Lukács Sándor: A színház mindig hierarchikus világ volt

Színészi bátorságról és sakkjátszmákról, a magányos alkotás izgalmáról és a közösség erejéről beszélgettünk a színművésszel.

– Major igen ellentmondásos figurája volt az akkori Magyarországnak, de tulajdonképpen ön is neki köszönheti, hogy színész lett.
– Igen, engem csak negyedszerre vettek fel a főiskolára, de hála az égnek Major Tamásnak épp abban az időben támadt valami nézeteltérése az akkori színművészeti vezetésével, amikor sikertelenül felvételiztem. Megalapította a Nemzeti Színház Stúdióját, amelynek az első évfolyamába rögtön bekerültem.

– Sokszor emlegeti, mennyit tanult azoktól a nagyoktól – Darvas Ivántól, Latinovits Zoltántól, Ruttkai Évától, Somogyvári Rudolftól, Benkő Gyulától –, akik közé aztán majdnem ötven éve a Vígszínházba csöppent. Ma is működik még ez a fajta tudásátadás a színházban?
– Azt hiszem, minket, akkori fiatalokat jobban érdekelt a múlt. Kíváncsibbak voltunk az akkor éppen topon lévő nagy színészek életművére, mint a mai fiatalok ránk.

– Mi lehet ennek az oka?
– Talán a kommunikáció irgalmatlan felgyorsulása. Akkor nem tudtuk az okostelefonunkat nyomkodni, ezért sokkal nagyobb ereje volt egy beszélgetésnek, a társalgóban folyó életnek. Amikor Páger Antal vagy Básti Lajos egy pohár ital mellett elkezdett sztorizni, mi tátott szájjal hallgattuk. Ma is csak azt mondom, Isten kegyeltje voltam, hogy odakerülhettem közéjük.

– Nem ül rá egy fiatal színészre, hogy ennyi nagy név mellett kell kibontakoznia?
– Nem, sőt! Felszabadítja. Ehhez persze az is kellett, hogy Várkonyi Zoltán olyan csodálatosan sakkozzon a Vígszínház erőivel, hogy akárhány nagy sztár volt körülöttünk, senki sem érezte magát elnyomottnak a másik mellett, mert mindenki kapott hozzá illő feladatot. Várkonyi zseniális színházvezető volt, és korszakos rendező, ugyanúgy, mint Major Tamás. Sajnálom, hogy viszonylag keveset dolgozhattam a keze alatt.

– Őt aztán a Leningrádban végzett Horvai István követte a direktori székben, amelyet később több mint húsz évig Marton László foglalt el. Gondolom, van véleménye a közelmúltban kipattant botrányról.
– A Marton-ügy mélyen megdöbbentett. Már csak azért is, mert a Vígszínházban eltöltött több mint negyven év alatt, számtalan közös munkánk során soha nem tapasztaltam a környezetében ilyen jelenségeket. Mentegetni semmiképp sem akarom, de biztos vagyok abban, hogy már eddig is többszörösen megszenvedett azért, amit elkövetett. Színészi pályámon rendezései közül, hogy csak néhányat említsek, Molière Nők iskolája, Székely János Vak Béla királya, Spiró Elsötétítése vagy Bulgakov Őfelsége komédiása éppen olyan fontos és nagyszerű állomások, mint a Furcsa pár vagy a még most is játszott Molnár Ferenc-darab, a Játék a kastélyban. Nem lehet kitörölni az életemből. És remélem, talán azokéból sem, akiknek alkalmuk volt látni ezeket az előadásokat.

– Rosszindulatú sugalmazás csupán az a médiában megjelent feltételezés, hogy összefüggés van az ő igazgatása és rengeteg olyan vérbeli vígszínházi színész távozása között, mint például Bánsági Ildikó, Darvas Iván, Hernádi Judit, Tordy Géza, Reviczky Gábor, Szilágyi Tibor, Gáspár Sándor vagy Rudolf Péter? Valóban beszédes ez egy színház vezetésére nézve?
– A színészek közt nem lehet általánosítani. A színház mindig is hierarchikus világ volt. Voltak, vannak és lesznek is vezető művészek, közepes beosztásúak és epizodisták. Egy színházból sok minden miatt el lehet menni; azért, mert valaki úgy érzi, hogy nem kapja meg az őt megillető szerepeket, mert a társulat nem fogadja be, vagy mert nem szimpatikusak neki a kollégák. Általánosan azt mondani, hogy ezek az emberek mind Marton László miatt távoztak volna, badarság, hiszen nagyon sokan maradtak is. Ráadásul a távozók sem egyszerre mentek el. Ha durván akarok fogalmazni, azt is mondhatnám, hogy a Vígszínház nem érezte meg ezeket az elszerződéseket; ami nem jelenti azt, hogy ne hiányoznának ezek a színészek, hisz ők egytől egyig nagyszerű művészek.

