnek: már elmondhatják magukról, hogy végre nem önköltségen működnek. A következő zenei táborukra közösségi finanszírozással gyűjtöttek. Akkor készült az első klipjük, ami azóta bejárta az internetet. A Bajdázó egyik legismertebb számát dolgozták fel a gyerekekkel. 450 ezer forintot akartak gyűjteni, 760 ezer jött össze. A Budapest Bár is támogatja őket 500 ezer forinttal abban, hogy létrehozzanak Ózdon egy közösségi stúdiót. Most ennek keresik a helyét. Persze ne legyenek illúzióink: pénz nélkül semmi nem könnyű. Miklósi Ákos elmondása szerint legjobban egy kilencszemélyes kisbusz hiányozna. Arról nem is beszél, hogy ő ezt ingyen csinálja, és miközben egyre jobban beszippantja a szociális munka, egyre kevesebbet dolgozik a szakmájában. Magának azt kívánja, bárcsak meg lehetne ebből élni. Amikor egy tévériportban először hallott a Van Helyed Alapítvány munkájáról, Angliában dolgozott. Azonnal érdekelni kezdte, mert úgy érezte, megvan benne az, ami neki más munkákból hiányzik: emberközeli, és igazi értéket teremt.
Hogy mekkora szükség van Ózdon a civilek munkájára, az a fellépéseken derül ki. Az Apáczai Csere János Általános Iskolában szabályos őrjöngés fogadja őket, pedig még be sem léptek a kapun. A gyerekek a kerítéshez tódulnak, és kinyújtják a tenyerüket, hogy belecsapjunk. Egy tizenhárom-tizennégy éves lány rohan végig a kerítés mellett, és üvölt magából kikelve, teli torokból. „Hadd énekeljek magukkal!”