– Mennyire viselte meg a társulatot a Marton körüli botrány, egyáltalán mennyire van hatással a társulat mindennapjaira egy főrendező személye?
– Nos, a színház áll a lábán, és biztos vagyok benne, hogy a közönség semmit nem vesz észre ebből a rettenetes helyzetből, ami itt adódott. Enikő nagyon helyesen úgy döntött, hogy nem veszi le a műsorról a Marton-rendezéseket. Ezek művészi értéket képviselnek, ami nemcsak Marton érdeme, hanem mindannyiunké a színészektől a zenészeken át a díszlettervezőkig. Az általunk létrehozott érték teljesen független a botrányoktól. Telt házakkal játsszuk a Pál utcai fiúkat, az Óz, a csodák csodáját is.

– Életében először az általános iskolában tapasztalta meg, milyen felkelteni egy osztálynyi ember figyelmét. Ez hajtotta a színészi pálya felé is. Változott a motivációja az azóta eltelt évtizedek alatt?
– Semmit nem változott, és állítom, nem is fog. A célom ma is az, hogy lekössem az embereket, még akkor is, ha nem beszélek. Az ember a szerepen keresztül magát akarja megmutatni. Persze az eszközök sokat finomodtak azóta a kezemben. Ma már tudom, a figyelemnek is van minősége. Lehet érezni, ha a nézőtér többsége velem van. A színész olyankor a legboldogabb.

– A versírás szelep?
– Nem, a feszültséget inkább a színpadon élem ki. Minden emberben hatalmas indulatok vannak, de a színésznek megadatik az a lehetőség, hogy mindenféle következmény nélkül ki is tudja ezeket élni. Az írásban az az isteni, hogy olyankor egyedül van az ember, és teljesen magára van utalva. Egy színésznek, aki megszokta, hogy azonnal érzi a hatását annak, amit csinál, hihetetlenül izgalmas ez a magányos alkotás.

– Egyszer azt mondta, aki ismeri, tudja önről, hogy nem gyáva ember. Mikor volt szüksége bátorságra?
– A színésznek nem árt, ha nem gyáva, mert ez kiszolgáltatott szakma. Ez a kiszolgáltatottság többnyire a rendezővel való viszonyban mutatkozik meg, aki elmondja az elképzeléseit, és elvárja, hogy a színész ezek szerint dolgozzon. Ez akkor nem baj, ha megfelelő értékrendet képviselő ember ül ott lent. De őszintén meg kell mondjam, negyvenöt éves színészi tapasztalatom alatt többségben voltak azok a rendezők, akikkel nem értettem teljesen egyet, és ilyenkor kell egyfajta bátorság meg egy kis rutin, hogy az ember mégis el tudja érni azt, hogy az ő intenciói érvényesüljenek. Ez jelenti a színészi bátorságot, amit a korral el lehet sajátítani. Persze erről is sokat tanulhattunk a nagyoktól. A próbákon elleste az ember, hogy fogadta egy Páger vagy egy Darvas Iván a rendezői instrukciókat. Csak néztük, ahogy ráhagyják, aztán ugyanúgy folytatják a jelenetüket, mint azelőtt.

– Darvas Ivánnal nem csak színpadon töltött együtt sok időt.
– Minket A nők iskolája című darab hozott össze. Abban az időben Iván magánéleti periódusa is nagyon felfelé ívelt, mert akkor lett szerelmes a majdani feleségébe. Feldobott, sziporkázó, nagyon kreatív próbaidőszak volt. Aztán a Bűn és bűnhődés, amit Jurij Ljubimov rendezett, és tudvalevő, hogy az oroszok sokkal lassabban dolgoznak. Míg a magyar próbaidőszak másfél-két hónap, az oroszoknál majdnem dupla ennyi. Ezért aztán rengeteget voltunk együtt az öltözőben, úgyhogy alaposan megismertük egymást, tudtunk a másik magánéleti heppjeiről.

– Az ön pályája, magánélete feltűnően kereknek tűnik, igaz, ha az ember a verseit is elolvassa, rájön, hogy ez közel sem ennyire magától értetődő. Nagy ára volt ennek a látszólagos töretlenségnek?
– Egy kiemelkedő budapesti színházban negyvenöt éven át megmaradni vezető színésznek óriási dolog. Azt gondolom, ehhez leginkább alkalmazkodóképességre és kommunikációs készségre volt szükségem, amelyek egyébként is fontos színészi tulajdonságok. A legkülönbözőbb stílusú, típusú, vérmérsékletű emberekkel kell tudnunk kommunikálni, ha egy darabon belül, egy célért dolgozunk. Ez sokszor nem könnyű, néha meg kell erőszakoljuk magunkat, hogy elviseljünk valakit, de úgy látszik, a Jóisten megadta nekem ezeket a képességeket.